The Project Gutenberg EBook of Egy magyar nábob (1. rész), by Mór Jókai

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever.  You may copy it, give it away or re-use it under the terms of
the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
www.gutenberg.org.  If you are not located in the United States, you'll have
to check the laws of the country where you are located before using this ebook.

Title: Egy magyar nábob (1. rész)

Author: Mór Jókai

Release Date: January 15, 2018 [EBook #56377]

Language: Hungarian

Character set encoding: UTF-8

*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY MAGYAR NÁBOB (1. RÉSZ) ***




Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project






JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

IV. KÖTET

EGY MAGYAR NÁBOB. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

EGY MAGYAR NÁBOB

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894




A «MAGYAR NÁBOB» MEGKÖLTÉSE.

«Megköltés»: ez megint új szó. Én csináltam. Azért csináltam, mert eddig
nem volt, s szükség volt rá. Irókra nézve ez műszaki kifejezés.
Meghatározója annak az agyműködésnek, a míg az iró egy alapeszméből, a
mit tárgyul elfogadott, egy egész művet megalkot.

A magyar nyelvben igen szerencsés szó az, hogy «költ», mert kétféle
értelmet fejez ki tökéletesen: azt, hogy «dichtet» és azt, hogy
«brütet». S ez a kettő az irói működésnél együtt jár.

Kissé mókás helyzet ugyan, ha elképzeljük, hogy ül az a _romantikus
tollas_ azon a tikgömbön,[1] saját fantáziája melegével iparkodva azt
kikölteni, s maga sem tudja, hogy mi lesz belőle, ha kikel? Talán
_kakuk_? vagy épen _lidércz_? (baziliszk). A _realisztikus tollas_ már
komolyabban végzi: ő a tapasztalat, az életismeret egyiptomi
kemenczéjébe rakja be az eszmetojását, a minek a héjára már rá van irva
a név: «Créve cœur», a hévmérő szerint aláfűt s bizonyosra működik.

Hát én a galamboktól vettem a példát. A galambköltésnél felváltja
egymást a nő és a hím a fészken. A nő a fantázia, a hím a tapasztalat,
az emlékezet, az itélő ész. Ezeknek együtt kell az új költeményt életre
melengetni.

Ha lehet a galamb vallási szent jelvény, miért ne lehetne épen olyan
szent jelvénye a költészetnek is.

Pusztán fantáziával lehet irni szép meséket; fantázia nélkül lehet irni
remek korrajzokat; de a regényirásnál egyesülni kell mind a kettőnek. A
regényirónak _érezni_ is kell, _tudni_ is kell, _ébren_ is kell _látni_,
_álmodni_ is kell _tudni_. Ez az én elméletem.

Első kisérletemnél, mikor a «Hétköznapok»-at irtam, hol a képzelem, hol
az életismeret ragadta magával a másikat, s az erősebb önkényével vitte
magával pusztákon, ingoványokon, szalonokon, csárdákon és emberi
szenvedélyeken keresztül, a merre neki tetszett.

Későbbi munkáimban aztán egészen a fantázia vállalta magára a
megköltést, s mikor a magyar történelmi regények terére átbarangoltam,
ott meg épen minden alkotás a képzeletre volt bízva. Az _«Erdély
aranykora»_, _«Török világ Magyarországon»_, _«Kétszarvú ember»_
megirásánál egyedüli kútforrásom volt Cserey Mihály naplója. Egy vonás,
egy esemény, abból kellett megteremteni az egész történetet, nagy és
apró alakjaival együtt; olyan volt az, mint mikor az ember álmában egy
akkordot meghall, s fölébredtében az egész szimfoniát kifundálja belőle.
Szabadon alkothattam képzeletből kétszáz év előtti Magyarországot,
erdélyi fejedelmi udvart, török basákat, magyar dynasztákat; senki sem
czáfolhatott meg, hogy nem olyan volt mindaz. Apor monografiája, Décsy
ozmanografiája legalább segített stilszerűen felöltöztetni az
alakjaimat. Ugyanezen a hyppogriffon süvöltöztek azután a török
elbeszéléseim: a _«Fehér rózsa»_, _«Janicsárok végnapjai»_, _«Véres
könyv»_.

Egy kis kitérés az _élő világba_ esett meg rajtam, mikor a
_«Csataképek»-et_ és a _«Bujdosó naplóját»-t_ irtam: ezekben már volt
igazi életismeret (nem mindenütt), de a mint ezen a földhöz kötött
pályán tovább akartam ballagni s szedegetni az _élő_ virágot: egyszer
csak azt mondta az államhatalom, hogy «hands off»! magyarul «kacsi»! s
azzal a kiadóm tizenöt ív kész munkámat, a mi a 48/9-es időkrül szólt,
szépen betapostatta papier machéenak; _«Sajó»_ barátom letünt a
látóhatárról, s az én fantáziám is kivándorolt Törökországba, Oceániába:
egy elsülyedt világrészbe; aztán meg a régi Rómába, s ha már épen valami
magyart kivántam írni, felkerestem a régi várkunokat, Oldamurt az ő
Dalmájával, valahol a Kaspi-tó mellett. Ezen a réven még is csak
csempésztem be egy kis hazaszeretetről, szabadságról szóló gondolatot;
az államhatóság szemet húnyt rá. Mért ne legyenek a magyarok szabadok és
hazaszeretők – az óbi pusztán?

Egy évvel _később_, hogy _«Erdély aranykorát»_ megirtam, látogattam el
Erdélybe. A nőmmel együtt utaztam, ki Kolozsvárott vendégszerepelt.
Érdekes út volt. Négy nap alatt Szolnoktól Nagyváradig gyors (?) kocsin.
Az egész világ egy feneketlen sártenger; többet gyalog a kocsi mellett,
mint fennülve, egy egész nap folyvást sík vizen keresztül, minden út
nélkül, torony irányában.

Ezen az úton regélte el nekem a feleségem azt a jelenetet, a min a
_«Magyar nábob»_ kezdődik. Ő találkozott egykor, nagyváradi
vendégszereplése alkalmával, épen ilyen árvízlepte sík pusztán a
szemközt utazó alföldi dynasztával, a kit egész Magyarország _«Józsa
Gyuri»_ név alatt ismert.

Ez volt az első eszmecsira, a miből én a _«Magyar Nábob»_-ot
megköltöttem.

A többi munkáimnál is őszintén el fogom mondani, hogy honnan jutottam az
alapeszméhez, némelykor az egész meséhez; annál inkább bevallhatom ezt a
Magyar nábobnál, mert a feleségemtől kaptam, s csupán az első akkordot.

A _«magyar nábob»_ egy tipikus alakja volt a magyar közéletnek,
mondhatni egy egész korszaknak a kifejezése, a kinek bizarr ötleteit,
hatalmaskodásait, tréfás kalandjait sokan ismerték, egész adomakör gyűlt
össze körüle. Nekem az az eszmém támadt, hogy én ezt az őseredeti magyar
alakot, elébb a maga tüskés kopáncsaiban bemutatom, s azután
megtisztulva állítom elé jobb tulajdonságai nemes _székével_ (nem
«Stuhl», hanem «Kern»).

Vezérfonalam volt ebben maga a korszellem nagy átalakulása, mely a
harminczas évek nyilvános életében kezdett előre jutni.

Ez új korszellem személyesítőit megtaláltam abban a két nagy
vezéralakban, kiket regényemben _István_ grófnak és _Miklós_ bárónak
nevezek. Akkor még mind a kettő élő alak volt s én nem tartottam jó
ízlésnek, élő személyeket regényben névszerint szerepeltetni. Ma már
mind a kettő a multé; bátran megnevezhetem ideál alakjaimat: _Széchenyi
Istvánt_ és _Wesselényi Miklóst_. Ifjúkori utazásaikat érdekes
részletezéssel írta meg báró _Kemény Zsigmond_, a _Magyar szónokok és
államférfiak életrajzai_ közt, sokkal jobban, mint én tudtam volna.

A párizsi eseményeket az egykorú lapokból tanulmányoztam, a
_Catalani-Mainviellené_ epizódot a «Tudományos Gyüjtemény» «Koszorú»
melléklapjában találtam. Ugyanebben leltem a leirását a még azon évben
dívott _«pünkösdi király»_ népszokásnak.

A pozsonyi diætát, s a honatyák nemzeti pompáját, mint pozsonyi diák,
szemeimmel láttam.

_Abellinonak_ az alakja is teljesen korrajzi sablon. Volt olyan elég. A
külföldön élő, vagyonukat elpazarló magyar főurak. Azok közül egy alak
különösen kitünt: a kinek fényes ősi nevéhez még egy prædikátumot
ragasztott a nagyvilági médisance: annak a híres tánczosnőnek a nevét, a
kit a főúr egész Európán keresztül városrul városra kisért s a kire a
félvagyonát elköltötte; pedig egyéb öröme sem volt belőle, mint hogy
minden este abba az ágyba fekhetett le, a melyet a tovább utazó művésznő
reggel elhagyott.

Az a párbaj Abellino és Fennimor között is valódi esemény.

A mellék alakok, még a legbizarrabb különczök is, csupa ismerősök, a kik
akkor a magyar társadalmat kiegészítették, a kortyondi fráterek, a
nagyúri tányérnyalók, a pusztai kocsmáros, Kecskerey és a becsületes
lelkek.

Még a női alakokról kell szólnom.

_Flóra_ grófnénak az alakja félig a képzelet, félig a valóság alkotása
nálam. Gyermek koromban a rajztanárom egy aczélmetszetű női arczképet
adott elém lemásolásra, a ki képzeletemben a női szépség legelőkelőbb
eszményét képviselte. Azt én nekem finom hollótollal (még akkor ércztoll
nem volt) egészen az aczélmetszés modorában, pontozva kellett
megrajzolnom. Azt én háromszor is megpróbáltam, a míg csak tökéletesen
nem hasonlított az eredetihez. Ez volt gróf _Seilern Crescencia_, később
gróf _Széchenyi Istvánné_ arczképe. Erről vettem Flóra grófnőnek a
mintáját, arczban és lélekben.

Végül a _Mayer leányok_. Ezeket is nagyon jól ismerte az egész világ, én
is ismertem. Hirhedett szépségek voltak. Három közülök már
«világszépleány», a negyedik még gyermek. S a hány, annyiféle szépség.
Az egyik angol beauty, gesztenyeszín fürtökkel, porczellán zománczú
fehér piros arczszínnel, gyilkos szép kebellel. A másik franczia lyonne,
szőke haj, fekete szemöldök, kék szem, nevető száj és fitos orr,
rózsaszín lüktető czimpákkal. A harmadik valódi alma-piros arczú, fekete
langos hajú, bogárszemű magyar szűz. De sok lepkeszárnyat leperzseltek
ezek a tűzszemek! A legkisebb nővér valóságos Psyche-ideál: görög
szoborminta, élő márvány. (_Magyar családnevük_ volt: előkelő.)

A költőket különösen nagy előszeretettel fogadták a háznál. Az egyik
leánynak az volt ambicziója, hogy íróval vetesse el magát. Egy napon (a
forradalom évének a közepén) egyike a legjobb barátaimnak, Lisznyay
Kálmán, odajön hozzám s beavat a legmélyebb titkába.

– Barátom, én feleségül veszem a szép _Jennyt_. Mit szólsz hozzá?

– Ha tudod, hogy mit cselekszel, akkor idvezülsz; ha nem tudod, akkor
elkárhozol.

(Ez ugyan idézet volt az evangeliumból: Jézus mondá ezt a szombatnapon
mezei munkát végező izraelitának.)

– Hát tudom.

– Akkor vedd el.

Rövid időn ismét odajött hozzám a palócz-dalok költője.

– Hát már nem veszem el a Jennyt. Megtudtam felőle még valamit.

– Még?

– Igen; azt, hogy sok pénze van. Már most nem veszem el.

Tehát a szerelmes költő azt, a mit a leány szerelmében elvesztett, meg
tudta neki bocsátani; de azt, a mit nyert benne: – azt nem.

Később aztán a szép Jenny férjhez ment egy földesúrhoz, s példás életű
tekintetes asszony lett belőle.

Öt évvel később már a legifjabb leány is _eladó_ leány volt. Ez a magyar
nyelvben a bevett kifejezés a felnőtt hajadonokra nézve.

A színházban láttam őt páholyban ülve. A szerénység, a szűzesség
világított az arczáról. Ezt már őrizték, mint drága kincset.

Megtaláltam benne azt az alakot, a kit a regényem hősnőjévé tegyek. Ő
lett a «Fanny».

S milyen csodája a sorsnak! _Két évvel azután_, hogy a «Magyar nábob»
megjelent: ezt az utolsó szép gyermeket nőül vette egy külföldi előkelő,
dúsgazdag mágnás. Lett belőle grófné. Még most is él, s a nevét nimbusz
veszi körül. Minden évben találkozunk vele a világlapok legelőkelőbb
rovataiban.

Ezek mind élő alakok, ezek mind az életből ellesett vonások, ennek a
mesének az alapja való, a földje termőföld, az ege igazi levegő.

Azóta negyven év elmult, hogy a _Magyar Nábobot_ megírtam, azóta sok
mindenfélét összeírtam; de most is ezt tartom a kedvencz munkámnak, s
midőn a jelen kiadásnál újból át kell olvasnom az egészet: nem találok
benne kiigazítani valót, sőt meg kell vallanom, hogy «ma» nem tudnám ezt
így megírni, mint negyven év előtt.

1893. aug. 6.

_Jókai Mór._




I. EGY KÜLÖNCZ 1822-BŐL.

Rút, förgeteges idő van odakünn a pusztán, az ég felhős, a föld sáros,
szakad az eső két hét óta, mint a parancsolat; minden ér kiáradt,
kiöntött, nád terem a buzavetés helyén, gólya szánt, kácsa költ a drága
tengeri közt.

– Medárdus napján kezdődött az itéletidő, már ez negyven napig majd így
fog tartani, már pedig ha így tart, akkor nem tudom, ki lesz az a Noe,
ki e partiális özönvízből embert és barmot kiszabadít?

E sajnos észrevételt nemzetes Bús Péter uram tevé, ki a kegyetlen sors
által arra volt hivatva, hogy a keresztúti gáton, nemes Szabolcs
vármegyében, a vendégekkel veszekedjék, a «Törikszakad» csárdának levén
korcsmárosa.

Szép menedék volt a «Törikszakad» csárda a keresztúti gáton, melyben Bús
Péter uram vala a korcsmáros. Nevét nem őseitől nyerte e derék ház,
hanem érdemekkel szerzé, mert míg azt elérte az utas, törni vagy
szakadni kellett valaminek.

Kivált ilyen kedves időben, midőn megerednek az égnek csatornái és
eszébe juttatják az embernek, hogy mennyivel jobb volna, ha inkább a
földnek volnának csatornái; ekkor nem állna meg a tó két felől a gát
mellett, fenekéig áztatva azt keresztül, hogy a ki vesztére belehajt,
ott vénül meg benne, vagy a hátán hordja ki a szekerét.

Estére kezd már az idő járni. Bús Péter uram a szántóföldről jött meg
lóháton; csak úgy lassan dörmögdél magában, mert a pipáját restelli a
szájából kivenni azért, a mit mond. Az a pipa azért látszik feltalálva
lenni, hogy az embernek legyen mivel bedugni a száját, hogy ne
káromkodjék annyit.

– A szénát boglyástul elvitte az ördög, a buza a földön fekszik, mind az
ördögé lesz. Beleütött az egész gazdaságba a menydörgős mennykő!

Mert a pusztai korcsmáros nem abból él, hogy bort ad el, hanem
gazdálkodik, s nála a csaplárság csak sinecura.

Míg így háborog magában, egy kétes némberi alak, kiről hirtelen nehéz
megitélni: feleség-e vagy szolgáló? a gát tulsó végire mutat, mely a
Tisza felé visz.

– Nem valami hintó jön ott?

– Hiszen csak az kellene még, hogy most még vendéget hozzon az
istennyila, szól Bús Péter morogva s oda se néz, hanem bemegy a
konyhába, átázott bundáját kiteríteni a tűzhely elé s csak ott dörmögi
el a többit. Azt sem tudom, ha a kenyerünk elfogy, hol kapunk másikat
pénzért? én pedig senki fiáért sem koplalok.

Végre mégis kitekinte az ablakon, letörölve róla az izzadtságot s
megláta egy hintót jó tova négy postalóval lubiczkolni a gáton, s
megnyugtató legyintést téve felé kezével, vigasztalódottan mondá:

– Nem ér ez ma ide.

Azzal kiült a kapu elé, s pipáját félrevágva szájában, elnézte boldog
nyugalommal, mint kárhozik el négy ló szekerestül a hosszú gáton? A
nehéz kasornya magas rugóin akkorákat vetődik, hogy szinte felbillen, de
két ember fogja kétfelől s a hol zökkenő jön, majd egyik, majd másik
nehezedik a lépcsőkre, a hol pedig istenigazában levág a kerék
tengelyig, s mind a négy ló kiáll, elébb kikiabálják magukat a lovakra,
azután neki fanyarodnak, kapával, doronggal kiássák, kiemelik a kereket,
a küllőkről lefaragják az egy tömeggé vált sarat, s annál nagyobb
diadallal mennek aztán ismét néhány lépést.

Bús Péter uram nézi igaz prædestinatiót hivő képpel a más veszedelmét, a
hajszolás, ostorpattanás hangja elhat olykor a fülébe; de biz ő nem
bánja: volna ugyan négy jó paripája, melylyel ha segélyére menne az
érkező vendégnek, úgy kirántaná a sárból, hogy a szeme is szikrát
hányna; de minek az? ha a végzetek könyvében az volt megirva, hogy az a
hintó szerencsésen a csárdáig jusson, akkor így is eljut, ha pedig az
van róla határoztatva, hogy a sárban megfenekelvén, ott virradjon, akkor
úgy kell annak megtörténni, s kár volna a gondviselés utjait bevágni.

Végre csakugyan mind a négy kerekével úgy levág a hintó épen a gát
közepén, hogy sem előre, sem hátra nem lehet azt mozdítani.

Emberek elrekedtek, hámok, istrángok elszakadtak, lovak lefeküdtek a
sárba, az idő is elsötétült szépen. Bús Péter uram könnyebbült szívvel
verte pipája hamvát a tenyerébe. Hála Istennek, ide ma nem jön vendég, s
örült a lelke, midőn kapuján befordulva, az üresen álló kocsiállást
megpillantá, melyben kedélyesen veszekedtek az éjszakai álláson
összekapott apró baromfiak. Maga is lefeküdt mindjárt egész háznépével,
mert a gyertya drága, – még a tüzet is kioltá; s ott bundáján
heverészve, s utolján égő pipáját szortyogtatva, elmélkedék a felett,
hogy milyen balgatagság ilyen moslék időben útnak indulni valahová!

… Míg Bús Péter uram csendesen aluszik az Urban, jön másfelől házára a
veszedelem: a tulsó oldalon. Nyiregyháza felé nincsen ugyan gát, hanem
szabadon járhat alá s fel a víz, a merre neki tetszik. Ismeretlen ember
ha neki bódorodik e süppedéknek, tegyen testamentomot, mert ott vész,
ellenben a kik ismerősök a föld titkaival, könnyebben jönnek rajta, mint
a csinált uton, sőt vannak kocsisok, a kik sokáig betyárkodtak a
vidéken, s azalatt úgy kitanulták a láposok és dombosok minden
tekervényeit, hogy késő éjszaka is keresztül jönnek rajta bármilyen
hintóval.

Már közel lehet az éjfél, mert a «Törikszakad» csárda kakasai
egyre-másra kezdenek kukorikolni, midőn világosság kezd támadni a
sömlyéken. Tizenkét lóhátas ember jön égő fáklyákkal, egy hintót és egy
szekeret fogva közre.

A szekér elől megy, a hintó hátul, azért hogy ha gödörbe találna
tévedni, a szekér düljön fel, s a hintó okuljon a példán és kikerülje a
helyet.

A fáklyát vivő férfiak mindnyájan sajátságos egyenruhát viselő hajduk.

Fejeiken csákós kalpag, fehér lószőr-bokrétával, derekukon piros
dolmány, sárga zsinórral, melyre farkasbőr kaczagány van vetve a szakadó
zápor ellen. Nyeregkápájába mindegyiknek fokos van akasztva és két
pisztoly. Övig csak megjárná a gunya, de azon alul kurta rojtos vászon
lábravaló következik, mely sehogy sem akar illeni a skarlátposztó
dolmányhoz.

Most lássuk a szekeret: négy jó mokány ló van eléje fogva, miknek
sörénye csaknem a vízben úszik, a gyeplőt egy betyárképű vén kocsis
kezeli. Alszik a jó fiu, mert hiszen lovai jól tudják az utat, s csak
olyankor ébred, ha megrántják a kezében a gyeplőt; akkor aztán nagyot
cserdít közé és még ő haragszik.

Benn a szekérben nagyon furcsán ülnek; mert noha a hátulsó ülés nem
látszik elfoglalva lenni, mégis az első ülésbe helyezkedék két
bizonytalan külsejű férfiu, háttal a kocsisnak; kicsodák, micsodák? azt
hirtelen kivenni nem lehet, mert úgy el vannak téve gubákba, fejökre
levén húzva azoknak kámzsája, hogy semmi emberi ábrázat azokból nem
látszik, azonfelül jócskán alusznak is; lig-lóg mind a kettő feje
jobbra-balra s csak néha-néha hőköl fel hol egyik, hol másik, hol mind a
kettő, a szerint, a mint a lőcsbe, vagy egymásba ütődnek fejeikkel, s
olyankor kiegyenesedik, mintha elszántan mondaná: már most igazán nem
alszom! a másik perczben aztán újra elalszik.

A szekérderék be van fedve pokróczczal, melynek domborulásairól azt
lehet gyanítni, hogy nagyon sok mindenféle van alatta. A hátulsó ülésen
néha-néha megmozdul a pokrócz, s azt engedi hinni, hogy ott mégis csak
kell valami élő állatnak létezni, ki iránt való tiszteletében a két uri
ember a rosszabb ülést foglalta el; míg végre csakugyan hosszas küzködés
után, a ráterített pokrócz alól kibirkózza magát a rejtélyes valaki s
kidugja fejét a világba egy gyönyörű szép – agár. Tehát őt illeté az
elsőbbség! S ezt jól látszott érzeni; felült két lábra a szekérben s
méltóságteljesen ásított egy nagyot, azután megvakarta kegyelmes füleit
hosszuságos lábaival, megrázta a nyakán csengő-bongó aczél-lánczos
örvét, s minthogy egy impertinens éjjeli bögöly erővel ismeretséget
akart vele kötni, azzal nagy vitába elegyedett, utána kapkodva s
nagyokat csattantva fogaival. Miután ezt a mulatságot is megunta, alvó
társaira vetette figyelmét s épen leereszkedő kedélyben levén, midőn a
hosszabbik férfiu szundikáló állapotában nagyokat bókolt előre, a
humoristicus agár fölemelé első lábát és végighuzá annak orczáján. Az
nagyot dörmögött rá: «Ne izéljen a tekintetes úr!»

Most lássuk a hintót.

Öt telivér ménló van eléje fogva, csakúgy hányja-veti a czifra
czafrangot mindegyik a fején; kettő a rúd mellett, három ló van elől,
mind a három nyakán csengetyű lóg, hogy messziről meghallja a szembejövő
a neszt s előre kitérhessen.

A bakon vén kocsis ül prémes bekecsében, kinek azon egy instructiója
van, hogy akármerre jár, soha hátra ne merjen tekinteni a hintóba, mert
rögtön főbe lövetik.

Minthogy azonban mi nem félünk a főbelövethetéstől, nézzük meg, ki van
ottan?

A kocsi ernyője alatt egy éltes férfi ül, torkig farkasbőr bundába
takarva, fejébe nagy asztrakán süveg van húzva, egész a szeméig.

Belőle sem látszik egyéb az arczánál, de az arczvonások és e szemek oly
szokatlanul képesek meglepni a szemlélőt; egy eltévedt lélek látszik e
szemekben, mely tán döntő nagy eszmékre volt hivatva, s fátuma,
környezete, elhagyatása miatt kereste a szokatlant a kicsiségekben s
most mintha önmagában bámulna el, oly mereven tud nézni; az egész arcz
kövér, de szintelen tekintetével, nemes vonásaival, de melyek mind oly
bizarr szegletekké vannak elferdülve, a durva szemöldök, az elhanyagolt
bajusz oly visszataszító hatást okoznak első tekintetre, pedig ha tovább
nézné az ember, lassankint kibékülne minden vonással; kivált midőn
szemeit behunyja, s az álom elsimítja a dúlt körvonalakat, oly ős
patriarchális tekintetet vesz föl az arcz, hogy az ember atyjára gondol
utána. De a mi még feltünőbbé teszi őt, ez azon különös körülmény,
miszerint mellette két felől két parasztleány ül, szorosan mellé
férkőzve, két pirospozsgás leányzó, kiknek komoly, sőt mondhatni
aggodalmas arczáról azt lehet következtetni, miszerint nem pusztán
csintalan tréfa ülteté őket az öreg úr mellé.

Az agg férfi fázik a hűvös, nedves éjszakában, a farkasbőr bunda nem
képes testét melegen tartani, azért ültették mellé a két fiatal
pórleányt, hogy azoknak életerős magnetizmusa kölcsönözzön meleget
szétbomladozó életműszereinek.

Az ember sietett élni és hamarább megszünt élni, mint meghalt volna, úgy
hogy most csak egy eleven hazajáró lélek, ki eltompul, elfásul, s csak
akkor kezd újra élni, ha valami új inger, valami új mámor, bohó, bizarr,
rendkívüli eszme, vagy gondolat fölébreszti lelki tetszhalálából.

Most is az hozza távol fekvő kastélyából éjszakának idején, hogy egész
éjjel nem tudott aludni, nem találta semmiben örömét, végre azt gondolta
ki, hogy elmegy a «Törikszakad» korcsmárosra veszekedni, abba minden
áron beleköt, az különben is mérges fog lenni, hogy éjjel fel kell neki
kelni és káromkodni fog, ha enni, inni kérnek tőle, a miért ő azt azután
jól megvereti a hajduival. A korcsmáros nemes ember, az egész tréfa
kerülni fog egy pár ezer forintba, de a mulatság megér annyit.

Ezért fellármázta az embereit, befogatott, fáklyát gyújtatott s
éjszakának idején tizenkét hajdúval nekiindult az úttalan sömlyéknek,
magával vivén minden enni-innivalót, a mi szükséges leend a megtörtént
tréfa után rendezendő lakomához, nem feledkezvén meg egyuttal azon három
személyről, kik leginkább szokták mulattatni, s kik ott vitetnek elül a
másik szekéren: egyik a kedvencz agár, másik a czigány bohócz, harmadik
a tányérnyaló poéta, kik ott egy társaságban ülnek szépen.

Így halad végig a zimankós éjben a bizarr csoport, tüszkölő paripáival,
sziporkázó fáklyáival a sik vízúton keresztül a «Törikszakad» csárda
felé, mely nagy tetejével úgy tünik elő egy távol dombon, mint valami
vár, megnagyítva az éji látás csalódásától.

Odaérve meghagyatott az egyik hajdúnak, hogy verje fel a korcsmárost és
beszéljen vele per kend.

A kik ismerik a magyar nyelvet, tudni fogják, hogy ez a «kend» szó nem
fejez ki valami hizelgő megszólítást és hogy azt nemes embernek mondani,
még ha korcsmáros is, valóságos injuria.

Már pedig nemes Bús Péter uram hires volt arról, hogy nála nem sokat
kellett instálni egy kis gorombaságért és semmit sem lehetett olyan
könnyen kapni tőle, mint összeszidást; egy görbe nézés elég volt rá,
hogy az emberbe belekössön, s ha valakinek a képe nem tetszett neki,
vagy okoskodni próbált az ellen, a mit ő mondott, avagy megszólítás
közben elmulasztá őt nagy uramnak czímezni: annak úgy kitette a szürét,
mintha benn sem lett volna; azt a merényt pedig, hogy őt «hallja
kend»-nek szólítsa valaki, csupán egyszer merte megpróbálni két jó futó
pataki diák; azok is annak köszönjék, hogy elbujtak a sásban,
megszabadulásukat, mert utánok indult lóháton s meg akarta őket
vasvillázni.

Tehát ezt a derék urat kelté fel ilyen szavakkal egy hajdú, pogány
dörömbözést mivelvén az ablakán:

– Keljen fel kend szaporán korcsmáros: jöjjön kend ki gyorsan és
szolgáljon kend izibe!

Bús Pétert mintha kiöntötték volna e szóra az ágyából, kiugrott, kapta a
fokosát, s veszettségében az almáriomba ment be a konyhaajtó helyett.

Amint azonban kitekinte az ablakon, s meglátta azt a sok fényes
cselédet, kik egészen bevilágíták a házat fáklyáikkal, mindjárt
megtudta, kivel van dolga? Észrevette, hogy őt bosszantani akarják
mulatságból s föltette magában, hogy csak azért sem fog bosszankodni.

Mindjárt szépen felakasztotta szegre a fokost, fejébe nyomta báránybőr
süvegét, s bundáját vállára kanyarítva, kilépett az udvarra.

Az érkezett vendégek már akkor mind a tornáczon voltak; középen,
testőreitől körülvéve, maga a nagyságos úr, hosszú, térdig érő nagy
aranygombos attilában, testének terjedelme miatt fejét kissé hátra
tartva, s egy nagy aranyfejű spanyolnád-botra támaszkodva. Most tünt még
csak ki, mily rosszul illik arczához e gúnyos, kötekedő kifejezés, mely
egészen kiforgatta azt joviális vonásaiból.

– Jőjön közelebb kend! kiálta a korcsmárosra, erőltetett, felcsapott
hangon. Nyisson kend nekünk szobákat és készítsen vendégséget; bort
nekünk, tokajit és ménesit; fáczánhust, árticsókát, meg rákfarkat.

A korcsmáros levette nagy alázatosan a süvegét és kezébe fogta s nagy
csendes hidegvérrel viszonzá:

– Isten hozta a nagyságos urat nálunk; mindennel szolgálok, a mit csak
parancsolt, csupán csak azért kell engedelmet kérnem, hogy tokaji és
ménesi borom nincs, s fáczánjaim még nem híztak meg, a rákok pedig, a
mint tetszik látni, mind belefúltak a nagy vízbe, hacsak ezt a tizenkét
rákot itt konyhámra nem adja nagyságod.

Ez czélzás volt a hajdúk skárlát montúrjára s az ötlet azonnal
félrevitte a nagy úr figyelmét. Tetszett neki, hogy a korcsmáros csak
úgy komázik vele. Ezt nem várta és még jobban mulattatá.

A czigány bohócz e közben előtolta fekete pofáját, mely vetekedett
akármelyik szerecsennel s két sor fehér fogát a korcsmárosra villantva,
ujjain kezdé elszámlálni, hogy neki meg mi kell?

– Nekem nem kell egyéb, mint egy tál kolibrimadártojás, szoptatós őznek
a vaja, meg a kecsege porczogójából főzött kocsonya; soha sem élek
egyébbel.

– Kár az ilyen úri gyomorba, szólt Bús Péter, szolgálok inkább egy kis
czigány-pecsenyével.

– De már azt kikérem! kiáltá a bohócz, az nekem atyámfia, azt nem szabad
megsütni.

A nagy úr kaczagni kezdett ez ízetlen tréfákon; neki az ilyenekben telt
mulatsága s hogy a korcsmáros eltalálta a kedvét, egészen megváltozott
iránta való szándéka.

– Hát mit tud kend adni vendégeinek? folytatá a vitatkozást.

– Mindent biz én, nagyságos uram; csakhogy a mim volt, az elfogyott, a
mim pedig lesz, az messze van, a mim pedig volna, az nincs.

A nagy urnak annyira megtetszett e körülirása a semminek, hogy hahotára
fakadt rajta s kivánta megörökíttetni.

– Hol van Gyárfás? Hol kuttog a poéta? kiálta összevissza; pedig ott áll
mellette a jámbor, hátul összetett kezekkel, sovány, száraz, bőrré vált
orczával kedvetlenül szemlélve az egész mulatságot. Frissen, Gyárfás,
izibe! mondjon kend verset erre a csárdára, hol az emberek nem kapnak
enni.

Gyárfás úr lehúzá szemöldökét, száját feltolta az orráig, s újjahegyével
megbökve homlokát, extempore kiugratá a distichont:

  «Enni ha nem hoztál ide, állhat előtted üres tál;
  Bőjt vagyon itten örök, nem megy el itt a török.»

– Micsoda beszéd már ez! hát mi köze ehhez a csárdához a töröknek?

– Nagy köze van, felelt nyugodtan Gyárfás. Minthogy a töröknek enni
kell, különben nem mehet, itt pedig nem kap enni, tehát a vers
tökéletes.

– Szarva között a tőgye, mondá rá a nagy úr, s azzal mintha hirtelen
valamit meglátott volna, ismét a korcsmároshoz szólt: van kendnek egere?

– Nem az enyimek, mert én csak árendás vagyok a háznál, hanem van elég,
s ha egy-kettő elfogy, nem kell róla a tiszttartónak számot adnom.

– No hát süttessen meg kend nekünk egy egeret.

– Csak egyet?

– Hát mi a gutát? Csak nem pokol a béle ennyi embernek, hogy egygyel be
ne érjék.

– Szolgálhatok vele, mondá a korcsmáros, s rögtön hivta magával a
macskákat a kamrába. Csak a mángorló köveit kellett megbolygatni, azután
válogathatott bennök az ember, azaz hogy a macska.

Különben az egér olyan szép, kedves kis állat, én meg nem foghatom,
miért irtóznak tőle? csak olyan, mint a mókus, mint a tengeri malacz,
miket szobában tartanak, czirógatnak, játszadoznak velök, csakhogy még
azoknál is ügyesebb; olyan finom kis orra van, csinos kedves fülecskéi,
parányi piczi lábai, furcsa komikus nagy bajusza, s olyan ragyogó,
fekete szemei, mint a gyémánt, s mikor játszik, mikor czinczog, mikor
feláll két lábra fonni, oly ügyes, oly módos, mint akármely más állat.

Attól, hogy a rákot megfőzik, senki sem irtózik, az asztalra tett
csigától senki sem szalad el, pedig azok sokkal iszonyúbb állatok az
egérnél, mi van hát azon elszörnyedni való, hogy egy egeret megsütnek?
kivált mikor az Chinában a legnagyobb delicia, urias nyalánkság, melyet
kalitkában hizlalnak dióval, mandulával, s csemegekép adnak fel az
asztalra.

Egyébiránt az egész társaság meg volt győződve felőle, hogy ebből a
leggyönyörűbb tréfa fog kerekedni, s előre nevetett magában mindenki.

Bús Péter uram ezalatt felnyitá egyetlen nagy pajtányi szobáját az úri
vendég számára, melynek egyik szegletében volt egy üres nyoszolya, a
másikban pedig egy fogas. Az ember válogathatott: ha nem tetszett hálni
a nyoszolyában, hálhatott a fogason.

A hajdúk azonban lepakolván a szekérről, párnákat, szőnyegeket, tábori
székeket és asztalokat hurczoltak elő, s egy percz alatt úri lakká
varázsolák az üres kongó termet. Az asztal tetézve rakatott meg
ezüst-tálakkal és billikomokkal, s nagy ezüst-vedrekben jég közé eltéve
nyujtogatták fel karcsú nyakaikat a metszett velenczei kristályedények,
mik csábító tartalmat látszottak igérni.

A nagy úr végig feküvék a számára elkészített tábori ágyon, hajdúi
lehúzták lábáról a nagy sarkantyus csizmákat, az egyik parasztleány a
fejéhez ült, kezeivel gyér ősz hajában kapargálva, a másik pedig az ágy
végéhez, flanelldarabbal dörzsölve lábait. Gyárfás, a poéta és Vidra, a
bohócz, ott álltak előtte, távolabb a hajdúk, ágy alatt az agár.

Ilyen környezete volt Magyarország leggazdagabb urai egyikének: hajdúk,
bohóczok, parasztleányok és agarak. Különben mind szemen szedett nép; a
hajdúk a nép legizmosabbjaiból válogatva, a bohócz a legfeketébb
species, melyet czigányok között találhatni, s a poéta olyan fűzfáról
szakadt, a milyet csak a két hazában valaha lőni lehetett.

Mindig létezett ez a faja a tollatlan két lábú állatoknak, melynek a
költő név csizma volt, a melyben járt; mely csavargott úrtól-úrhoz, irva
és nyomatva köszöntő, beköszöntő, üdvözlő és magasztaló,
installationalis, restaurationalis, gratuláló verseket úri mæcenások
névnapjaira, születésnapjaira, főispáni beiktatásokra, lakodalmakra és
keresztelőkre, nemkülönben halálozásokra, csúffá téve önmagában a költő
szép nevét. Egy pár példány a régi jó időkből maig is fenmaradt, kik
palotáról-palotára henyeséggel és hizelgéssel keresik kenyeröket. Elég
keserű kenyér.

Ez alatt megsült az egér. Maga a korcsmáros hozta be, feltéve egy
roppant nagy ezüst-tál közepére, szíjácscsá faragott torma közé, a
szájába zöld petrezselymet téve, ahogy egy bizonyos más állatnak
szokták.

Letevék az asztal közepére.

Legelébb a hajdúkat kinálta vele sorba a nagy úr. Nem tetszett nekik.
Csak a fejöket csóválták; végre a legöregebb kirukkolt a szóval:

– Hátha ezt a csárdát nekem adná a nagyságos úr, korcsmárosostól,
hozzányúlnék-e?

Ekkor a poétára került a sor.

– Pardon, gratia, nagyságos uram! majd én csak verset irok arra, a ki
megeszi.

– No hát ide, Vidra. Kapd be izibe.

– Én, nagyságos uram? szólt az, mintha nem hallott volna jól.

– No mit félsz tőle? Mikor a sátorban laktál, egy ökröm megdühödött s ti
megettétek.

– Meg biz azt, még ha egy hordó bora megdühödött volna a nagyságos
úrnak, azt is megittuk volna. Akkor volt az!

– No hát csak szaporán, a tál tisztességeért.

– De ilyen állattal nem hadakozott ám az öregapám sem.

– Légy különb az öregapádnál.

– Különb leszek – száz forintért! szólt a bohócz, kondor haját
körülvakargatva.

A nagy úr dolmánya zsebébe nyúlt s kivett belőle egy nagy degesz
tárczát, melyet felnyitva, látni engedé a sok szép veresszemű bankót.

A bohócz félszemmel a tömött tárczába sandítva, ismétlé még egyszer:

– Száz forintért, nem bánom, megteszem.

– Hadd lássuk.

A bohócz kigombolá frakkját (mert mellesleg mondva, a nagy úr frakkban
járatta a bohóczát, mint a mely öltözet előtte igen különösnek tetszett
s gyakorta a legújabb divatok szerint öltözteté őt fel, a mint jöttek a
bécsi journálokban, hogy majd halálra kaczagta magát fölötte). Tehát
kigombolá frakkját, ostoba gömbölyű képét négyszegletesre húzta,
nehányszor alá- s feltolta mozgékony fejbőrét, mely által egész
hajerdeje előre-hátra mozdult, mint a babuka bóbitája, azzal megfogá a
borzalmas állatot azon részénél fogva, mely legtávolabb van a fejétől s
ilyen formán a levegőbe emelte, csúnya savanyú képet csinált,
megcsóválta fejét s kétségbeesett elszántsággal nekifanyalodva, eltátá a
száját, szemeit behunyta s egy percz alatt eltűnt az egér.

A bohócz még nem tudott szólni, hanem a torkához kapott; nem bolondság
egy egész négylábú állatot egyszerre lenyelni; de a másik kezét
egyszerre nyújtotta a nagy úr elé, fuldokolva nyögvén: «azt a száz
forintot!»

– Micsoda száz forintot? kérdé a tréfás úr, hát mondtam én, hogy adok
száz forintot? nem hogy megköszönnéd, hogy ilyen ritka sültet kaptál, a
mit még a nagyapád sem evett, hanem még fizessek is érte?

A tréfán volt mit kaczagni, ámde rögtön elmult a jókedv, mert a bohócz
egyszerre elkékült, elzöldült, szemei kidülledtek, hanyattveté magát a
széken, nem tudott szólni, csak fuldokolva mutatott feltátott szájára és
elkezde rángatózni.

– Ahol van ni, a torkán akadt! kiáltának többen.

A nagy úr nagyon megijedt, ez igen komoly fordulatot adott a tréfának.

– Töltsetek a szájába bort, hogy lenyelhesse.

A hajdúk hirtelen kapták a palaczkokat s kezdék itczeszámra töltögetni a
bohócz torkába a jóféle egrit és ménesit, ki nagysokára lassankint
nagylihegve magához kezde térni, s szemeit törölve, érthetlen szókat
makogott.

– No, fogjad a száz forintot, szólt a megszeppent nagy úr, ki az
ijedtségből alig tudott magához térni s örömest akarta volna
megengesztelni a halál révéről érkezett bohóczot.

– Köszönöm, nyögé az keservesen; nem kell már, vége a Vidrának, meghal a
Vidra! Még ha a farkas ölte volna meg a Vidrát, de egér öli meg.

– No ne bolondozz, hiszen semmi bajod sem lesz, nesze még a másik száz
is, no ne tégy úgy, hiszen már elmult. Üssétek egy kicsinyt hátba;
hozzátok elő az őzpecsenyét, majd az lenyomtatja.

A bohócz megköszönte a hátba-ütést s amint az őzhust eléje tették, azzal
a kétes kifejezésű pofával, mint mikor a durczás gyermek nem tudja, hogy
sírjon-e vagy nevessen? s majd elneveti magát, majd ismét elbődül, ült
neki az izletes hideg sültnek, mely finoman spékelten, jó borsos
tejfeles lében volt elkészítve, s abból akkora falatokat kezde magába
tömni, hogy nincs a világon akkora egér. Ez végre teljesen megnyugtatá a
nagy urat. A bohócz búsan, keservesen evett, oda inté az agarat is, nagy
falatokat hányva fel a levegőbe, miket az gyönyörű ügyességgel tudott
elkapni, s nagy szomorúan mondá olyankor, mintha az utolsó falatját
osztaná meg vele: «nesze Matyi!» (A nagy úr bohóczának állatnevet,
kutyáinak ember-nevet adott.)

A tréfa mégis jól ütvén ki s megszabadulván a nagy ijedtségtől, a nagy
úr felszólítá Gyárfást, hogy most erre rögtön mondjon verset.

A poéta megvakarta az orrát és szólt:

  «Mily kicsiny a kis egér, de czigány torkába ha nem fér,
  Jobbra, de balra forog, sír szeme, könnye csorog.»

– Ejnye kend szemtelen tolvaj! kiálta rá a nagy úr, hisz ez az utolsó
sor lopás Gyöngyösiből, a ki hasonlót írt a tordai hasadékba szorult
kéményseprőrül.

– Pardon gratia, szólt a poéta megzavarhatatlan képpel; ez poetica
licentia: a poetáknak szabad egymástól lopni, s ez a figura neveztetik
plagiumnak.

A nagy úr intésére felhordták a hajdúk a magukkal hozott hideg étkeket,
s a megrakott asztalt oda tolva elé, míg ő maga ágyán fekve maradt, az
asztal túlsó végén három tábori széken foglalának helyet a kedvencz
személyek: a bohócz, az agár és a poéta.

A nagy úr lassankint étvágyat kapott, e három személyt látva enni, a bor
apródonkint összeatyafiasítá őket, a poéta a czigányt kezdte
nagyságolni, a bohócz meg az urát tegezte, ki egyre-másra szórta a
silány elménczségeket az egérről, melyeken a másik kettőnek hahotával
kellett nevetni.

Mikor aztán a jó úr maga is azt hitte, hogy lehetetlen többféle
variatióban szólni az egérről, akkor a czigány a keblébe nyult s
elneveté magát:

– Itt az egér!

S azzal kirántá azt a frakkja belső zsebéből, a hová észrevétlenül
csúsztatá, míg a megijedt társaság azt hivé, hogy lenyelte s meg akar
fulni tőle s csaknem kétségbeesve kérlelte, etetvén, itatván mindenféle
jóval.

– Nesze Matyi!

Az agár aztán igazán elnyelte a corpus delictit.

– Hát te csalárd semmirekellő! kiálta fel az úr, így szedsz te rá engem!
Felakasztatlak. Hajdúk! hozzatok kötelet. Föl kell húzni a gerendára.

Azok menten szót fogadtak; a folyvást kaczagó czigányt megragadták,
felállíták egy székre, nyakára veték a hurkot, a kötél tulsó végét
keresztülhúzták a gerendán s akkor kirúgták alóla a széket.

A bohócz rúgott, kapálózott, nem használt semmit, ott tartották
mindaddig, míg igazán fuldokolni nem kezdett s csak akkor ereszték le
újra.

A bohócz megharagudott.

– Én meghalok. Én nem vagyok bolond, hogy többet felakasztassam magamat,
mikor tisztességesen is meg tudok halni.

– Csak halj meg, biztatá a poéta, ne félj, epitaphiumodról majd én
gondoskodom.

– Meg is halok, szólt a bohócz s hanyatt veté magát a földre és behunyá
szemeit.

Gyárfás rögtön készen volt az epitaphiummal.

  «Itt fekszel te czigány, soha többé nem te kaczagván,
  Más hegedűse valál, rád hegedűle halál.»

És a czigány nem mozdult meg többet. Elnyult, megmerevedett, lélekzete
elállt, hiába csiklandák az orrát, a talpait, meg nem mozdult. Akkor
feltevék az asztalra, körülrakták égő gyertyákkal, mint valami ravatalt,
s a hajdúknak énekelni kellett fölötte, mint valami halott felett,
mindenféle bolond értelmű dalt, a poétának fel kellett állani egy székre
s onnan búcsúztatót mondani fölötte.

A nagy úr kaczagott, hogy az orczája kékült bele.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Míg ezek oda benn folytak a «Törikszakad» csárda egyetlen egy
vendégszobájában, addig új vendégek közelítének a vendég-nemszerető
hajlék felé.

Ama szerencsétlenűl járt hintó utasai voltak ezek, mely a keresztúti
gáton saját szemeink és a csapláros szemei láttára a sárban
megfeneklett, s miután a vele levő emberek és igavonó állatok három óra
hosszat hasztalan törekedtek a zátonyra jutott járművet helyéből
megmozdítani, végre kénytelen volt a kocsiban ülő egyetlen úr azon
sajátságos ötletre vetemedni, hogy magát gyalog emberháton a csárdáig
vitesse.

Felült tehát a vadásznak, egy hórihorgas széles vállú suhancznak, a
hátára, s inasát ott hagyva a hintón, hogy vigyázzon a holmira, a
postakocsist a kocsilámpával maga előtt küldé s ilyen furcsa módon
belovagolt a csárdáig. Az izmos vadász ott tette le a tornácz alatt a
hátáról.

Érdemes lesz az új jövevényt, a mennyire lehet, hirtelenében
megismernünk.

Külső viselete mutatá, hogy nem az alföldi urak közül való.

Levetve bő, kurta gallérú à la Quiroga köpönyegét, egy sajátszerű módit
engede láttatni, minőt ha napjainkban mutogatnánk az utczán, nemcsak az
utczai gyerekek, de magunk is utána szaladnánk.

Nevezték ezen divatot amaz időben «à la calicot»-nak.

Fején kicsiny, kurta kalap, körülbelül oly alakú, mint egy kis pléh
casserol, oly keskeny karimával, hogy az ember kétségbeesik, ha
elgondolja, hogy minél fogva veszi le?

E kurta kalap alól kétfelől nagy csomó kifelé fodorított liff-leffegő
hajerdő bokrosodik elő olyan mennyiségben, hogy felülkerül a kalap
karimáján.

Az arcz meg van borotválva, csak két hegyes bajusz ágaskodik az ég felé
öklelő modorban, s a nyak magas kemény kravátliba van szorítva, melyet
két hegyes vászonfül diszít, hogy az ember az állát meg nem birja benne
mozdítani.

A sötétzöld frakk dereka épen a hóna alatt van, de szárnyai térden alul
érnek s gallérja oly magas, hogy alig lehet belőle kilátszani,
mellhajtókája pedig kétszer-háromszor is ki van hasogatva, a frakk
rézgombjai nem nagyobbak egy meggymagnál, újjai pedig éktelen bővek,
pufogósak, vállain magasra emelkedve.

A viaszsárga mellény csaknem el van takarva félig a kihajló nagy
melltászli által.

Megteszi az egészet az à la cosaque lábravaló, mely aláfelé mind inkább
bővülni kezd, végre a csizmáknál bugygyot vet s elül ki levén hasítva,
ott kell a csizmát kidugni rajta.

A mellény alól mindenféle csengő-bongó joujouk lógnak elő, a csizmákra
pedig irtóztató hosszú sarkantyúk vannak ütve, hogy ha nem vigyáz az
ember, kiszúrhatja velök a szemét.

Ilyen volt az azon idők harczias divatja; a mikor tudniillik sehol sem
volt harcz.

Kiegészíté a viseletet egy vékony teknősbékahéj pálczikó,
elefántcsontból faragott madárfejjel, melyet a jó szokásokkal ismerős
ember rendesen a szájában szokott forgatni; ha síp is volt a madár
fejében, igen úrias dolog volt rajta sípolni.

Ilyen férfiú volt az újon érkezett vendég, s ha ruháját leírtuk, úgy
hiszem, egészen ismerjük őt. Az akkori idők divatemberei magok is a
szerint változtak, idomultak szokásaikkal, modorukkal, még jellemükkel
is, ahogy a divat alakult.

A «jeunesse d’orée», az «arany ifjak» divatjában nagy görcsös botokat
viselt a divatvilág, s a párisi salonokban szokássá vált az «r» betűt ki
nem mondani s ez egész Coblenzig terjedt, hogy mikor az elegans ifjak
XVIII. Lajos noble gardeját vezényelték, a katonák nem értették az
elköszörült «r»-ek miatt, hogy mit mondtak nekik.

A calicot idejében viszont még a boltoslegények is úgy viselték magukat,
mint a katonák, s az egész elegáns világ oly kemény «r»-reket mondott,
mintha nagyon haragudnék.

A chapeau à la Minerva alatt divat volt republicanusnak lenni, római és
görög neveket hordani; a chapeau à la Robinson, s a cravatte à la
oreilles de lièvres (nyúlfülű nyakravaló) napoleoni sympathiákat
föltételezett; azt aztán mindjárt a chapeau à la russe váltotta fel és
az emberek mindig ugyanazok voltak: csak öltönyt, elvet és jellemet
változtattak, néha ugyan még nevet is, mint ez egy hazánkfiával
megtörtént, ki 1790-től 1820-ig minden phásisán keresztül ment a párisi
divatvilágnak, s kinek neve volt eredetileg Váry, lett belőle a római
divatban Varus, a franczia nemzeti divatban de Var, a lengyel sympathiak
divatjában Varszky, azután meg Waroff és haza jött végre mint Herr von
War.

De nem ez az, a ki előttünk áll.

– Eh ventre bleu! eh sacre bleu! kiálta a jövevény (ennyit tanult meg
Bérangerból), a mint berugta a konyha ajtaját s megrázta esőtől ázott
köpönyegét. Micsoda ország ez! Hej! világot! Ki van idehaza!

E csodára kilépett Bús Péter uram gyertyával kezében, s miután eléggé
megbámulta a konyhába betört jövevényt és szolgáját, szörnyűképen hozzá
nem illő készséggel kérdezé: «Mit parancsol az úr?» A képe mutatta, hogy
semmit sem fog adni.

Az idegen törte a magyar nyelvet, kiejtésén nagyon észrevehetőleg
megérzett valami idegen accentus.

– Mille tonnerres! nem tudnak itt más nyelven csak magyarul?

– Nem.

– Az rossz. Hát maga a korcsmáros?

– Én vagyok; hát az úr kicsoda? honnan jön? hol lakik?

– Birok itten, lakom Párisban. Ördögök engem ide hoztak. Bár vinnének
odább; de a sár megfogott az úton. Már most adjon nekem – comment
s’apelle cela? (Itt megakadt, nem jutott eszébe a szó, a mit kérni
akart.)

– Mit adjak uram?

– Comment s’appelle cela? Hogy híják?

– Engem? Bús Péternek.

– Diable! nem magát, hanem azt, a mi kell?

– Hát mi kell uram?

– No az, a mi a kocsit húzza: négy lába, ostorral ütik…

– Lovat?

– Pas donc? azt nem úgy híják.

– Forspontot?

– Az, az; forspont! nekem kell forspont, mindjárt.

– Nincs uram, kinn vannak a lovak a legelőn.

– C’est triste; akkor itt maradunk. Tant mieux, ez engem nem geniroz; én
utaztam Egyptomban és Maroccoban, háltam elég deplorable gunyhóban, s az
nekem mulatság. Azt fogom képzelni, hogy valami beduin baraqueban
vagyok, s ez itt a Nilus, áradva ki, s ezek az állatok, a kik a vízben
szólnak, comment s’apelle cela? – békák: a nilusi alligatorok, s ez a
miserable ország: – – – hogy híják ezt a departement?

– Nem part ez uram, hanem gát, úgy híják, hogy a keresztúti gát.

– Fripon! nem erről a sárról beszélek, a mibe beleragadtam, hanem ezt
itt körül hogy híják?

– Úgy? az Szabolcs vármegye.

– Szabolcs? Szabolcs? C’est, parce que bizonyosan sok szabó lakik benne,
azért híják így? Ha, ha. Ez jó calembourg volt tőlem, c’est une
plaisanterie. Tudja?

– Nem mondhatnám, hanem így híják a magyaroknak egy régi vezéréről, a
kivel Ázsiából kijöttek.

– Ah, c’est beau! Ez kedves. A jó magyarok még most is a régi emberekről
nevezik a departementokat, ez érzékeny.

– Hát megkövetem, az úr miféle nemzet?

– Én nem itt lakom. Bon dieu! micsoda fátum valakinek itt lakni, ahol a
piszoknak nincs feneke, s az ember nem lát egyebet, mint gólyát.

Bús uram gondolá magában, hogy vele is kevesebbet lásson, fogta magát s
fordult a szobája felé.

– No, no, ne menjen el azzal a gyertyával, signore contadino! kiálta
utána az idegen.

– Megkövetem: az én nevem nemes Bús Péter és én meg vagyok vele
elégedve.

– Ah, ah, ah, monsignore Bouche, tehát maga nemes ember és korcsmáros;
nem tesz semmit: Stuart János fejedelmi vér volt és végtére ő is
korcsmáros lett. Hát ha itt kell maradnunk, van-e magának jó bora és
szép leánya hein?

– Borom rossz. Nem úrnak való. Szolgálóm pedig csúf, mint az éjszaka.

– Csúf! Ah c’est piquant! Nem kell búsulni, annál jobb. Egy gentlemannek
ez mindegy; tegnap elegáns dáma, ma Aschenbrödel; egyik szép, mint
istenasszony, másik czudar, mint Macbeth boszorkányai, ott parfum, itt
hagyma-illat, c’est la même chose! ez mindegy; így tarka az élet.

Bús Péter uramnak sehogy sem tetszett ez a beszéd.

– Jobb volna bizony, ha azt kérdené az úr, hogy hol fog az éjjel hálni?
mert azt ugyan magam is szeretném tudni.

– Ah çà, ez interessant. Hát nincs itt vendégszoba?

– Van egy, de már abban van valaki.

– C’est rien. Megosztozunk. Ha férfi, nem kell neki magát genirozni, ha
dáma, tant pis pour elle, annál rosszabb reá nézve.

– Nem úgy van az. Meg kell tudni, hogy Jancsi úr van abban a szobában.

– Qu’est-ce que cela? Ki az ördög az a Jancsi úr?

– Hát Jancsi úr. Nem hallotta az úr soha hírét Jancsi úrnak?

– Ah c’est fort, ez erős! Hát itt oly patriarchális élet van, hogy az
embereknek csak keresztneveik vannak? Eh bien, hát mi baj van Jancsi
úrral? Megyek be hozzá és megmondom neki, hogy én ott akarok a
szobájában aludni. És én gentleman vagyok, kit refüzirozni nem lehet.

– Az bizony jó lesz, monda Bús Péter; azután nem is mondott többet,
hanem elfújta a gyertyát s bement lefeküdni, ráhagyva az idegenre, hogy
keresse fel hát annak a szobának az ajtaját, a hova be akar menni.

Olyan sötétség volt, hogy ragadt az emberre, hanem a víg danolás és
ordítozás hangjai vezetőül szolgáltak a jövevénynek a rejtélyes nagy úr
szobájáig, a kiről már most tudunk annyit, hogy Jancsi úrnak hívják;
hogy miért hívják annak, majd az is kiderül.

Ott a bolondos tréfa már ekkor a dühödés tetőpontját érte, a hajdúk
felkapták az asztalt a rajta fekvő bohóczczal együtt négy lábánál fogva
s körülhordozák nagy vonító énekszóval, utánuk ment a poéta, nyakába
kötve palástul az abroszt, s pokolnak való rossz alexandrinus verseket
declamálva hevenyében, míg maga Jancsi úr kapott egy szál hegedűt a
kezébe, melyet mindenütt utána hordoztak s egyre-másra húzta a friss
magyart, oly ügyesen megczifrázva, mint akármelyik czigány; erre pedig a
két paraszt leánynak tánczolni kellett előtte a két hajdúval.

A bohó temetési paródia, össze-vissza keveredve a tánczoló párokkal, a
muzsikáló úr, hegedűvel kezében, ének és zene, vers-rikácsolás, ittas
ujjongás és kaczaj összevissza oly pokoli charivarit szolgáltattak
szemnek és fülnek, a minőt csak képzelni lehet.

E pillanatban lépett be az idegen úr a terembe; – az ajtót senki sem
őrizte, csak akkor vették észre, mikor már megszólalt.

– Jó estét uraim és dámáim, van szerencsém önöknek salutirozni.

A milyen nagy volt a lárma, egyszerre úgy elhallgatott minden ember, a
szájak tátva maradtak, ahogy épen a szó beléjök szakadt, midőn a közéjök
nem illő alak egyszerre csak a társaság közepében termett s nagy
affabilitással üdvözlé őket.

Mindenki meg volt zavarodva. Jancsi úr kiejté kezéből a vonót, mert
szerette bár a bohóságot a végletekig vinni, de nem szerette, ha azt
idegenek látták; azonban mindjárt nem lett a jövevény idegen, mert a
bohócz meglepve az egyszerre beállt csend által s feltekintve, a mint
meglátta a hozzá nem hasonlótlanul öltözött gavallért, elfeledé, hogy
meg van halva, felugrott ravataláról s nekiesett, átölelte s
megcsókolta: «hozott Isten, kedves jó barátom!»

A kaczaj újra kitört e bolond fogadásra.

– Ah ce drôle de czigány! szólt az idegen, kifeszegetve magát a bohócz
ölelései közül; ne csókolj meg többet, mert elég volt.

Azzal körülhajtá magát a díszes társaság előtt, arczáról letörülve
zsebkendőjével a czigánycsók nyomait.

– Ne derangirozzák magokat miattam uraim és dámáim, tessék folytatni a
mulatságot. Én nem szoktam mulatságot rontani; én igaz gentleman vagyok,
a ki minden társaságban tudja prendre son aire. Van szerencsém
nagyságtoknak magamban bemutatni Kárpáti Kárpáthi Abellinót.

S ezzel pálczája sípján fütyörészve, noble non chalence-al veté le magát
egy tábori karszékbe, nagy sarkantyús lábait egymásra hajítva.

E szóra még jobban elbámult mindenki. Jancsi úr most épen felült
fektéből s tenyereit két térdére téve, úgy bámult a jövevényre, míg a
bohócz eb módjára kezdte körülszaglászni az idegent.

Végre ünnepélyes, vontatott hangon kérdé Jancsi úr:

– Az úr egy Kárpáthi? Tudja-e, mit tesz az: egy Kárpáthinak neveztetni?
viselni olyan nevet, melyet harminczkét ős hagyott hátra, kik mind
főispánok, zászlós urak voltak, melynél különben hangzó név nincs a
magyar hazában? – Azért gondolja meg az úr, hogy mit mond? Kárpáthi csak
egy van még a hazán kívül és azt Kárpáthi Bélának hívják.

– Le voilà! Az épen én vagyok, szólt az idegen, az egyik lábát elnyújtva
egy előtte álló széken, a másikkal tactust ütve valami új operai
dallamhoz, melyet beszéd közben szájába dugott botja végén fütyölt.
Engem szült ebben a barbár országban az apám – ah çà! nem az apám:
comment s’appelle cela? az az apám, a melyik asszony volt?

– Tán az anyja?

– Úgy ni! Az anyám. Az egy noble dáma volt, igen finom nevelésű, hanem
az apám az egy kissé furcsán tetszett magának. A több furcsaság között
van az, hogy engem egyetlen egy fiát Bélának kereszteltetett és magyarul
taníttatott; Béla! hát nemes embernek való név az? szerencsémre az apám
jókor meghalt, s én elmentem anyámmal Párisba. Nevem nem tetszett, tehát
akkor legdivatosabb név volt Abellino, csináltam Bélából azt, de azért a
magar nyelvet nem tudtam elfelejteni. Nem tesz semmit. Én tudok négerül
is. Az nem árt egy igazi gentlemannek.

– Hm. És lám most jó hogy tud, mert különben mit csinálna ezen utazván?

– Ah! venir içi de Paris, c’est tomber du ciel à l’enfer! Párisból ide
jönni, égből potyogni pokolba. C’est merveilleux, csodálatos, hogy
tudnak itt élni az emberek. Ah mon cher hajdú: itt valami sültet látok,
legyen szíves közelebb adni, tegye ide az asztalra és töltsön poharat
nekem. A votre santé messieurs et mesdames! És különösen az úr
egészségére, monsieur Jancsi!

Jancsi úr hallgatott; szemei folyvást figyelemmel kisérék a jövevény
minden mozdulatát, s arczvonásain lassanként valami csendes szomorúság
kezdett elvonulni.

– Hát mi hozza most ide az urat – az égből a pokolba?

– Hélas! sóhajtá Abellino, késével, villájával marsot verve a tányérján.
Egy elmulhatatlan dolog. Egy gentlemannek, ki külföldön lakik, sok
szüksége van, s nekem nem hagyott az apám többet, mint rongyos
négyszázezer frank jövedelmet; kérem: mi az arra, hogy abból az ember
illendően éljen? És hogyan éljen? Ha az ember becsületet akar szerezni a
nemzetének, meg kell mutatni a külföldön, hogy mihez ért? Én első házat
tartottam Párisban, saját meutét és écuriet tartottam, szeretőim voltak
a leghíresebb tánczosnők, énekesnők; utaztam Egyiptomban, Maroccoban
elszöktettem a bey legszebb háremhölgyét, a saisont Itáliában töltém,
magamnak volt elegáns villám, a laco di Como mellett, s irattam
utazásaimról a legelső franczia auteurökkel foliántokat, s kiadtam,
mintha magam írtam volna, az academie des sciences megválasztott érte
tagjának; a Homburg-fürdőn egy ülő helyemben elvesztettem fél millió
frankot, a nélkül, hogy egy vonást elhúztam volna arczomon, s az én
rongyos négyszázezer frank jövedelmem a capitálissal együtt phű!

Itt kézzel és szájjal mutatá, hogy az mind a levegőbe van fújva.

Jancsi úr mindig merevebb tekintettel néze a még nem igen idős rouéra s
önkénytelen, öntudatlan egy mély sóhaj szakadt fel kebléből.

– Ez azonban nem tesz semmit, folytatá a chevalier megnyugtató hangon,
míg az embernek van egy milliója, abból elkölthet két milliót; ez olyan
tudomány, a mit könnyű megtanulni. Egyszer azonban ces fripons de
créanciers, ezek a gaz hitelezők fejökbe veszik, hogy pénzt kérjenek
tőlem, s a mint az egyik elkezdi, a többi bolond utána. – Én leszidom
őket, ők nem elégesznek meg, mennek a törvényszékhez s nekem el kell
hagynom Párist. C’est pour se brûler la cervelle. Ez főbe lőni való!
Mais v’la. A szerencse engem megszeret. Ekkor történik, hogy az apámnak
egy testvére, valami Kárpáthi János, a ki még sokkal gazdagabb volt az
apámnál…

– Ahán!

– Egy bolondos vén öreg ember, a kiről ezerféle ostobaságot mesélnek.

– Valóban?

– Igen. Hogy soha falujából ki nem mozdul, hanem ott tart a kastélyában
theatrumot, melyben saját komédiásai játszanak, s oda hozatja a legelső
énekesnőket, csak azért, hogy neki paraszt nótákat daloljanak; a ki egy
egész palotát tart a kutyái számára, s velök egy asztalnál eszik.

– Hát még?

– Hogy egész háremet tart parasztleányokból s magához hasonló betyárok
társaságában reggelig eltánczol velök, akkor meg összeveszíti a
társaságot, s vérig verekszenek.

– Hát aztán?

– És annyira különcz a magaviseletében, hogy semmit sem tűrhet a mi
külföldi, még csak borsot sem enged tenni az asztalra, mert nem idebenn
termett, hanem paprikát, és kávét nem szabad a házához vinni, czukor
helyett pedig mézet használ. Nem bolond ez?

– De biz az. Tud még róla valamit?

– Ah ezer ilyet; az egész élete mind bolondság, csak egyszer tett
életében valami okosat: a midőn én már épen az utolsón voltam és semmi
sem segíthetett rajtam egyéb, mint egy gazdag oncli, ez a magyar Nábob,
ez a Plutus, egy éjszaka torkig eszi magát bibicztojással, s reggelre
meghal nekem; a miről engem rögtön tudósítottak.

– És most az úr azért jött úgy-e bár, hogy a gazdag örökséget menten
fölvegye?

– Ma foi, semmi egyéb rá nem bírt volna, hogy e detestable földre
lépjek.

– No hát akkor csak fogassa az úr a lovait a szekere hátuljába, s
kocsikázzék vissza Párisba vagy Italiába, vagy akár Maroccóba, mert az a
félbolond nagybátya, az a gazdag betyár én vagyok és nem haltam meg.

Abellino szétmeredt e szókra, kezét lábát elejté ijedtében, s
önkénytelen hebegé:

– Est-ce possible? Lehetséges volna?

– Az úgy van. Én vagyok az a Kárpáthi János, kit a köznép Jancsi úrnak
csúfol, a hogy az úrnak is tetszett szólítani.

– Ah, ha gondolhattam volna! kiálta felugorva a chevalier, s sietett
megragadni nagybátyja kezét; de hisz én előttem a rossz emberek egészen
másformán írták le az én egyetlenegy onclimat, úgy, hogy épen nem
képzelhettem őt egy ily derék noble gentleman alakjában; mille tonneres!
merje nekem még valaki mondani, hogy az én kedves onclim nem a
legderekabb gavallér a continensen! Vigasztalhatlan volnék, ha meg nem
ismertem volna. Ez nagyon derék; egy holt onclit keresek és találok egy
elevent: c’est bien charmant! a szerencse istenasszonya nem hiába dáma,
mert egészen belém bolondult.

– Hagyja az ilyen fajta beszédet, édes uram-öcsém, nem szeretem én azt,
én már ahhoz vagyok szokva, hogy velem a hajdúm is gorombán beszél, mert
az nekem jobban tetszik. Úröcsém jön nagy messze földről engem örökölni,
a hitelezői regementestül jönnek utána, s most úgy találja, hogy én még
élek; már hogy ne volna ez boszantó?

– Au contraire. Minthogy kedves onclim él, annál könnyebben teheti magát
szeretetreméltóvá előttem.

– Hogyan? nem értem.

– No, én nem akarok évenkénti apanageért bejönni, ce serait bien
fatigant mind a kettőnkre nézve: hanem azon ajánlatot teszem, hogy ha
most kifizeti adósságomat egyszerre, békét hagyok ezután.

– Ühm, be nagylelkű; és ha ki nem fizetem, akkor tán háborút indít?

– No édes oncli, minek ez a plaisanterie? Minek azt mondani: ki nem
fizetem? Une bagatelle: egynéhány százezer livres. Mi az magának?

– Már édes úröcsém, nagyon sajnálom, hogy birtokának, melyet vitéz őse
érdemeivel szerzett, oly könnyű szerén nyakára hágott, de nem segíthetek
rajta; a pénz nekem is kell; én is bolondokra költöm, de itthon termő
bolondokra, nekem vannak betyár pajtásaim, hajdúim és léhütőim falka
számra és ha azokra el nem megy jövedelmem, megtraktálom a mezőn lakó
darvakat, vagy egy bolondos kedvemben hidat építtetek egyik hegytől a
másikig, de bíz az én jövedelmemből sem tánczosnékat nem kocsikáztatunk,
sem maroccoi herczegasszonyokat nem szöktetünk, sem a pyramisokra nem
mászunk; ha tetszik enni, inni, mindig talál nálam a mennyit akar, szép
leányban is válogathat untig, s ha felöltözteti czifrára, csak olyanok,
mint a maroccoi herczegasszony; utazhat is, mert elég nagy az ország,
hét egész nap akár le se szálljon a szekérről, mindig saját jószágaimon
mehet, de pénzt külföldre, Dunába vizet nem hordunk.

A chevalier veszteni kezdé türelmét, s az egész kelletlen leczke alatt
szüntelen forgatta maga alatt a széket, előre hátra feszengve rajta.

– Hiszen nem ajándékot kérek! kiáltá végre szóhoz juthatva, hanem csak
épen előlegezést.

– Előlegezést? Mire? Tán a tulajdon bőrömre?

– Eh! kiálta fel türelmetlenül Abellino, s arczán az a fitymáló
impertinentia kifejezése kezdett helyet foglalni, melyet oly jogosan
bámulunk némely embereknél, kik épen akkor, midőn legalázatosabbaknak
kellene lenniök, szúrni, sértegetni tudnak. S ezzel nyakát cravátlijában
nagy dölyfösen hátra igazítva, két ujját tásztlijába dugva, mondá:

– Hisz a mije van, az elébb-utóbb úgyis az enyém lesz; csak nem akarja
magával vinni a koporsóba?

– Koporsóba! kiálta fel összerendülve az öreg s arcza egyszerre
elhalaványult. Mit? Koporsóba? Én?

– Igen, igen; féllába úgyis már a koporsóban, banquettek, pástétomok és
paraszt leányok majd a másikat is oda viszik és akkor mindene az enyim
lesz, a nélkül, hogy meg kellene köszönnöm.

– Kocsisok! ordítá felugorva helyéből az öreg Kárpáthi s arczán e
perczben egy hős vonásai látszottak. Elő a szekerekkel! megyünk innen,
megyünk ebben a pillanatban. Ne vegyen senki lélekzetet sem többet ebben
a szobában.

Abellino kaczagott az öreg tehetlen haragján:

– No, mit dühösködik, mit echaufirozza magát; így még hamarább megüti a
guta. No, no, jó öreg, nem kell úgy mérgelődni, hiszen én ráérek, én még
fiatal vagyok.

S ezzel elkezdett valami vaudevilleből eszében maradt chanson-töredéket
dúdolni, végig nyújtózva egyszerre három széken.

A hajdúk ki akarták alóla ránczigálni a székeket s a holmit készültek
összetakarítani.

– Hagyjatok mindent, ahogy van! kiáltá az öreg, nem kell semmihez
nyúlni, a mihez ő hozzá ért; korcsmáros! hol van az úr? A mi ebben a
szobában van, az mind az úré.

Az utolsó szavaknál már egészen berekedt az öreg, hogy alig lehete a
szavait érteni. A bohócz megfogá kezét, hogy el ne essék, a poéta
féltében előre kotródott.

– Lássa, magának nem használ a lárma, szólt gúnyos részvéttel Abellino;
ne szaladjon úgy, mert elesik s az nem egészséges, vegye magára
bundáját, hogy magát meg ne hűtse; hol van a nagyságos úr
lábtarisznyája? Hej ficzkók, téglát melegíteni az én kedves onclim lába
alá. Vigyázzatok minden haja szálára.

János úr ezalatt egy szót sem szólt; életében első eset volt ez, hogy
így merték őt felboszantani. Hah! ha más tette volna, milyen kimenetele
leendett? a hajdúk, a lovászok reszketve állottak előtte, maga Bús Péter
uram is megnémult, a mint a hallgató néma arczra tekinte, mely véres
szemeivel merően nézett maga elé…

A hajdúk nagynehezen a kocsiba emelték; a két leány mellé ült kétfelől,
ekkor odainté magához a korcsmárost s tompa, rekedt hangon néhány szót
mormogott fülébe, mire az helybenhagyólag billentett fejével. János úr
ekkor odaveté neki tárczáját, s inte, hogy tartsa meg mind.

Azzal kirobogott a hintó, körülfogva fáklyás lovagjaitól.

Gúnyos, rikácsoló hangon szólt utána a roué boszantó bucsúja, ki csókot
hányva integetett felé:

– Adieu, cher oncle! adieu kedves Jancsi bácsi! Tisztelem a
kisasszonyokat odahaza és a kiskutyákat detto! A revoir! A
viszontlátásig!

És hányta folyvást a csókokat utána.

A korcsmáros ezalatt kezdett egyetmást kihurczolni a szobából, ágyakat
és asztalokat, miket János úr neki hagyott.

– Ah, cher ami, nem hagyhatná el azt a takarítást reggelig, szükségem
volna reájok?

– Nem lehet, mert a házat fel kell gyújtanom.

– Que diable! Hát hogy mer ilyet mondani?

– A ház azé az úré, a ki elment; a mi benne van, az enyim s ki van
fizetve az ára; ő azt parancsolta, hogy a korcsmát fel kell gyújtani s
ezen a helyen nem lesz többet korcsma; a többire kinek mi gondja.

És azzal szépen odatartá nagy phlegmával a gyertyát az eresz alatti
nádkévéhez s nagy hidegvérrel nézte, mint harapódzik tovább a láng? A
világosságnál nagy kényelmesen számíthatá meg, mennyi pénzt kapott ez
illuminátióért. Három házat vehetett rajta Szegeden. Meg volt elégedve.

A chevaliernak, ha benn nem akart égni, nem volt mit tenni más, mint
szedni a köpönyegét s leguggoltatván hórihorgas lovászát, felülni a
hátára s újra visszavitetni magát a hintójához.

– Te kiűztél engem a csárdából, én kiűzlek téged a világból! mormogá
magában, míg lovásza czuppogó csizmákkal tántorgott vele odább a
végtelen sárban. A két ember egymás hátán olyan volt a tűzvilágnál, mint
egy bukdácsoló óriás.

Itt végződött a két rokon végzetteljes találkozása a «Törikszakad»
csárda alatt.




II. ALKU EGY ÉLŐ EMBER BŐRÉRE.

Monsieur Griffard egyike volt ezen időkben Páris leggazdagabb
pénzembereinek.

Griffard úr még 1780-ban pástétomsütő volt valamelyik külvárosban s
financztudományát még csak a piquepucei collegium diákjain élesítgeté,
szüntelen hányva-vetve azt az aureus calculust, mely szerint ha egy diák
adós maradt a fellakomázott pogácsák árával, hogy lehessen azt a többi
készfizetőre leróni?

A Mississippi-őrjöngés őt is magával sodorta örvényébe. Párisban akkor
minden ember egyszerre milliomos lett; úton, útfélen, piaczokon,
köztéreken árulták, adták, vették a Mississippi-részvényeket. Mr.
Griffard eladta pástétomos boltját a legöregebb legényének, maga elment
milliomokat keresni, azokat meg is találta; egy napon aztán, mint a
czifra szappanbuborék, szétpattant az egész Mississippi-tréfa s Mr.
Griffard kilencz sousval maradt a zsebében.

Ha az ember még nem volt millionaire s akkor marad kilencz sous a
zsebében, azon nincs mit boszankodni; de ha valaki már állt azon a
magasságon, a honnan saját kocsit, lovat, livrées inasokat, pompásan
bútorozott szobákat, dús asztalt, szép szeretőket s más efféle kellemes
tájékokat láthatni, a visszaesés csakugyan kellemetlenül eshetik.

Griffard úr bújában elment egy késáruló boltba, hat sousért vett egy
nagy kést, két sousért kiköszörültette; azalatt odaérkezett egy csoport
legújabb divat szerint nekivetkezett és felgyürkőzött citoyen, phrygiai
sipkákban, erősen kiáltozva: le az arisztokratákkal s egy nagy póznára
feltűzve zászlóképen hozta Marat ujságának legújabb esti számát s itt
észrevévén, hogy többen vannak, a kik még annak tartalmát nem ismerik,
levevék a póznáról s egy a többi közül, a ki legkevésbbé volt elrekedve,
fenhangon elolvasá azt a köszörűs boutiqueja előtt; a miből aztán Mr.
Griffard azt tanulta ki, hogy sokkal hasznosabb foglalatosságot is lehet
egy kiköszörült késsel mívelni, mint hogy az ember vele a saját torkát
elmesse. Dugá tehát azt az öve mellé s ő is a csoport közé vegyült és
kiálta mint a többi: «A bas les aristocrates!»

Hol, merre hányódott-vetődött azután nehány évig? azt tán ő maga sem
tudja. A hirrel, dicsőséggel nem sok baja volt, azt engedé másnak, hanem
a mint néhány év múlva a directorium alatt ismét találkozunk vele, már
akkor úgy tisztelhetjük őt, mint élelmezési biztost majd a rajnai, majd
az olaszországi hadseregnél; a szerint, a mint vagy az egyik, vagy a
másik tábornok akarta főbelövetni.

Mert az élelmezési biztosoknak két neme szokott lenni: olyanok, a kik
koldusokká lesznek, és olyanok, a kik milliomosokká lesznek vállalatuk
mellett; az elsőbbek magukat szokták főbelőni, az utóbbiakat mások.
Hanem az utolsó eset sokkal ritkább.

Mr. Griffard szerencséjére azok közé tartozott, a kik milliomosokká
lesznek és nem lövetnek főbe. Néhány szép jószágocskát szerzett össze,
melyeket kivándorolt főurak a statusra hagytak, s midőn újra
visszajövének, a restauratio napjaiban, Mr. Griffard is egyike volt azon
renomirt habituéknak, kik saját palotáik balconjáról nézték az egyesült
seregek pompás defilirozását Páris utczáin; egynémely emigrans, ki
csoporttal jött a diadalmas seregek hátuljában, csodálkozva tekinte az
új pompás ötemeletes palotára, a boulevard des Italiensban, mely még
akkor nem volt ott, midőn legutóbb látta Párist, s ha kérdezősködék
gazdája felől, hallott olyan nevet, mely ismeretlen volt előtte.

De nem soká maradt ismeretlen. A kinek milliomai vannak, az kevés
fáradsággal juthat azon megtiszteltetéshez, hogy a legjobb társaságokba
juthasson.

Mr. Griffard neve rövid időn egyike lőn a legkellemesebben hangzó
jelszavaknak. Egy elegáns estély, egy geniális matinée, egy lófuttatás,
egy orgia, egy híres szöktetés nem történhetett meg nála nélkül és
Griffard úr sehonnan sem maradt el, mert hiszen az ily alkalmak mind
igen kinálkozók arra, hogy egy ügyes figyelmező ember a többiek
szenvedélyeit, bohóságait, vagyoni állapotát, pazarlását vagy pénzszűkét
alaposan kitanulhassa, s szilárd számításokat építhessen rájok.

Griffard úr a legmerészebb vállalkozó volt a világon. Ő mert nagy
összegeket kölcsönözni oly ruinált tékozlóknak, a kiket már a cselédjeik
is megidéztettek ki nem fizetett havi béreikért, és lám, vagy egy, vagy
más úton mindig pénzéhez jutott. Mikor azt mondom «pénzéhez», ez mindig
annyit tesz, hogy kétannyihoz, a mennyit adott. Mert épen azért
foglalkozott mindig koczkáztatott vállalatokkal, hogy ne legyen
kénytelen aprólékos kamatfélékkel fáradozni.

S nemcsak egyeseket, nemcsak a legmagasabbakat birta ő maga iránt
lekötelezni. Gondja kiterjedt a tisztelt közönségre is. A legjobb karban
álló tontinák, életbiztosító intézetek, a legsolidabb játékbankok az ő
védurasága alatt állottak, s hogy a status se mondhassa, miszerint a
közügyekkel nem törődik, a börzén mindig leghitelesebbek voltak az ő
tudósításai, s akármi állt a hivatalos «Moniteur»-ben, ha Mr. Griffard
hirtelen nagy mennyiségű papirjait bocsátá árúba, hanyatthomlok esett az
egész börzevilág ijedtében s futottak lefelé a cursusok, ha pedig ő
vásárolni kezde, szépen kigömbölyödtek az arczok, s mint a napsugártól a
fű, úgy nőtt fel ismét minden papiros.

Néha ő egyedül egymaga maradt kitartó az egész börzeingadozásban s
olyankor iszonyúkat nyert kitartása által. Ő maga sem tudta már, mily
nagy lehet vagyonértéke? Szegény embernek nagy munka száz forintra
vergődni, de egy milliomosnak csekélység másik milliomot szerezni. –
Hiába: a pénz is a társaságot szereti.

Ismételjük, miszerint ez a nagy férfiu bírt azon ritka és
szeretetreméltó bátorsággal, miszerint kétségbeesett vállalatokat
legnagyobb önbizakodással elfogadott, vagyonbukott embereknek pénzt
kölcsönzött s ezt azért látjuk jónak újra megemlíteni, hogy elejét
vegyük minden csodálkozásnak, ha a legközelebb történt csárdai rencontre
után rögtön mindjárt Párisban találkozunk elbeszélésünk egyik hősével, –
ha ugyan szabad e czímmel megbántani a fiatal sensitiv chevaliert.

A hely tulajdonkép nem Páris, hanem a Szajna egyik kedves szigete, az
île de Jerusalem, a párisi leggazdagabb pénzemberek villáinak
kiváltságos helye, hol minden rongyos millionairnek nem igen állt
módjában mulatóházat építeni, kerteket, parkokat rendezni, mert ezen a
helyen minden négyszögölet ezer, néha ezerkétszáz frankon szoktak
vesztegetni; úgy hogy ott egy tíz holdas angol kertecske oly áron kelt,
mint egy középszerű magyarországi dominium.

Mindazon villák, pavillonok és tusculanumok között, melyek e kisded
szigetet ellepték, legszebb, legnagyszerűbb és legköltségesebb volt
tagadhatatlanul monsieur Griffard kéjtanyája.

Egy kisded, emelkedett dombon, melyet emberi fáradság emelt magasra,
homlokzatával a Szajna vizébe tekintve, épült a mindenféle nemzet és kor
ízlésére készült mulatólak; nagy dicséretére az akkori építészetnek,
mely megvetve minden pedáns classicitást és másfelől minden
roccoco-neműt, e helyütt iparkodott mindenben feltalálni a tekervényest,
a furcsát és a kényelmetlent.

Nem volt pedig elég, hogy a kert maga is szigeten állott, még azon fölül
körül volt kerítve mesterséges vízfolyással, melyen mindenféle hidak
vezettek keresztül, az amerikai lánczhidon kezdve, a fa és kéregből
összerakott s téli zöldekkel befuttatott breton hidakig, s azokat mind
saját alabárdos hidőrök strázsálták, saját megfelelő tanyáikon, melyek
szinte majd remetekunyhót, majd tengeri világító tornyot képezének, s
mindenkinek sajátszerű trombitája levén, szépen meg lehetett tudni
előre: melyik hidon és melyik úton közelít valami vendég a kastély felé?

A hidon túl következtek az angol kert tekervényes útai, melyek azon
időben a színfalakká nyírt korábbi falegyenes alléek iránti ízlést
egészen háttérbe szoríták. Az ember mindenütt egymásra hajló sűrű,
lombos fák között bolyongott, elcsavaroghatván órákig, a nélkül, hogy
oda találhatna, a hova akar; az útak melléke mindenütt tele ültetve
nyíló virágsorokkal, minden kanyarodásnál majd egy jazminlugas, idylli
padokkal, majd antik márvány istenszobrok, mikre igen jó gondolat volt
gobalákat futtatni fel, másutt egész pyramidok egymásra halmozott
divatvirágokból; majd mesterséges romok, közéjök ültetett agave és
kaktus szörnyetegekkel; itt egy egyiptomi sírbolt, igazi mumiákkal s
örökké égő lámpával, melybe minden reggel olajat töltöttek; amott egy
római oltár, kőből faragott edényekkel, corinthi vázákkal s mindenféle
színes kövekből utánzott régi római lepények és pogácsákkal, a milyenek
Egeria nympha idejében jók voltak a római isteneknek; s melyek alá
egyszer valami tréfás ember ezt a bêtiset irta: «itten kaphatók régi
pástétomok», a mi a hajdani pástétom-sütőt egyébiránt épen nem
boszantotta; úgy hogy még csak le sem törülteté onnan a tréfát. Néhol a
tágasb helyeken roppant szökőkutak és vízesések zuhogtak
márvány-medenczébe, üveg lapdákat hajigálva a magasba s virgoncz arany
halacskákat mulattatva; miknek vize nagy keleti sások közé rejtett
tavakba folydogált, hol szép fehér hattyúk úszkáltak a csendes
habtükrön, melyek nem énekeltek olyan szépen, mint a költők el akarják
hitetni az emberrel, hanem annál több kukoriczát fogyasztottak,… a mi
akkor még drágább volt, mint a tiszta búza.

Ha az ember mind e tekervényeket végigfutotta s mind e csodákat végig
bámulá, valahára mégis okkal-móddal ráakadt a tusculanumhoz vezető
sétányra, melynek minden lépcsője narancsfákkal van megrakva, egyik még
virágzik, a másikat már ért gyümölcseinek terhe húzza.

E narancsfák között látjuk az ifjú gentlemant, kivel már volt
szerencsénk ismeretséget kötni. Azonban azóta egy egész évszak folyt le,
a divat nagyon változott; kell tehát, hogy őt újra bemutassuk.

A calicot-saisonnak vége van; jelenleg hosszú térdig érő kaputot visel
az ifju dandy, mely széles keresztülvető leffentyűkkel van
összegombolva, a feszes kimondhatatlan magasszárú fényes csizmákba van
húzva, a bajusznak híre sincs már, helyette a fültől az orr felé induló
vajas-szarvas alakú pofaszakáll ad új idomot az arcznak, a haj kétfelé
van simítva, s felül rányomva egy irtóztató valami, melyet chapeau à la
Bolivárnak neveztek, s mely igen czélszerű faja volt a kalapoknak, oly
széles karimája levén, hogy az eső nem érhette az embert, teteje pedig
mindinkább szélesedett.

Ez Kárpáthi Abellino.

A bankár lépcsőin, előszobáin seregei hemzsegtek a léhütőknek, ezüstös
cselédi egyenruhákban kevélykedve, kik az érkező vendégeket kézről-kézre
adták s elszedték köpenyét, pálczáját, kalapját és keztyűjét, miket
aztán a visszafelé jövőnek úgy kellett ismét jó borravalóért
visszaváltogatni tőlök.

Abellinot jól ismerték már az érdemes kenyérpusztítók, mert a magyar
főurak jól tudják azt, hogy külföldön nemzetök becsületét különösen a
cselédek előtt fenn kell tartani, arra pedig csak egy mód van: szórni a
pénzt, minden pohár vízért, minden elejtett zsebkendő feladásáért
aranyakat osztogatni. Tudnunk kell, hogy elegans gavallér nem visel
magánál egyéb pénzt, mint aranyakat, azokat is legújabb év vereteiből,
és jól belocsolva eau de Cologne-al és más illatszerekkel, hogy idegen
kezek érintése ne érezzék rajtok.

Egy percz alatt el volt szedve Abellino kalapja, pálczája és keztyűi, a
cselédek egymásnak csengettek, egyik futott a másik szobába, a lovag
alig ért az utolsó ajtóhoz, midőn már jött a legelébb szaladó vissza,
jelentve, hogy monsieur Griffard kész az elfogadásra s azzal szétcsapta
a magas mahagonifa szárnyajtókat, melyek Griffard úr meghitt szobájába
vezettek.

Ott ült Griffard, egy csomó hirlaptól körülvéve, mert mellesleg mondva,
csak a magyar főuraknak van azon ideájuk, hogy a nyár azért adatott a
teremtőtől, miszerint abban semmi ujságlapot sem kell olvasni. Griffard
úr tehát épen a görögök legújabb diadalmait olvasá, egészen felfrissülve
általok azon kellemetlen érzésből, melyet egy angol kritikai lap
támasztott kedélyében, a holott bizonyos Watts úr nyomról-nyomra be
akarja bizonyítani, miszerint azon istentelen, kevély, felfuvalkodott
lord Byron minden költeményeit innen-amonnan lopogatta s mindazok a
dolgok meg voltak irva. E polemia egy pár évre nevezetes emberré tette
Watts urat.

A bankár előtt kis chinai porczellán asztalon ezüst thea-készület állt,
s egy félig tölt laposdad csésze, melyből koronként valami higságot
szörpölgetett, hihetőleg tojással kevert theát, a melyet bizonyos tejből
kristályosult czukorral édesíte, a mi akkor legújabb találmány volt,
mint mondák, igen jó a mellfájás ellen, de rendkívül drága, melynél
fogva igen sok nagy úr divatnak tartá mellfájásban szenvedni, hogy vele
élhessen.

A bankár szobája egy pillanatra sem emlékeztetett a hajdani
pástétomsütőre; midőn az emigráltak kastélyait megvásárlá, azoknak
komornyikjait is magához váltogatta s egy ügyes komornyik a legjobb
nevelő, a ki valakit amaz előkelő idomtalanságokra (Unform) megtaníthat,
miket a tiérs-état emberei, a chinéser, lateiner és philister osztályok
annyira bámulnak és nem tudnak elsajátítani. A bútorok massiv része, a
fauteuilek, pamlagok, iró- és könyvtartó-asztalok ébenfából, ezüst
ékítményekkel, a kelmék fehér cashmirból, virágos bordureökkel, egy
bútordarab sincs a fal mellett, vagy a szögletekben, hanem részint a
szoba közepén, részint keresztbe fordítva a szegletek felé, mert most ez
a divat, s a tömör bútorok között, melyek nehézkes alakjaikkal az
újabbkori (1822) európai unalmat és költőietlenséget akarják képviselni,
mint szükségesnek érzett ellentétek, felállítva a szépen cizelirozott
nyulánk korynthi vázák, drága antik szobrok, a miket a nem rég
felfedezett Pompéji omladékai közül ástak ki és a tarka, fényes,
aranyos, ezüstös chinai porczellán asztalkák. A lábszőnyegek mind kézzel
hímzett munkák; a legtöbbre nagy betűkkel ráhímezve e szó «souvenir», de
a mi azért nem hárítja el a gyanút, hogy azokat a bankár drága pénzen
vásárolta; a falak ezüsttel préselt szőnyegekkel bevonva, miket a
virágos thibetshawlok osztanak szakaszokra, a plafondtól a földig levén
vonva s közepett ezüst kigyók által összeszorítva, minden szakaszban
pompás aczélmetszetek (elegans dolgozó-szobákban nem szokás
olajfestményeket tartani, azok a salonba valók), híres divatköltők és
híres paripák arczképei, kiket a bankár személy szerint ismer, kik
verseket irtak hozzá, és hátukon hordozák.

Mindez eléggé bizonyítja, hogy a bankárnak igen ügyes és a kor ízlését
ismerő komornyikja van.

Maga a bankár egy hetven év körüli, igen tiszteletreméltó ősz férfiu,
arcza a nyájasságig kedves, mondhatni első tekintetre megnyerő; nemcsak
viselete, de egész modora is élénken emlékeztet Talleyrandra, a kinek ő
csakugyan legnagyobb tisztelői közé tartozik. Haja csodaszép fehér,
arcza még egészen piros és simára levén borotválva, ezáltal is
elevenedik, fogsorai épek és fehérek, kezei is különösen finomak és
simák, mint szokott rendesen lenni olyan embereké, kik sokat
foglalkoztak édes tészták gyúrásával.

A mint a szétnyitott ajtókon meglátta a pénzember Kárpáthit, letette
hírlapját, melyet szemüveg nélkül olvasott s az ajtóig eléje menvén, a
kitelhető legnyájasabban üdvözlé.

Állt pedig a kitelhető nyájasság az elegans divatformák szerint abból,
hogy az ember hirtelen fölemelkedett a két lábhegyére, egyszersmind a
kezét ujjaival a szája felé fordítva, derekát, a milyen messzire
lehetett, meghajtá s azzal fejét csöndesen megrázva, tenyerét az érkező
elé kinyújtá, mit az hasonló attitudeökkel viszonzott.

– Monseigneur! kiáltá az ifju merveilleux («csodálatos» ez volt a
divaturak czíme), öné vagyok egész czipőm talpáig.

– Monseigneur! válaszolt Mr. Griffard hasonló plaisanteriával, én öné
vagyok egész a pinczém fenekéig.

– Hahaha! hahaha! Ez jól volt mondva, ön megfelelt nekem, kaczagott az
ifju dandy; a bonmotrul egy óra mulva valamennyi salonban fognak
beszélni. Hát mi ujság Párisban, kedves pénzsouverainem? Rossz nem kell,
csak azt mondja, a mi jó.

– Legjobb ujság, szólt a bankár, miszerint önt ismét Párisban láthatjuk.
És még annál is jobb ujság az, hogy ön nálam van.

– Ah, monsieur Griffard, ön mindig olyan udvarias, szólt az ifju
incroyable («hihetetlen!» ez is divatczím), magát egy fauteuilben
hanyatt vetve; ámbár ez már akkor nem volt divat Párisban, hanem a
megfordított székre úgy kellett ülni, mint a nyeregbe, s a támlájára
könyökölni, ezt Abellino nem tudhatta.

– Eh bien, monsieur Griffard, folytatá beszédét, egy zsebbeli tükörből
elébb körülnézve magát, ha sima haját nem borzolta-e fel? Ha ön csak
ilyen jó ujságot tud nekem mondani, tudok én önnek mondani különbet, de
rosszat.

– Például?

– Például, ön tudja, hogy én bizonyos örökséget átvenni mentem la
Hongrieba, bizonyos majorátust, mely másfél milliót jövedelmez.

– Tudom, szólt a bankár hideg mosolygással s egy kezébe vett tollal
játszadozott.

– Azt is fogja ön talán tudni, hogy ez ázsiai országban, a hol a
majorátusom fekszik, semmi sincs olyan rossz lábon, mint a törvénykezés,
kivéve az országútakat. De nem, a törvénykezés mégis rosszabb. Az
országútak, ha száraz idő van, lehetnek jók, de a törvénykezésre
mindegy: akár eső van, akár napfény.

Itt megállt az ifju merveilleux, mintha időt akarna engedni a bankárnak,
hogy az espritteljes ötletnek gratulálhasson.

Az csak mosolygott csendesen.

– Képzelni kell önnek, folytatá Abellino, mellét kifeszítve s jobb
karját a karszék támlája mögé vetve, hogy van ezeknek egy nagy könyvük;
legkevesebbet mondok, ha épicier strazzakönyvéhez hasonlítom; abban
benne van mindenféle törvény, a mit valaha barbarok hoztak, még az is,
hogy egy cocu (hála Istennek, nincs rá magyar szó) hűtlen feleségét
tetten kapott szeretőjével együtt meggyilkolhatja. E mellett az ország
tele van prókátorokkal, a parasztság csak két osztályból áll, földmívelő
és prókátor, ott ugyan némely parasztot nemes embernek hínak, nem tudom
miért; ezeknek a prókátoroknak nincsen egyéb dolguk, mint mindenütt
keresni a pört, csinálni a hol nincs, s ennyi tenger pörre, prókátorra
van minden departementban egy biró, az is repczét vet meg pálinkát főz
nyáron; de még ez nem elég, ha végtére igazságos itéletet kapott is az
ember, az elitélt félnek szabadságában van a birót elkergetni, bottal,
vasvillával ellentállni, appellálni három felsőbb törvényszékre, melyek
közül a legutolsót septemtrionalis táblának hívják.

– Nagyon mulattató dolgok ezek, a miket ön nekem beszél, szólt
felkaczagva mr. Griffard, ki épen nem értette, hogy mi szükség neki
mindezeket igy hegyiről tövire megtudni?

– Ah, meg kell önnek mindezt hallani, ha meg akarja érteni, a mit majd
későbben mondok. Van aztán még egy gonosz kifejezés a magyar nyelvben:
intra dominium et extra dominium, mely francziául annyit tesz, hogy
«birtokon belül és birtokon kívül». Már most akármilyen igazságos joga
legyen valakinek bizonyos uradalomhoz, ha birtokon kívül van, övé a baj,
annak, a ki belül van, bármilyen bitorló is, könnyű mosolyogni, mert a
dolog messze elhúzható. Így vagyok én tehát. Képzelje: az örökség, a
gazdag majorátus másfél millió jövedelemmel már szinte kezeim között
van, én sietek csak átvenni a jószágokat, a midőn azt találom, hogy
valaki már előttem benne ül.

– Értem, szólt a bankár furcsa mosolygással; tehát önnek monseigneur
Kárpáthi, gazdag örökségében szintén intra dominium ül valami
gonoszakaratú bitorló, a ki nem akarja önnek igaz jussát kiszolgáltatni,
s ragaszkodik ahhoz az ostoba nagy könyvhöz, melyben a sok paragraphus
között az is meg van irva, hogy: «élők után nincs örökösödés».

Az ifju dandy nagy szemeket meresztett.

– Mit tud ön?

– Azt tudom, hogy e gonosz bitorló, ki önnek örökségével visszaél, senki
sem más, mint önnek nagybátyja maga, ki elég indiscret, miután egyszer
már a guta megütötte, hirtelen alkalmazott érvágás által annyira magához
jönni, hogy önnek birtokait újra elfoglalja, s önt ezáltal olyan
helyzetbe hozni, hogy daczára ama vastag könyv tartalom-gazdagságának,
egy czikkecskét se lelhessen benne, mely önnek jogot adjon élő
nagybátyját megperelhetni, hogy miért nem halt meg?

– Ah! ez gyalázat! kiálta Kárpáthi, felugorva fektéből.

Én mindenütt azt beszéltem, hogy perelni fogok.

– Csak maradjon ön csendesen, csillapítá őt a bankár. Mindenki azt
hiszi, a mit ön mond. Csupán nekem kell tudnom az igazat; mert én bankár
vagyok. Hanem én hallgatni szoktam. Előttem a nepauli herczeg családi
viszonyai Kelet-Indiában épen úgy ismeretesek, mint a legelső spanyol
grand életmódja. S nekem az egyiknél az embarras des richesses
(gazdagság miatti zavar) épen úgy hasznomra van, mint a másiknál a
fénynyel takargatott szegénység. Én meg tudom mondani minden idegennek
az állását, a ki Párisba jön, akármilyen úton és zajjal jön is. E
napokban két magyar gróf érkezett ide, kik gyalog járták be Európát, egy
másik Amerikából tért vissza, hol az egész utat a harmadik födélzeten
tölté, de én azért jól tudom, hogy ezeknek az uraknak oly jó rendben
hagyott gazdagságaik vannak otthon, hogy ők kölcsönözhetnének nekem;
ellenben hat fehér lóval hajtatott be a minap porte St. Denis-n aranyos
hintóban, tollas lovászokkal egy éjszaki herczeg, kinek neve a legjobban
hangzik, de én jobban tudom, hogy szegénynek minden pénze az, a mit
magával hozott, mert valami politikai éclat miatt minden vagyonai
lezároltattak.

Kárpáthi türelmetlenül szakítá félbe a bankár beszédét.

– Eh uram, de hát mi szükség nekem mindezt meghallanom?

– Annak bizonyítékául, miszerint titkok igenis voltak és lesznek is a
szívek és tárczák fenekén, és azért, hogy a pénzvilágot kormányzó
emberek valamit megtudnak, az váltig titok maradhat, s azért, hogy én
tudom önnek érzékeny körülményeit, ön egészen mást beszélhet a világ
előtt, s nem fogja tapasztalni, hogy valaki kétkednék azokban.

– Enfin, mit használ az nekem?

– Vagy úgy? kiálta a bankár, homlokát megütve; ön kevésbbé bánná, ha az
egész világ tudná azt, mit én tudok, csak én magam nem. Ez természetes,
ön azon szándékkal jött hozzám, hogy nekem egészen más betegség jeleit
fogja elmondani, mint a miben szenved s arról gyógyíttatja magát;
azonban én practicus orvos vagyok s meglátom a szenvedés okait az arcz
színéből. Hátha mégis megtudnám önt gyógyítani?

Abellinonak tetszett a keserű tréfa.

– Hm, tapintsa ön ütereimet, szólt tréfával, de ne kezemhez, hanem a
zsebemhez nyúljon.

– Nem szükség az. Előbb lássuk a kórjeleket. Tehát van önnek egy kis
indigestiója, mintegy háromszázezer frank, meg nem emésztett adósság
miatt.

– Ön jobban tudja. Adjon be hitelezőimnek valamit, a mitől elmenjenek.

– Ah, kár volna szegény emberekért; ki ölné meg a kárpitosát, a
kocsigyártóját, a lócsizárját, azért, hogy ne kelljen kifizetni? Sokkal
egyenesebb út lenne őket kielégíteni.

– Miből? kiálta föl dühvel Abellino, ha csak mint Don Juan de Castro, a
fél bajuszomat nem küldöm Toledóba, hogy adjanak rá pénzt. De már azt
sem tehetem, mert levágtam.

– S mit fog ön tenni, ha mégis kérni fogják?

– Az rövid. Főbelövöm magamat.

– Ah, azt nem teszi ön. Mit mondana a világ, hogy egy előkelő magyar
nemes rongyos nehány százezer frankért főbelőtte magát?

– S mit fog mondani, ha néhány rongyos százezer frankért az adósok
börtönébe záratja magát?

A bankár mosolyogva tevé kezét a dandy vállára, s biztató hangon mondá:

– Majd megpróbáljuk, mit lehetne önön segíteni.

E mosolygás, e leereszkedő vállveregetés a legtökéletesebben rajzolák a
parvenut.

Kárpáthinak e pillanatban nem jutott eszébe, hogy a legelső zászlós urak
egyikének ivadékára egy hajdani Rambuteau-utczai pástétomsütő terjeszti
ki pártfogó védelmét.

A bankár helyet foglalt mellette a széles pamlagon s ezáltal kényszeríté
őt egyenesen ülni.

– Önnek háromszázezer frankra volna szüksége, mondá mr. Griffard,
nyájas, szelid hangon, s ön épen nem ijedne meg azon gondolattól, hogy
ez összeg helyett, majd ha majorátusát megnyeri, hatszázezeret fizessen
vissza.

– Fi donc, szólt megvetőleg Kárpáthi, kiben egy perczre fölébredt a
nemesi büszkeség, s hidegen voná ki karját a bankár kezéből. Ön mégis
csak uzsorás.

A bankár mosolyogva tette zsebre a megbántást, s tréfával iparkodott azt
elsimítani.

– A latin példabeszéd azt mondja: «bis dat, qui cito dat». «Kétszer ad,
ki rögtön ad.» Miért ne kivánhatnám tehát kétszeresen vissza?
Egyébiránt, uram, a pénz árunemű, s ha szabad az elvetett magtól tíz
magot várni, miért ne az elvetett pénztől? Azt is tekintetbe kell önnek
venni, miszerint ez legerősebben koczkáztatott vállalat a világon: ön
elébb meghalhat, mint rokona, a ki után örökölni akar; leeshetik a lórul
rókavadászaton vagy versenyfuttatáson, s nyakát szegheti, agyonlőhetik
párbajban, egy láz, egy meghülés, s én tehetek gyászt az én kalapomra,
megboldogult háromszázezer frankomért. De menjünk tovább. Az önre nézve
nem elég, hogy adósságait kifizesse, még ezutánra is kell, legalább
évenkint még kétszerannyi összeg. Jó. Én azt is kész vagyok önnek
előlegezni.

Kárpáthi érdekelten fordult e szóra a bankár felé.

– Ön tréfál?

– Legkevésbbé sem. Én koczkáztatok egy milliót, hogy nyerjek kettőt,
koczkáztatok kettőt, hogy nyerjek négyet és így tovább. Nyiltan
beszélek. Én sokat adok és sokat veszek. Ön e pillanatban semmivel sincs
jobb állapotban, mint Juan de Castro, ki a toledoi saracenoktól
félbajuszára vett kölcsön; jó! egy magyar nemes bajusza se legyen
rosszabb a spanyolénál; én adok rá a mennyit parancsol, s bátran
kérdésbe merem hozni, hogy rajtam és a toledoi mórokon kívül tette-e azt
valaki, és fogja-e utánozni?

– Jó. Egyezzünk meg, szólt Kárpáthi, egészen komolyan véve a dolgot, ön
ad nekem egy milliót, én adok önnek adóslevelet két millióról, mely
akkor lesz lefizethető, midőn nagybátyám meghal.

– S ha ön nagybátyjának életfonala a párkák kezében hosszabb találna
lenni, mint az ön kezében az egy millió?

– Akkor fog ön adni egy másikat és így tovább. Pénzét igen jó helyre
teszi ön, mert a magyar nemes vagyonának rabja, s azt a törvényes
örökösön kívül másra nem hagyhatja.

– S teljesen bizonyos ön arról, hogy a törvényes örökös egyedül ön
lehet?

– Senki más nincs, ki Kárpáthi János holta után még e nevet kívülem
viseli.

– Azt tudom. De Kárpáthi János még megházasodhatik.

Abellino felkaczagott.

– Ön nagybátyámat valami szeretetreméltó gavallérnak képzeli?

– Épen nem. Én igen jól tudom, hogy ő csaknem a halál révén áll, s
élet-műszerei annyira teljes felbomlásban vannak, hogyha csak életrendén
rögtön nem változtat, tobzódásaival fel nem hagy, a mihez nagyon kevés
reménységem van, bármennyire sajnáljam is őt, alig hiszem, hogy tovább
élhessen egy esztendőnél. Megbocsát ön, hogy így beszélek kedves rokona
kimulta felől.

– Tessék bátran.

– Nálunk, kik az életbiztosító intézetekkel foglalkozunk, megszokott
dolog az, valakinek az életét megbecsülni, s az egészet vegye úgy,
mintha jelenleg nagybátyját egy életbiztosító intézetbe iratná be.

– Fölösleges scrupulusok; én nem vagyok nagybátyám iránt semmi
kegyelettel.

A bankár mosolygott. Jobban tudta ő azt, mint maga Abellino.

– Tehát azt mondám az imént, hogy önnek nagybátyja megházasodhatik. Ez
nem tartozik a legritkább esetek közé. Gyakran megtörténik, hogy
élemedett gentlemanek, kik nyolczvan évig irtóztak a házasságtól,
hirtelen valami elérzékenyült órában a legelső fiatal ladyt, a kit
meglátnak, legyen az bár néha konyhaszolgáló, kezeikkel megajándékozzák.
Vagy pedig lehetett valami régi hajlamuk, s évek multán, mint a kőszénbe
szorult rovar, új életre támad s ideáljokat, kit tizenhat éves korában
el nem vehettek, mert talán máshoz volt kötve, midőn az hetven éves
korában ismét szabad lesz, akkor veszik el.

– Az én bátyámnak nincsenek ideáljai. Ezt a nevet sem ismeri. Egyébiránt
biztosíthatom önt, hogy ily házasságot semmi szokásos eredmény nem
követhetne.

– Ez iránt meg vagyok nyugodva, különben alig bátorkodtam volna önnek
ajánlataimat tenni. De még egy más pontra nézve kell önnek biztosítékot
nyujtani számomra.

– Én? biztosítékot? No, most kerül a szakállamra a sor, dörmögé
Abellino, arczához simogatva fekete favorisját.

– Valóban, ez alku épen olyan, szólt derülten a bankár, mint a hogy
beszélik egy nálamnál sokkal gazdagabb gentlemanről, kit köznyelven
ördögnek szoktak nevezni, hogy midőn az embereknek megmérhetetlen
kincseket osztogat, lelkeiket vérrel aláirt szerződésben kötelezi le
magának. Par Dieu! az én ízlésem más, ez a monsieur Satan tud valamit
csinálni a lelkekkel, de mire használnám én? Ellenkezőleg: én arról
akarom magamat biztosítani, hogy ön sokáig éljen.

– Természetesen, nehogy elébb meghaljak, mint nagybátyám.

– Találva van. Én tehát nemcsak pénzt adok önnek, hanem egyúttal arra is
vigyázok, hogy életében kárt ne tegyen.

– Például?

– Elmondom: míg az öreg Kárpáthi János él, nem szabad önnek párbajt
víni, nem szabad parforce vadászatokra menni, nem szabad tengeri útra
kelni, nem szabad a balletszemélyzet tagjaival liaisont kötni, egy
szóval: kötelessége minden alkalmat kikerülni, a mi életveszélylyel jár.

– Igy tehát bort se igyam és lépcsőre se menjek, mert ittas fővel
leeshetem s kitörhetem a nyakam?

– Azt nem veszszük oly szorosan. Az elsorolt tilalmak, megengedem, hogy
eléggé kellemetlenek fognak lenni önre nézve, de tudok egy esetet, mely
azokat azután megszüntetné.

– És az?

– Ha ön megházasodnék.

– Parbleu! akkor inkább azt fogadom meg, hogy nem ülök lóra és nem fogok
kezembe fegyvert.

– Monseigneur! ön ugy szól, a hogy a vaudevillekben hallja beszélni a
festett chevaliereket. Ez carricatur elménczség, a mit feuilletonisták
csinálnak. Hiszen tudhatja, a ki közelről szeret látni, hogy a házasság
elegans világban csak kaucsukláncz, összetart, ha akarjuk, de nyúlik, a
mennyire akarjuk. Ön egy elegans hölgyet megtisztelne kezével; az első
évet eltöltené boldogan, mert hiszen Párisban találhatni hölgyet, a kit
az ember képes legyen egy egész évig szeretni. Egy év mulva egy ifjú
sarjadékkal több lenne a Kárpáthi-család, s azontúl ön föl lenne oldva
terhes fogadása alól, nyakát szeghetné, vagy főbe lövethetné magát, a
hogy legjobban tetszik. Ha pedig jobbnak találná azt, hogy az életben
gyönyörködjék, Páris elég nagy, a világ két akkora – csak kétszer
akkora! – ön úgy el lehet benne, hogy nejét akár többször ne is lássa,
hacsak esetleg ismét bele nem akar szeretni, midőn már egészen idegennek
találandja. Ez nem olyan irtóztató dolog.

– Majd meglássuk, szólt Abellino fölkelve helyéről, s körme lapjával
kiegyenesítve ülés közben meggyürődött ing-előjét.

– Hogyan? kérdé figyelve a bankár, ki előre látta, hogy ha Kárpáthit
pénzzavarából kisegíteni késznek mutatkozik, ez akkor kezdi el majd
játszani a begyest.

– Azt mondom, hogy majd meglátjuk, az előttem álló utak közül melyik
lesz a legjárhatóbb? Az ajánlott pénzt mindenesetre elfogadom.

– Ah! Ezt reméltem.

– Csupán a biztosítékok forognak kérdésben. Előbb megpróbálom, hogy
tudom kiállani önnek elém szabott tilalmait. Oh én hozzá vagyok szokva
az ascetai lemondásokhoz; egy időben homœopathice gyógyíttattam magamat
s öt hétig nem volt szabad kávét innom és a hajamat beillatszereznem. Én
sok lélekerővel birok. Ha ezt ki nem állom, akkor megpróbálom a
házasságot. Mindezeknél sokkal jobb eset volna az, ha nagybátyámtól
szépszerivel meg tudnék szabadulni.

– Ah uram, szólt a bankár felugorva, ez, reménylem, csak tréfa volt
öntől.

– Haha! nevetett az ifju dandy. Nincs gyilokról és méregről szó, még
csak azon sem gondolkozom, hogy vérmes némberek, vagy kövér pástétomok
által rongáljam szegénynek az egészségét. Vannak, tudja ön, olyan jó
nehéz pastétomok, miket örökségi pastétomoknak hívnak. Nincs bennök
méreg, csak lúdmáj és nyalánkságok. Egy jóllakás belőle, rá jó vörös bor
és kész a gutaütés.

– Nem tudom, mert én soha sem csináltam olyanokat, szóla komolyan az
egykori pástétomsütő.

– Nem is azért mondom, hogy nagybátyám számára csináljon; én tudok
gyűlölni, tudok gyűlöletből meglőni, leszúrni valakit, de
meggyilkoltatni azért, hogy örököljem, nem természetem; hanem annyit
mondhatok, hogy ha én azt a fáradságot venném magamnak, képes volnék őt
megszöktetni a világból.

– Kár volna, várjuk el, míg önkényt elutazik.

– Nincs mit tenni egyéb. Addig ön lesz kénytelen bankárom lenni. Mentül
több pénzt költök el, az csak önnek használ, mert kétszeresen kapja
vissza. Mit bánom én? a ki utánam jő, tegye be az ajtót.

– E szerint megegyezénk.

– Holnap reggel tizenkét óra után elküldheti ön hozzám jegyzőjét, kész
iratokkal, hogy sokat ne vesződjem.

– Nem fogom önt fárasztani.

Abellino elbucsúzott, a bankár, kezeit dörzsölve, kikiséré egész a salon
ajtajáig.

A legszebb kilátás volt rá, hogy a magyarországi legnagyobb birtokok
egyike néhány év alatt egészen egy idegen bankár kezére jusson.




III. ROUSSEAU SÍRJÁNÁL.

Három könnyedén öltözött ifjat látunk az ermenonvillei erdőcske felé
haladni. Viseletökben, minden utias pongyolasága mellett is, észre lehet
venni a keresetlen csint, melyet finomabb izléshez szokott egyének nem
tagadhatnak meg maguktól.

Ifju magyar főnemes mind a három. Mind a háromnak hallottuk már hirét
monsieur Griffardnál, s tudni fogjuk, hogy ama kettő, ki szélrül megy,
Magyarországból jött, gyalog utazva be kölcsönös fogadásból,
nélkülözésekbeni versenyzés mellett egész Európát. Erős, jelölt
arczvonásokkal bir mind a kettő. Az elsőt különösen jellemzik a sűrű,
fekete szemöldök s bizonyos sarcasticus mosolygása az arcznak, mely
azonban csak pillanatokra jelen meg s eltünik; a másik egy athletai
termetű alak, roppant mell, sűrű fekete haj, merész, tüzes szemek,
határozott ajk, mely fölött rövid kis bajusz pelyhedzik; ha olykor
megszólal, oly mély, dörgő hangot hallat, hogy az ember meglett korú
férfinak tartaná, arczát nem látva.

A harmadik, ki középen kettőjök között halad, magas, sugár ifju, simára
borotvált arczczal. Viselete egyszerű, arczán semmi kifejezés nem
látszik magát jellemezni: hideg, szenvedélytelen nyugalom terül az
egészen, ajkain, szemeiben az a tisztult egykedvűség, mely nők előtt
annyi ingerrel bir és oly veszedelmes. Mozdulataiban angolos hanyagság,
minden keresett affectatio nélkül, beszéde csendes, egymásból folyó,
egyik szónak nem ad sem nagyobb súlyt, sem erősebb hangot, mint a
másiknak, s inkább azon látszik lenni, hogy beszédét érthetővé tegye,
semhogy szónoki tehetségét bámultassa. Ez azon ifju, kiről Griffard
mondá, hogy Amerikából a harmadik fedélzeten jött.

Csodaképen hozzátehetjük, hogy mind a hárman magyarul beszélnek, a mi,
tekintve azt, hogy történetünk ideje az ezernyolczszázhuszonkettedik év,
helye az ermenonvillei csalit, és személyei magyar főurak, – elég okot
adhat a méltó bámulásra.

Az ifjak egymást beszéd közben keresztneveiken szólítják: a tüzes, izmos
ifju neve Miklós, ama sötét szemöldűé István, a középen levőé Rudolf.

A figyelmes szemlélő észreveendé azon körülményt, miszerint a haladás
közben a három karöltve sétáló ifju közül az egyik egy egész fejjel
mindig elébb jár, míg a másik hátrább, ilyenformán előre-hátra vonva
középen levő társukat, ki gyakran kénytelen megállni, hogy a menetrendet
helyreállítsa, mely a heves vita közben untalan felbomlik.

Az erdei magányban kissé hangosabb beszédet engednek maguknak; az
ermenonvillei erdő nem igen kedvencz tere a divatvilágnak, az ember
beszélhet, vitatkozhatik bárminő fenhangon, a nélkül, hogy valaki által
neveletlennek tartassék.

Egyszerre a bokrokon keresztültörtet egy ifju alak, s az úton megállva,
pillanatig a hallott beszédre látszik figyelni. Külsejéről itélve a
munkásosztályhoz tartozik, fején kerek lapos sipka, izmos tagját bő kék
vászonzubbony fedi, melyre tarka inggallér látszik kihajtva.

Az ifju arczán öröm és meglepetés tükrözi magát, a mint a három szemközt
jövőt beszélni hallja. Pillanatra habozni látszik magában, de azután
elhatározott léptekkel eléjök indul és megszólítja őket.

– Ah uraim, önök magyarul beszélnek, én is magyar vagyok.

Az ifju munkásnak örömköny csillogott szemében.

– Üdvözlünk honfitárs, szólt ama dörgő hangú ifjú, barátságosan nyujtva
jobbját az ismeretlen elé s megrázva azt férfiasan, mit társai is
követének.

Az ifju kézműves egészen el volt érzékenyülve s alig lelt szavakat
érzelmei kifejezésére.

– Megbocsássanak, uraim, hogy így önök közé tolakodom, de mióta Párisban
lakom, hét éve már, most hallok először hazám nyelvén beszélni, s az
nekem olyan jól esik, de olyan jól esik.

– Hát jőjjön velünk, mondá a középen álló, ha dolgai engedik,
kapaszkodjék valamelyikünk karjába és beszélgessünk.

A kézműves szerényen látszott vonakodni, mire az ifjak közül az, kit
Istvánnak neveztek, karjába ölté kezét és oda vonta maguk közé.

– Nem tartóztatjuk önt valamely foglalatosságtól vissza?

– Nem, uraim, ma ünnepnap van, nem dolgozunk.

– De tán valamely találkozástól vonjunk el önt? kérdé amaz futó
mosolylyal arczán.

– Épen nem, felelt a kézműves. Csak úgy szoktam ide kijárni,
valahányszor üres időm van.

– Pedig ez nagyon kevés mulatsággal kinálkozó hely.

– Az igaz, hogy bormérő házak nagyon messze vannak ide, de van itt egy
nagy ember sírja, a kinek munkáit olvasni nekem többet ér minden
mulatságnál, mert úgy vannak azok irva, hogy a legegyügyűbb ember is
gyönyörködhessék bennök; talán ismerik műveit az urak? Ah be együgyű
kérdés tőlem! Hogy ne ismernék ily művelt urak Jean Jaques Rousseau
munkáit?

– Ön Rousseau sírját szokta látogatni?

– Az nekem a legkedvesebb emberem. Könyveit százszor keresztülolvastam
már, s mindig újabb szépséget találok bennök, oh milyen igaz minden
szava, sokszor tapasztaltam már magamon, hogy mikor valami nagy gond
volt fejemben, valami eset nagyon bántott, elővettem Rousseaut s úgy
megcsendesített, ha olvastam. Így ünnepnapon ki szoktam ide járni, s az
egyszerű emlék alá, mely tiszteletére emeltetett, leülök, előveszem
könyvét és olyankor úgy tetszik nekem, mintha ő vele magával beszélnék.
Már korán reggel kijöttem s most visszatérőben vagyok.

Rudolf hidegen szólt közbe, egészen más irányt adva a beszédnek:

– Minő hivatás tartja önt Párisban?

– Munkás vagyok, uram, asztaloslegény Gaudcheux atelierjében, ha azon
járnak önök, ne resteljék megtekinteni azon díszmű-mintákat és egy góth
izlésű templomfölszerelést, mely a kirakatban látható, azokat én
rajzoltam.

– Miért nem iparkodik ön saját etablissementhoz jutni?

A kézműves öntudatlan fölsóhajtott.

– Nem akarok Párisban maradni, uram; viszamegyek hazámba.

– Haza Magyarországba? Tán rossz dolga van Párisban?

– Jobbat kivánni sem lehet. Mestereim becsülnek, fáradságomat jól
fizetik, az ember megszereti itt mesterségét, mert az örökké változó
divat csaknem művészetté emeli azt; csupa gyönyörűség mindennap valami
új, valami pompás darabon dolgozhatni, abban kitüntethetni az embernek
tehetségét; de én még sem maradhatok Párisban, hanem haza megyek, pedig
tudom, hogy ott nem fogok sem herczegi díszágyat, sem templomi
karzatokat dolgozhatni, mert az ilyesmit nem bizzák magyar nevű emberre;
tudom, hogy szegénységgel fogok küzdeni, s ha azt akarom, hogy élhessek,
paraszt lóczákat leszek kénytelen faragni meg tulipántos ládákat, mert a
magyar mesterembertől nem várnak egyebet; de én azért mégis haza megyek.

– Tán rokonai vannak otthon? kérdé Rudolf.

– Senkim a jó Istenen kívül.

– Akkor mégis megfoghatatlan, hogy a jóllétből elkivánkozik.

– Oktalanság biz az, uraim, és én magam sem tudom magamnak
megmagyarázni. Csaknem gyerek voltam még, mikor hazulról elszakadtam, s
azóta sok idő lefolyt, de mégis, ha eszembe jut, hogy az a nép, a melyik
az én nyelvemet beszéli, száz meg száz mérföldnyire van hozzám és nem
lehetek közöttük, kiesik a köny szememből és én nem tudom elmondani,
hogy micsoda érzés az? Legyenek csak az urak hét esztendeig távol
hazájoktól, akkor majd megtudják, hogy mi az?

Szegény bohó fiu! azt gondolta, hogy minden ember úgy érez, a hogy az
asztaloslegények!

István odafordult Rudolfhoz, s odasúgva mondá:

– Látod ezt? Ha ti csak egy századrészét éreznétek ennek! – Rudolf
vállat vont, fogai közt mormogva:

– Irigylésre méltó érzelgés.

E közben egy keresztúthoz értek ifjaink, s ott tétovázva álltak meg, nem
tudva, melyik felé induljanak.

– Ah, hiszen ifju barátunk járatos e vidéken, szólt Miklós, ki
legszabadelvűbb volt a baráti szó osztogatásában. Lesz ön szives,
bennünket útba igazítani. Mi is Rousseau sírjához indultunk.

Az ifju kézműves nem rejthette el meglepetését.

– Önök is a jegenyefák szigetére szándékoznak?

– Ön csodálkozni látszik.

– Mert az igen elhagyatott hely, egy bölcsnek a sírja, a kit nagyon
kevesen látogatnak. De igen örülök rajta, hogy önök is megemlékeztek
róla; az egész franczia földön csak ezt fogom sajnálni, hogy magammal
nem vihetem. Ma már voltam ott egyszer, de szivesen visszamegyek újra.
Egész a sírig ugyan nem mehetünk, mert az köröskörül van mocsárral,
hanem átellenben van egy jókora domb, melyen valami régi templomforma
áll, annak egy oszlopára szintén fel van jegyezve Rousseau neve s oda
felállva, épen ráláthatunk a bölcs sírkövére.

Az ifjak szivesen fogadták az ajánlatot s megindultak a sűrű bozóttá
vált csaliton keresztül a gyalogutakkal ismerős legény nyomán, ki
meg-megállt, nem akarva elhinni, hogy a háta mögött jövők tudjanak oly
erősen sietni, mint ő.

Végre kitünt a domb, melyen a Montaigne tiszteletére épült kisded
templom látszik, melynek hat oszlopára egy-egy philosoph neve van
bevésve, köztük Voltaire, Montesquieu és Rousseau. Az épület félbe van
hagyva, soha sem volt kész, tán azért nevezték bölcseség templomának.

Szemben e halommal látszik azon kisded tér, melyet jegenyefák szigetének
hívnak, ott a rezgő lombú fák alatt fehérlik a bölcsnek sírja: egy magas
kő-obeliszk az egész, ráirva e szavak:

«Itt nyugszik a természet és igazság férfia.»

Nem csoda, hogy oly elhagyatott a sír, az igazság rossz ajánlólevél.

De a természet pártul fogta legkedvesebb emberének sírját, a virág soha
sem szárad el rajta s köröskörül zöldülő bokrokat növeszt, mintha
egészen el akarná azt foglalni magának.

Montaigne emlékéhez érve, a honnan a sírra lehete látni, a kézműves
búcsút vett a három magyar ifjutól, neki még Párisba kelle visszatérni,
azzal érzékenyen megszorítva társai kezét, s a nélkül, hogy neveik után
tudakozódnék, eltávozott, számtalanszor visszatekintve útjából.

– Én valami oly csüggetegséget érzek magamban, szólt István, a hogy a
kézműves eltávozott; nem tudom, e fiu szavai költötték-e azt bennem,
vagy e rideg magány, melyet egészen másképen képzeltem magamnak? Én az
ermenonvillei virányt egy derült tájnak gondoltam, virágzó bokrokkal,
csörtető folyam közepén kis szigetecskével, hová csak najádokat és
tilinkós faunokat kell képzelni, hogy előttünk álljon Tempe völgye s íme
látunk itt egy kákával és vízi tulipánnal benőtt mocsárt, melynek
közepén egy művészietlen alakú fehér kő látszik, a legkevésbbé festői
fekete nyárfák alatt.

– Egykor olyan volt e vidék, a minőnek magadban képzeléd, mondá Rudolf,
leheveredve a fűbe, míg Miklós az emlék feliratait jegyezgeté
tárczájába; virágos Tempe-völgy, melyből még a najádok sem hiányzottak,
Páris galant hölgyei által képviselve, s Rousseau sírjához két kis
vízágon keresztül apró csónakokon lehetett eljutni, a mi nagyon alkalmas
hely volt szerelmi pásztorórákra; hanem egyszer neki jött egy
felhőszakadás, elhordta a kis patak martjait, elöntötte vízzel az egész
síkságot s azóta mocsár van köröskörül és azóta nem látogatja Rousseau
sírját más, mint a békák, kik Homer óta nagy barátjai a költészetnek,
néhány különcz routier, kinek erre is ideje jut, s vagy egy
asztaloslegény, a ki az új Heloiset olvassa. Ez hivatása minden tudósnak
a föld alatt. Boldog barbárok ti, kiknek nincsenek tudósaitok!

– Ha minket értesz azon boldog barbárok czímzete alatt, e
megtiszteltetéshez érdemünkön kívül jutottunk, újabb időkben a magyar is
kezd lelki lethargiájából ébredezni s többé nem Csokonai a legutolsó
költő, ki a literaturában helyet foglal, s nem a «Tudós palócz» az
egyetlen folyóirat, mely a szépirodalmat képviseli. Ez évben már több
tudományos és irodalmi folyóiratunk keletkezett; almanachjainkat pedig,
melyek ez évben kijöttek, a legkövetelőbb kritika elől sem volnánk
kénytelenek elrejteni.

– Én is igen tiszteletre méltó érzületnek tartom a sajátunk iránti
előszeretetet.

István heves kezde lenni e szóra.

– Oh ez több mint előszeretet, ez öntudat; ifju költőink, kik újabb
időkben fölmerültek, büszkévé tesznek bennünket nyelvünkre, fajunkra.

Miklós készen volt a feliratok lemásolásával s dörgő szavával
közbeszólt:

– Hát a magyarnak, mint a vénasszonynak, csak a nyelvében van már minden
büszkesége? s nem áll előttünk egyéb tér, mint a versirás és a
könyvnyomtatás, melyen nagygyá lehet lenni?

– Barátom! nagy hősök, nagy statusférfiak csak ott születtek, hol a nagy
költők, s egy nép halálbizonyítványa az, ha költői elnémultak, s egy
lethargiában fekvő nemzet új életének hangja az, ha költői szólni
kezdtek. Korunkban egy Hunyadi János szellemére alig várna egyéb
hivatás, mint hogy szántson és vessen, míg azon ifjaknak, kik ez évben
az «Aurorá»-ban léptek ki a közönség elé, Bajzának, Szenveynek,
Vörösmartynak fényes jövendőt merek jóslani.

– Ismeretlen nevek, szólt Rudolf, kezét feje alá téve, s egy leszakított
fűszálat forgatva szájában.

– Nem fognak azok maradni. Egyébiránt szolgálhatok ismerősebbekkel,
nehogy azt hidd, miszerint az irodalommal foglalkozók a nemzet páriáinak
tartatnak; az idei «Hebe» czimű almanachban találkozhatol nevekkel, mint
Dessewffy, Teleky Ferencz, Ráday Gedeon, Majláth, a kik már nostrasok és
nem ismeretlen nevek.

Itt újra látszott az a futó sarcasticus mosoly a beszélő arczán.

– Holttestek galvanismusa az egész, felelt rá hidegen Rudolf, szemeit
hanyagul lehunyva.

– Te azt hiszed, hogy meg vagyunk halva? kérdé István.

– Azt.

– De már azt tagadom! kiálta egyszerre mind a két ifju hevesen.

Rudolf elveszíthetlen nyugalommal felelt:

– Ha az erős hang jó czáfolat a meghalás ellen, akkor helyesen teszitek,
hogy úgy kiáltoztok rám; ti tagadjátok a gondolatot, mert nektek még
fáj, de én látom, tudom, érzem, bennem öntudattá van fagyva, hogy fajunk
lejátszta szerepét s oda fog térni, hová elődei: a hunnok, avarok és
besenyők. Városait, nagyobb kereskedelmi helyeit most is kevés magyar
lakja. A faj optimatesei csak a térképről tudják, merre van az ország s
legkisebb maguk erőltetése nélkül átszegődhetnek akármely más nemzethez:
az eredeti faj apródonkint kiszorul pusztáira, karámjaiba; lassankint
onnan is kikoptatják nálánál életrevalóbb gazdák, elpusztul, eladósodik,
a nemesség eltemeti magát obsolet institutiói alá, a mint a
civilisatióval első összeütközésbe jön. Nem a barbárok fogják a magyar
népet ezután elfogyasztani, hanem a civilisatió, s mije van népünknek,
mely jövendőt igérjen neki?

– Vannak fiai! szólt Miklós mély, erős hangon.

– Ez helyesen volt mondva Miklós, szólt István, társa kezét megszorítva,
egyébiránt én azt mondom, hogy mindene van, a mi kell arra, hogy éljen.

– Bora, buzája, ugy-e bár?

– Az is egy. Van neki miből élni, a mi nagy præservativa az elernyedés
ellen. Igaz ugyan, hogy épen a miatt, minthogy van neki miből élni,
nincs arra szorulva, hogy szellemét tökéletesítse, pedig a magyar
ezermester. Ha kényszerítve leend, hogy fáradsággal jusson kenyeréhez,
csodáit fogja adni minden oldalú tehetségeinek. – Elfogadandja a
polgárisulás minden jelszavait, lépést fog haladni az idővel,
versenyezni fog minden téren a világ első nemzeteivel; lesz új élet, új
mozgás, új vérkeringés az egész fajban, leteszi a kardot, melylyel
egykor egész Európát védte, s megmutatja, hogy minden eszközt bír
forgatni, melylyel hírt, hasznot, becsületet lehet szerezni, legyen az
szobrászvéső vagy bányakalapács, festőecset vagy építészsinór, s kik
buzdítsák, lelkesítsék, lesznek magas lelkű emberei, s úgy hiszem, hogy
azoknak a születése után már nem kell várakoznunk.

– És a legfőbb, a mit elfeledtél, szólt közbe Miklós, előtte a
diplomatiai tér, s azt meg kell engedned, hogy a legutolsó magyar
táblabirónak a kis ujjában több statusférfiui bölcseség van, mint a
legelső…

(Maga is átlátta, hogy nagyon is sokat akart mondani.)

Rudolf mosolygott az utóbbi állításra s félkönyökre dőlve, István felé
fordult:

– Ennek itt nem felelek, szólt Miklósra mutatva, mert képes lenne ebbe a
mocsárba belevetni; hanem az, a mit te mondtál, csak fordított része az
én állításomnak: ha fajunk levetkőzi ősi sajátságait, beletörődik azon
formákba, miket eléje az újabb fogalmak szabnak, megszünik lenni az, a
mi; új életet kezd, de a réginek meghal; lehet boldog nép, de nem lesz
magyar, mentül inkább megközelít más világnemzetet, annál messzebb
távozik önmagától; poéták és népzenészek fenn nem tartják a
nemzetéletet, – a statusférfiakról nem merek szólani, mert azok Miklós
fedezete alatt vannak.

– És pedig, lásd, ez egész aggodalomnak egy szó, egy eszme végét veti. E
szó «akarni» és nem akarni. Ha mi azt mondjuk, hogy akarunk élni,
akarjuk ősi nemzeti sajátságainkból mindazt megtartva, örökítve
megőrzeni, a mi azokban nemes, életrevaló és szép; akarunk kiki saját
tehetségei szerint a választott pályán becsületesen megállani, akarjuk
szeretni magunkat, megbecsülni azt, a mi a mienk, akarjuk mindazon
előnyt felkeresni, kiművelni, a mi fajunkat emeli; és viszont nem
akarunk hiú majmolói lenni annak, a mi idegen, hanem ha átvettünk
valamit tőle, az, mint a tüdő lehelletétől a fehér chylus, piros vérré
válik bennünk; ha eljárunk a külföldre azért, hogy hazánknak
bölcseségünkkel, nem pedig, hogy a külföldnek ostobaságainkkal legyünk
hasznára: akkor nincs oly természeti vagy morális erő, mely bennünket
elolvaszszon.

Elolvad a jég, de a kristály azt mondja: én nem olvadok! és szikrát vet
a napban. A népek át fogják látni, hogy életrevalók vagyunk és tisztelni
fogják törekvéseinket; mezőinken új élet fog virulni, szárazi és vízi
utainkon megélénkül a kereskedés, a magyar nyelv felhat salonjainkba és
divattá válik, nagyobb városainkban megszületik a nemzeti szellem, az
ország fővárosában Pesten összpontosulni fog a nemzet fénye, ereje,
szelleme; lesz akadémiánk, irói egyleteink, nemzeti szinházunk. És
mindezt csak akarnunk kell.

– Szép. És ki fogja e szent akarást megkezdeni? Mert valakinek csak kell
példával előljárni, a lélek nem szállhat meg egyszerre egynéhány millió
embert.

– A capite foetet piscis; azok, kiknek legtöbb érdemeik vannak a
multban, legtöbb bűnük a jelenben s legtöbb tartozásuk a jövendő iránt:
a magyar főurak.

– Sajnálom, hogy nem szoktam fenhangon nevetni, szólt Rudolf, most jó
alkalmam volna rá. Hol vannak azok a magyar főurak?

– Nagy része külföldön; de azt talán nem akarod elvitázni, hogy ha a
hazából elhozott port leverték is saruikról, sziveiket nem adták
zálogba.

Rudolf csendesen mosolygott.

– Te missionarius vagy, ki meg akarod téríteni eretnek hazádfiait, s
bejárod a világot, hogy őket hazahivogasd?

– És nem tartom azt lehetetlennek.

– Boldog fiatal ember, hány éves vagy most?

– Elmultam húsz.

– Holnap tíz évvel öregebb leszesz. Holnap jőjjetek el velem az «ifju
óriások» clubbjába. Ez egy nemes társaság, melybe csak oly tagoknak van
beléphetésük, kik vagy előkelő születés, vagy gazdagság, vagy valami
nevezetes bohó életmód által kitüntették magukat. A magyar előkelő világ
ittlakó ifjait mind ott találandjátok együtt. Akkor azután majd
megkérdem tőled: akarod-e és hiszed-e őket magaddal vihetni?

– Ej, oktalan törekvés! az országgyűlési regálisok minden fáradság
nélkül haza gyűjtendik őket.

Ez utolsó szavakkal Miklós biztatta társait, ki az egész vita alatt
azzal fáradozott, hogy egy, a templom előtt heverő ketté tört kőoszlopot
állított fel, melyre ez emblema volt irva: «Ki állíthatja ezt fel újra?»
Miklós megfordítva a követ, tört felét a földbe nyomta s felül talapjára
a tört darabot koronájával állítá, megczáfolva a bölcs kérdést.

– Tehát holnap együtt megyünk az ifju óriások clubbjába.




IV. AZ IFJU ÓRIÁSOK.

A boulevard Montmartre éjszaki oldalán áll egy háromemeletes ház,
jelenleg a jockey-clubb szállása, mely akkor is (1822) kedvencz
gyűlhelye volt az elegáns fiatalságnak. (E mondat pleonasmusnak látszik,
miután elegans ember örökké igényt képezhet arra, hogy fiatalnak
tartassék.)

Itt történtek mindazon események, melyek a magasabb köröket
foglalkoztatni szokták; steeple-chassek és lóversenyek rendezései,
banquettek híres művészek tiszteletére, innen indult ki a szinházakat
lesújtó és fölemelő közvélemény, fütty és taps; itt határoztatott el,
hogy jövő farsangon minő virág fog divatban lenni? tavaly egyideig a
hortensia volt, de vége felé a narancsvirág és a heliotropium
kiszorította, most már a narancs- és a napraforgó-virág a cselédszobákba
száműzetett, jelenleg a geranium és melaleuca között oszlanak meg a
vélemények, s nem lehet előre megjósolni, melyik leend a győztes?
nagyobb kérdés még ennél is, ha vajjon az academie royal de Musique
(ilyen czifra neve volt akkor az operaszinháznak) igazgatója fog-e birni
elég bátorsággal Zelmirában, mely Rossini legújabb zeneműve, a
czímszerepet Catalaninak adni, kit a fiatal óriások pártolni kivántak,
mivel most jött és még fiatal, s mellőzendi-e madame Mainviellet, ki már
régen itt van, s a mi több: férjhez ment, s a mi még több: egy
szinészhez, és a mi a legfőbb: jól él a férjével. Minden szobában, a
piquetasztalnál úgy, mint a billiardok körül csoportok alakulnak, kik
mind heves vitában látszanak lenni; mindenkit ez egy kérdés
foglalkoztat, alig birja a közérdeket egy perczre magára vonni egy-egy
művészi carambol, vagy egy diadalmas sextet.

Az eliteje a társaságnak, a crême du crême legkedvenczebb helye az
erkély-szoba. Pompás márvány domborművekkel ékített terem, művészi
festményű plafonddal, melyen Lebrun ecsetje remekelt.

Az erkélyen öt vagy hat ifju látszik egy csoportban, kik onnan Páris
előkelő és nem előkelő világát látva, pompás anyagot találnak azon igen
kedves mulatságra, melynek medisance a neve, nálunk emberszólásnak
hívják.

Köztük látjuk a híres marquis de Bry-t, Páris legelső bonhommeját, a
legszeretetreméltóbb rágalmazót, kinek minden apró kalandot, a boudoirok
legkisebb titkait, a coulissák regényes intriguáit meg kell tudni,
azokról mindenféle változatokkal meséket, anecdotákat csinálni; ha
valakire ránézett, már az bizonyos lehet felőle, hogy tud róla valamit,
hanem azért a marquis a legkedvesebb ember, mert senkit szemben meg nem
sért, azért pedig, a mit az embernek háta mögött mondanak, civilisált
világban nem szokás megharagudni.

A körüle álló ifjak kaczagása tanusítja, hogy most épen valami kedves
kalandot mesél, néha a beszéd a suttogásig alászáll, a hallgatók
összedugják fejeiket, egyszerre kitör ismét a kaczaj s dülnek
jobbra-balra.

A marquis egy elhízott kövér ember, kiről senki sem tenne fel annyi
mozgékonyságot, annyi könnyűséget; úgy tudja kezeivel, arczával gonoszul
illustrálni elmondott szavait, hogy gyakran maga a történet alig volna
érdekes, ha ő nem mondaná el s a kik utána akarják azt mások előtt
ismételni, rendesen kudarczot vallanak vele.

Azon perczben érkezünk oda Rudolf gróffal és társaival, midőn a történet
már javában foly; Rudolf, ki ismerős a társasággal, röviden bemutatja
társait, s az illő üdvözlet után tovább foly a monda.

– – Mindannyi meghiusult törekvés és fiasco után sem engedé magát a mi
Saint-Michelünk visszarettenteni, folytatá a kedves ember; – miután
szegény még csak annyira sem ment, hogy a kis Petit-pas-nak szemébe
tudjon ötleni, mert szegény fiu velem együtt nem igen számíthatja magát
az Adonisok közé (milyen alkalmas emberszólási forma ez a «velem
együtt»), jövendőbeli örökségét pedig eddigelé még ő előtte is
ismeretlen emberek birják, s az a havi fizetés nem elég Petit-pas-nak
egy melaleuca-bokrétára, azonfelül arra sincs születve, hogy valaha esze
által tegye magát szerencsétlenné; tehát mit gondoljon ki mégis a
szegény Saint-Michel, hogy a kedves kis őzlábu tánczosnő közelébe
juthasson, vele mindennap beszélhessen, hogy úgy szólván éjjel és nappal
otthon legyen nála?

– Ohó, ez kissé sok lesz! kiálta fel e szóra Iván herczeg, egy magas,
katonás alak, kiben azon északi herczeget van szerencsénk tisztelni,
kiről már egyszer volt szó.

– No, adok száz aranyat annak, ki kitalálja.

– Add magadnak azt a száz aranyat és találd ki, szólt rá lord
Burlington, egy furcsa angol fiu, ki háttal ülve a társaságnak, lovagolt
egy széken, annyira elnyujtva lábait, hogy szinte hihetetlen volt, hogy
ez mind hozzá tartozzék.

– A nemes lord jobb élczeket mond, mint magam, nevetett a marquis; jól
tudja, hogy száz arany nem szokott a zsebemben heverni. Tehát a jámbor
fiu – beszegődött a kis tánczosnéhoz – – inasnak.

– Ah, ah! kiáltának fel valamennyien.

– Úgy dupla czélt ért el, szólt hátulról a lord, mert egyuttal
szobaleányoknak is udvarolhat.

– Fi donc! hangzék egy vékony, czérnaszálvékony hang, ez gróf Vezekéri,
magyar elegáns ifju hangja volt, egy nyulánk, tejképű ifjué, ki kényes
lustasággal veté hátát az erkély rácsozatának, két karját túllógatva
rajta. Fi donc! ne mondja ön tovább, ez engem alterál, ily scandal a mi
köreinkben!

– Nincs valamelyiteknél szagos üveg! a gróf úr elájul! kiálta tréfásan
Debry.

– Halljuk a történetet tovább, sürgeték mások.

– Tehát a fiu inas lett a kis Petit-pas-nál, nevetett Iván, tán épen az
volt, a ki multkor kocsim ajtaját kinyitotta, s én egy rubelt adtam
neki?

– És a ki az én redingotomat theával végigöntötte, szólt a lord, és én
egy pofont adtam neki érte.

– Ah, ah! iparkodék szólni selyemszál szavával a fiatal sensitif magyar
gróf, és a kire én rábiztam, hogy szerelmes leveleimet adja át
kisasszonyának.

– No azokat bizonyosan mind a tűzbe dobta! nevetett Debry. De hagyjátok
hát elmondanom, mi történt tovább? mert ez a java.

– Halljuk!

– Egy napon a kis Petit-pas-nak légyottja volt a boulognei erdőcskében,
hol csinos kis villája van Isten kegyelméből.

– És az én erszényemből, dörmögé Iván.

– Herczeg! a mit a jobb kéz ad, ne tudja a bal, szólt feddőleg a
marquis. Tehát a kis tánczosnőre valami pásztoróra várakozék oda künn,
mire nézve idegen kocsit bérelt, s inasát természetesen magával vivé.

– Kit? Saint-Michelt?

– Épen őt; ott valami derék tábornokkal kellett találkoznia, ki iránt a
kedves hölgy úgy hiszem, személyes vonzalmat érez.

– Debry! Ne rágalmazz! kiáltá tréfás feddőzéssel Rudolf, ki szintén a
hallgatók közé vegyült.

– Ah, elfeledtem, hogy méltóságod jelen van, különben jobban vigyáznék
kifejezéseimre. Annyi kétségtelen, hogy a derék tábornok igen szerencsés
az asszonyok körül, engem magamat már több helyről kiszúrt.

– Ne beszélj magadról, rólad majd beszélünk mi, ha elmégy.

– Tehát maradjunk a tárgynál. A tábornok megjelen, a kis Petit-pas két
terítékre asztalt hozat a rózsalugas alá, épen a hogy Ovidius Naso
idejében szokták a pásztorok, illatos rózsalugas, csergedező patak s
aztán két szerető szív, csakhogy azok a hajdani pásztorok nem ittak
champagneit, s nem tartottak magok körül szerencsétlen inasokat, a kik
azalatt a dugókat huzogassák a palaczkokból, míg ők azoknak tartalmait
ürítik. Tehát a mint Damon és Phyllis az asztalhoz ülnek, a
szerencsétlen inasnak oda kellett állani kisasszonya széke mögé,
tányérral a hóna alatt; és miután a tábornok szemközt ült vele, tehát
azzal farkas-szemet kellett neki nézni. Hát a mint rátekint, majd a föld
alá sülyed a szerencsétlen Saint-Michel, hisz az tulajdon – nagybátyja!

– Ah, már így még jobb.

– Még talán, ha lélekjelenléttel bir, kikerülte volna, hogy nagybátyja
ráismerjen, mert cselédeket nem igen szokás figyelmesen nézegetni, értve
tudniillik a velünk hasonló nemen levőket; azonban a jó fiu oly
zavarodott lett, hogy mindent össze-vissza cselekedett, kést adott, ha
kanalat kértek, villát dugott a fagylaltba, s majd kilőtte a tábornok
szemét egy pezsgő-dugóval. Erre már mégis csak ránézett, s a mint nézi,
lassankint ráismer. Que diable, hisz ez Saint-Michel, az én unokaöcsém!
kiált fel végre. A boldogtalan egyszerre elejtett féltuczat chinai
porczellánt a földre, ijedtében. A kis Petit-pas pedig elkezde kaczagni,
úgy hogy kapcsai felpattogtak s székestül hanyatt dőlt.

– Ah, ez érdekes.

– Nem történt semmi scandalum, fölemelték; a tábornok jókedvű ember,
Saint-Michelt oda ültették az asztalhoz, terítéket adtak neki s késő
estig vigadtak együtt a viszonttalálkozás örömére.

– És azután? kérdé a lord.

– No ez derék. A nemes lord azt akarja, hogy az ember úgy végezzen egy
anecdotont, mint Scott a regényeit: ki meddig élt és hogyan halt meg?

– Mi történt azután Saint-Michellel?

– Abban az órában semmi. Vannak nagybátyák, a kik szeretetreméltóbbak
unokaöcscseiknél. Hanem meglehet, hogy ez anecdot után divatlyon
válhatik belőle.

– Ah, minő fád mesék, sóhajta a sensitif szittya gróf, óráját kivonva
zsebéből s oly közel tartva szeméhez, hogy szinte kiszúrhatná a
mutatójával, ha üveg nem volna rajta. Már öt percz egyre és én elkésem;
azzal fölkeresé kalapját, összehúzott érzékeny szemekkel megnézve
kívül-belül, ha vajjon csakugyan az ő kalapja-e? s azután felpróbálva
fejére, ha vajjon csakugyan az ő feje-e az, a mire ráteszi?

– Honnan késik ez el? kérdé egy az ott maradottak közül, midőn az előbbi
eltávozott.

– A «bain cosmetique de lait»-ből, felelt gonoszul Debry.

– Ön tréfál, szólt közbe István, csak nem fürdik tán tejben, mint az
asszonyok?

– Sőt igen, mert az finommá teszi a bőrt és érzékenynyé az idegeket, egy
időben folyvást marhahúslében fürdött, hogy érző inai felfrissüljenek,
melyeket olyan jól szoktatott, hogy valahányszor Rossini «Mores»-ét
adják, a magasztosabb hangzatoknál versenyt ájuldozik a többi jelenlevő
asszonyságokkal.

– Párduczos Árpád! sóhajta Miklós, mennydörgő mélységes hangon.

Ez alatt a társaság jött, ment, változott az erkélyen, az eltávozottak
helyett újak jöttek és a kik ott maradtak, megszólták azt, a ki
legközelebb elment. Ez olyan rendes.

Legelébb az északi herczeg távozott el. – Debry mindjárt tudott róla
valami anekdotát mondani.

– A minap az orosz követségi palota előtt találkozik egy kozákkal, a ki
épen akkor száll le lováról. «Te paraszt!» kiált rá a kozák; a kozáknak
mindenki paraszt, a ki puskát nem hord, vagy lovon nem jár. «Te paraszt,
úgymond, jer ide, fogd a lovamat, míg odabenn leszek», s odaveti neki a
kantárját. A herczeg szépen megfogta a lovat s tartotta, míg a kozák
bement. Meglátják ezt az ablakból a követ cselédei, s nagy ijedten
rohannak le a lépcsőn, kiabálva a szemközt jövő kozákra, hogy az
Istenért, mit cselekedett? Iván herczeggel tartatja a lovát. A szegény
nyavalyás ijedtében majd elhalt, térdre esik a herczeg előtt és
könyörög, hogy legyen iránta kegyelmes, hihetőleg meg lehetett volna
vele alkudni száz kancsukában. Ekkor a herczeg kivesz két aranyat és
markába nyomja: «Nesze fiam és ne félj semmit, ezután is tudj büszke
lenni».

Némelyik nevetni, másik csodálni valót talált e vonásban; a lord azt
mondta rá, hogy ez csak különczködés, s felrugta a székét, átlépett
három előtte ülő térdein, kezeit hátradugta a frakkja zsebébe, s
kalapját meglelve az asztalon, abba bedugta a fejét, a nélkül, hogy
kezével hozzányulna és eltávozott az erkélyszobából.

– Lám, a nemes lord azt hiszi, hogy csak neki van kiváltsága a
különczködésre, szólt Debry. Hallották önök legközelebb a theatre de la
Gaietèbeni vendégszereplését? Ah ez érdekes! mondá, Rudolf felé
fordulva, s nem várva el, hogy az megmondja: vajjon hallotta-e, vagy
sem? – Ismeri ön ugy-e bár, azt a kedves kis vaudevillet: «La belle
laitière» (A szép tejárusnő), mely néhány hét előtt olyan nagy furorét
csinált. Abban egy medvének igen érzékeny szerepe van; valami vadászszal
nagy tusakodásba ered, míg végre a vadász leöli, s végig nyujtva a
színpadon, ráül, s ott danol el az elejtett medvén egy kedves kis
couplet-t, melyet már minden gamin fütyöl. Ez a bolondos lord egyszer
ráveszi a Gaietè igazgatóját, hogy engedje neki ezt a medve szerepét
játszani. Az beleegyezik. A lordot befűzik a medvebőrbe, pompásan tudott
morogni, czammogni, s a fejét hánytatni. Végre jön a vadász, a lord két
lábra áll, a vadász megrohanja, a lord olyat üt a medvetalpával a
kezére, hogy az elhullatja a vadászkést, akkor összekapnak, a vadász nem
bir a medvével, birkóznak, végre a vadász esik el, a medve lenyomja a
földre, s azzal ráül nagy diadallal, s ezúttal a medve énekli el a
vadász hátán az ismeretes couplet-t, a közönség tomboló kaczajára. Hát
nem érdekes tréfa ez?

Rudolf komoly, figyelmes arczczal hallgatta a marquis meséjét s meg nem
zavarta, míg beszélt, csak akkor mondta meg neki:

– Nagyon érdekes és új. Csak tegnap olvastam a «Journal des
carricatures»-ben.

– No, ez kemény levágás, szólt Debry, végig mondatni az emberrel egy
mesét, a mit már az ujságokban is olvastak. Ily kudarcz után szököm
innen.

Mielőtt kilépett volna, tréfás esedezéssel fordult a társasághoz:

– Uraim, legyenek irántam irgalommal. Én tudom, mi sors vár arra, a ki
innen elmegy. Kegyelem és irgalom, uraim!

Debry szerencséjére e pillanatban egyszerre más tárgy ragadta meg az
erkélyen ülők figyelmét, mely nem engedé, hogy róla elmondják, miszerint
ő a leggazdagabb ember a földön, mert nemcsak a saját zsebéből, hanem
szüntelen a másokéból költ, hogy a szakállát festi és harmincz rendbeli
álhajat visel, mindennap hosszabbat tesz fel, a hónap végén aztán azt
mondja, hogy megnyiratja a haját, s ismét újra kezdi és nagyon
haragszik, ha a parókájára vonatkoznak; egyszer az angollal szinte
párbajra ment egy élcz miatt, a midőn az Odeonban voltak, s a fiatal
óriások szüntelen nyitva hagyták a páholyajtót, s Debry lármázott, hogy
légvonat van! «Pedig önnek könnyű beszélni, monda a lord, mert nincs
fedetlen fővel». – Mindezek és még mások készen valának ellene, a hogy
eltávozott az emberszólás köréből, a midőn a boulevardon nagy vágtatva
hajtat keresztül egy sajátságos úri fogat. Ujdon fényes görögdinnye-zöld
calèche elé fogva négy szürke telivér mén, még pedig nem kettő elül,
kettő hátul, a hogy szokás, hanem egymás széltében mind a négy, mint
valami római diadalszekér előtt. A lovakat maga az elegáns úr hajtja, a
kocsis és a vadász hátul ülnek a coupéban.

Nézzétek Kárpáthit, szól egy fiatal dandy, az erkélyen kihajolva (ez,
hogy el ne felejtsük, egy magyarországi alispán fia, ki hazulról
apanaget húz, s esztendő óta iparkodik elhitetni az emberekkel, hogy az
anyja báróné, s hogy Magyarországon az alispánokat excellentiás uraknak
hívják); ah milyen derék fiu ez a Kárpáthi! uraim, ilyen kocsis nincs
több Párisban. Úgy vágtat en carrière, mikor legtöbb szekér jár a
boulevardon. A minap egy tejárusszekér nem akart előle kitérni. No várj!
mondá neki, én mellette ültem, s ő oly ügyesen hajtatott neki, hogy
beléakadva a tejárus tengelyébe, hopp! egy percz alatt a szekeret
felfordította, mind a négy kereke az ég felé állt, a tejárus csak úgy
nézett ki a kas alól: eltörött egy lába, meg egy lőcse. Abellino azután
a conciergerien, hova a tejárus panaszra ment, rövid processust csinált,
elővette az erszényét: «Ennyi az eltörött lőcsért, ennyi az eltörött
lábért». Milyen elménczség, épen hasonló eset történt mamám, a báróné
kocsisával; egy reggel bejön a papához, azt mondja: excellentiás uram…

A többit nem mondhatta el az ifju merveilleux, mert e perczben nagy zaj
támadt a salonban, mintha valakit diadallal üdvözlenének s megnyílva az
erkélyterem ajtaja, dicsőségtől ragyogó arczczal lép be Kárpáthi,
kisérve az összecsoportosult fiatal óriásoktól, kik abba hagytak
kártyát, tekeasztalt, hogy a jó hírt hallhassák, melyet Abellino a
Mainvielle-Catalani-féle ügy felől hozott, rá lévén bízva annak
elrendezése.

Hogyan, mint végezett? száz kérdés intéztetett hozzá.

– Uraim, hagyjatok egy kissé lélekzethez jönnöm, egészen alterálva,
exaltálva, fatigálva vagyok.

Hirtelen széket toltak alá és leültették.

– Minden nyerve van, többet kivívtam, mint a mennyit kivánt a clubb:
csitt, csendesen uraim! mindent elmondok, de kikötöm, hogy senki bele ne
szóljon a beszédembe.

Tehát tudják önök, hogy ez a makacs, önfejű Deboureux, az operaszinház
igazgatója, milyen állhatatosan megmaradt azon szándéka mellett, hogy
Zelmirát minden követeléseink daczára se adja Catalaninak, hanem
Mainviellenének.

– Ugyanazon Mainviellené ez, kérdezé István, közbeszólva, ki néhány év
előtt oly kitünően fogadtatott Szentpétervárott, Velenczében és itt
Párisban?

– Ahol van ni, már valaki beleszólt! kiálta bosszúsan felpattanva
Abellino.

– Bocsánat érte, a név meglepett, miután e nő hazánk leánya.

– Az…

E szó oly hangon volt mondva, mintha azt jelentené: hogy is lehetne
valami kitünő, ha a miénk?

– Tehát, folytatá Abellino, az igazgató egészen hozzájárulhatlanná tevé
magát s beszédbe sem akart ereszkedni e pont felett. Ekkor az én régi
pártfogóném, a szerencsés véletlen, jön segítségemre, egy pudlikutya
képében.

Általános kaczaj.

– Mint mondom, egy pudlikutya képében. Ismerik önök uraim azt a legújabb
divatban levő drámát, mely Shakespeare és Hugó Viktor darabjait mind
háttérbe szorította: «Aubry, vagy a háladatos kutya». A tárgy az, hogy
egy lovagot megöltek s annak hűséges kutyája lép fel vádlóul a gyilkos
ellen, mire a király ordaliákat rendel, hol a vádlottnak meg kell
jelenni a sorompók előtt s a bosszúálló pudlival megvívni, mely által
csakugyan legyőzetik. Valamely lángész ebből érzékeny drámát csinált,
melyben a főszerepet Philax úr, a pudli viszi. Philax úr bejárta már fél
Európát s mindenütt diadallal, lelkesüléssel fogadtatott, záporként
hullott lábaihoz a koszorú, gazdája zsebébe pedig a tallér s louisdor;
hasztalan kiabáltak a költők, a journal-firkanczok, hogy ez gyalázat,
megbecstelenítése a művészetnek; lealázása a poezisnek! Philax úr azért
folytatá műutazását s néhány hét előtt Párisba térve, itt is elkezdett
furorét csinálni. Eleinte ugyan féltek az igazgatók felléptetni, mert a
szinészek azzal fenyegetőztek, hogy rögtön otthagyják a szinpadot, a hol
a művész egy kutyával állíttatik egy categoriába, s hol eddig a helyes
declamatio, művészi arczjáték, kitünő hang és ragyogó érzelem jutalmául
osztogatott taps és koszorú egy oktalan barom csaholására és
ugrándozásaira pazaroltatik.

– Ez nem rosszul beszél, súgá István Rudolf fülébe.

– Ne búsulj, majd mindjárt elrontja.

– Azonban mégis akadt egy igazgató, a Luxembourg-szinházé, a kit nem
geniroztak szinészei s ez bátorságot vett magának a kutyát elfogadni
vendégszerepekre, a sikertől föltételezvén, ha vajjon rendes tagnak
szerződtesse-e vagy sem? A siker várakozáson felül volt. A luxembourgi
nyomorult pajta, melybe azelőtt senki sem járt más, mint matrózok,
diákok és debardeurök, s még jóravaló lorette sem mutatta benne magát,
ez estve Páris legelegánsabb népével tölt meg; a foghagyma- s
pálinka-illatú páholyokból a legismertebb divathölgyek tekintgettek elő,
s ezen estve a művész-kutya a szó teljes értelmében virágesővel
temettetett el. E naptól fogva egyik szinház a másik kezéből ragadta ki
az elhirhedt négylábú művészt; egy nap a Gaietè hallotta őt csaholni,
másnap a Theatre des vaudevilles, azután a Varietés, végre minden párisi
szinpadot körüljárt, s a két rátartó szinház, a Theatre française és az
Academie royale de musique közönség nélkül maradt; az elegáns világ
törte magát Philax úr után, fölvitték őt páholyaikba, caressirozták,
hizelgésekkel halmozták, s természetesen, a hova a dámák mennek, oda
sietnek a férfiak is, egy szóval: a két pedans szinház játszhatott üres
padok előtt, adhatták ott Cidet, Hermionét, Tartuffeöt; amott
Cenerentolát, Gazzáladrát, Alcidort, vagy Nurmahált, a szinház üres
volt, s az igazgatók dühösködtek a közönségre, mely egészen szerelmes
volt a kutyába.

– Monsieur! mi szükség mi nekünk ezt megtudnunk? kiálta fel egy
türelmetlen hang.

– Uraim, én discretiót kérek, szólt méltatlankodva Abellino, különben
egy szót sem fogok szólni.

Megszavaztatott a discretio.

– Ekkor én meglátogatom monsieur Deboureuxt s tudva azt, mennyire fel
van ingerülve a kutya ellen, úgy hogy ha ő játszaná Aubryban a gyilkos
szerepét, bizonyosan ő harapná meg a kutyát, nem az őt: tehát azon
ajánlatot tevém neki, hogy ha én rögtön végét szakasztom ennek a
kutya-saisonnak, s a közönséget kigyógyítom caniculai szenvedélyéből,
minő hálával fog nekem tartozni? Mindennel, a mit ön kiván, felelé a
derék ember. Jó, én tehát két dolgot kivánok: Zelmira szerepét
Catalaninak adni, ez az első. Megigérte.

A fiatal óriások szerte-széllyel szedték e szóra Abellinót.

A másik pedig az, hogy Zelmira adatása utáni napon adassa «Italiana in
Alghérit», ezt a kopott és divatból kiment operát s abban léptesse föl
Mainviellenét.

– Bravo, bravo! kiáltának többen, ez gyönyörű, soha ügyesebben fel nem
lehetne emelni egy művésznőt, és a másikat megbuktatni mellette.

– Várjatok, még ez nem minden. Mainviellené bizonyosan megérezte a bajt,
mert még azon órában odaizent az igazgatóhoz, hogy őt bocsássa
szabadságidejére, mert férje beteg s fürdőre kell vele menni. No már ki
ne látná itt megint a világos malitiát? hát az-e a világ rende, hogy a
szinésznők férjeikkel együtt utazzanak? Enfin, az igazgató kötelezve
volt, Mainviellenét három nap mulva útra kelle bocsátania, s Zelmirának
még csak a két első felvonása van betanulva, s így csak az ő eltávozta
után fog szinre kerülni s az a színe lesz a dolognak, mintha Catalani
csak szükségben kapta volna meg a szerepet. – Ki tud itt segíteni?

Itt körülnézett a fiatal óriásokon, s miután azok hallgattak, büszke
öntudattal ütött homlokára, mintha mondaná: «az én fejem!»

– Annál jobb, mondám, tehát adatni fogjuk ugyanazon este Zelmira két
első felvonását és utána azt a kiállhatatlan két utolsó felvonást
«Italiana in Alghéri»-ból, mely elől rendesen meg szokott szökni a
közönség. Hát nem jól van így?

– Dicső, felséges! kiáltának mindnyájan, leleményesen van kigondolva, az
arrangement tökéletes. Ugyanazon este a diadal és a bukás, egyfelől a
taps, másfelől a pisszegés.

– De halljuk tovább. A föltétel ezért az volt, hogy a kutya-saisonnak
vége szakadjon. Itt felugrott Abellino székéről, egyet csettentve
ujjaival. Eh voilà: már vége van!

– Hogyan, hogyan? kérdék mind elcsodálkozva.

– Én rögtön lóra ültem, beszéltem bankárommal (ennél a szónál
megigazította cravatliját, hogy hallgatói az alatt gondolkodhassanak
azon, miszerint neki ismét bankárja van); onnan egyenesen vágtattam
Pelerinhez, a kié ez a művész-kutya. Kihivatám magamhoz kutyástól s le
sem szállva lovamról, azt kérdezém tőle: «hogy adod ezt az ebet?» A
pimasz elébb gorombául felelt, azt mondva, hogy nincs annyi pénzem, a
mennyiért azt megvehessem. Par Dieu! lehet-e a magyar nemesnek ennél
nagyobb gorombaságot mondani? hát úgy nézek ki, uraim, mint a kinek azt
lehet mondani, hogy nincsen pénze? Hah! dühösen kiálték a ficzkóra:
Monsieur, mit nevez ön pénznek? hiszi, hogy én nem tudom megadni
kutyájának az árát? mit kér ön érte? – Az ember azt felelé, hogy nem
adná ötvenezer frankon alól. – Fripon! s ezt nevezi ő pénznek! Itt van
ötvenezer frankod, kiálték hirtelen kirántva tárczámból ötven
bankbillétet, s oda vetém neki. A ficzkó elbámult; a kutya ugyan
művészete keresményével őt évről-évre táplálta, de a kutya meghalhat,
ötvenezer frank pedig nem hal meg, s azon ő magának fűszerszámos boltot
nyithat s élhet belőle holtig; egy kicsinyt gondolkozni látszott, azután
eltette a bankbilléteket, s a pudlit örvénél fogva odavezette hozzám, s
vigyorogva mondá: ezzel ugyan jó vásárt csinált az úr! A gazember valami
vándor szinház-igazgatónak nézett, s azt hitte, hogy már most majd én
fogok városról városra járni a kutyával, s mutogatom, hogy micsoda
mesterségeket tud. No semmirevaló, hogy lássad, miszerint egy magyar
nemes embernek ötvenezer frankot kidobni micsoda tréfa s máskor
respectusod legyen előtte, hát ime, nézz ide! Azzal kivontam
nyeregkápámból egy terzerolt s puff! ott hevert a kutya agyonlőve – s
ezzel vége az eb-saisonnak.

A csodálkozás megnémítá az ajkakat, csak egy önkénytelen sóhaj volt
hallható.

– Társad sajnálja a kutyát, szólt Abellino Rudolfhoz, Istvánra mutatva.

– Nem a kutyát, hanem téged.

– Eh bien, én teljesítém a föltételt, s Deboureux is a magáét,
holnaputánra van kitűzve Zelmira és La Italiana; most sietve gondoskodni
kell az előkészületekről, a szerepeket fel kell osztanunk, hogy mindenre
időnk teljék, mert sietnünk kell; Debryre bízzuk a virágárusnőket
felhajhászni; valahány melaleuca van, mind vegye meg; Fennimore (ez a
tejfürdőt használó hazafi keresztneve volt) beszéljen azokkal a
poétákkal, a kik nekünk dedicálni szoktak, irjanak magasztaló verseket.
Iván siessen az ékszerárushoz s válaszsza ki a legszebb gyémántokat,
neki épen ebben legjobb ízlése van, egy pompás diadém számára; ha a
clubb pénztárát meghaladja a költség, azt én fedezem.

Az ifju óriások közt nagy mozgalom támadt e szóra, mindenki akarta, hogy
valamit bízzanak rá.

– Parancsoljanak velem is! ismétlé az a fiatal gentleman, ki az atyját
excellentiás úrnak szokta titulálni. Parancsoljanak velem is, ismétlé
már tizedszer.

– Szívesen, barátom, szólt a mindent rendező Abellino, siessen ön
monsieur Oignont fölkeresni és idehívni.

Az ifju ember egy darabig gondolkozott, ha vajjon elég nagy
megtiszteltetés-e ez ránézve, vagy sem? végre mégis elhatározta magát,
vevé a kalapját és eltávozott.

– Hát ti semmit nem fogtok mozdítani, he? kérdé Abellino oda fordulva,
hol Rudolf és társai álltak egy szegletben.

– A hol annyi a játszó személy, nézőnek is csak kell maradni, felelt
hideg sarcasmussal Rudolf, míg István megfogá Abellino karját s
mutatóujját annak gomblyukába akasztva, odavoná közéjök.

– Szólj, miért e harag Mainviellené ellen? megsértett valakit közületek?

– Mindnyájunkat! vérig sértett; hogy négy év előtt ide jött, az egekig
emeltük, dicsőítettük, világhírt szereztünk neki s mivel hálálta meg?
avval, hogy pimaszul elvonult előlünk morosus, hypochondricus férje
mellé, a legderekabb gavallérokat visszautasította; pedig többen a
legbecsületesebb liasont szándékoztuk vele kötni, mind visszautasított.

– Már így igazatok van, szólt Rudolf, alig mozdítva keserű vonásra
ajkait.

– De ez mind kevés. Nem rég banquettet adánk, melyen csupa művésznők és
műbarátok valának jelen, s ő kihúzta belőle magát, azt vetve okul, hogy
férje beteg, azt kell ápolnia. Ah madame! ön velünk daczol? Megállj,
majd megmutatjuk, hogy le tudunk onnan vetni, a hova fölemeltünk!

– Hátha az asszony férje fel talál lépni ellenetek? kérdé Miklós, ki ezt
nagyon természetesnek találta volna.

– Férje? Que diable? Mit léphetne mi ellenünk? Mi közönség vagyunk és ő
szinész, mi fizetünk és ő játszik; ha tetszik tapsolunk, ha tetszik
fütyülünk. Megfizettünk érte.

– Egyet hagyj még mondani, szólt István, mi később szokássá vált nála,
annak a kivel beszélt, nyakkendőjét igazgatva, ez a nő magyar születésű,
hazánk leánya. Tehát még itt is üldözni fogjuk-e azt, a mi a miénk?

Abellino nem felelt a kérdésre, hanem a mint István gomblyukában tartá
ujját, tréfásan mondá:

– Lesz ön szíves gomblyukamat elereszteni, vagy levessem frakkomat és
itt hagyjam? – Az előbbi megtörténvén, a fiatal lyon nonchalant
lebegéssel a többi óriások közé vegyült.

Nemsokára visszaérkezett az alispáni és bárónői mesallianceból
származott fiatal ember monsieur Oignon társaságában.

Monsieur Oignon pedig senki sem volt más, mint a claque entrepreneurje,
magyarul: egy olyan ember, a ki tapsokkal és fütytyökkel kereskedik.
Nagy tekintélyű férfiu, kitől az irók és művészek sorsa függ.

Az első czikk iránt, a taps, koszorúhányás és vers-szórás dolgában hamar
megvolt az alku. A másik kissé nehezebben ment; egy köztiszteletben álló
művésznőt kipisszegtetni nem tréfa dolog, s ahhoz úgy könnyedén
hozzáfogni nem lehet, az ember hamar alkalmat nyújt magának a
gensdarmerievel való megismerkedésre, a publicum is hamar pártra kelhet.
Aztán a claqueur-chefnek is van szíve.

No de szerencsére a claqueur-chef szíve nincsen vasból, néhány markába
nyomott argumentum végre mégis meglágyítá; majd meglátja, hogy mit
tehet. Rajta lesz, hogy a fogadtatás hideg legyen, kieszközli, hogy a
pástétomhordók ne hordjanak frissítőt a karzatokon, hogy a közönség
zúgolódjék a nagy melegségben, aztán egy-egy kis véletlen intermezzo
mindig jó szolgálatot tehet: egy kalap, mely a földszintre esik, egy
ember, ki a pianissimóban irtóztató nagyot ásít, hogy a közönség
könnyebbvérű része kaczajra fakadjon, mindez sokkal többet fog érni,
mint valami elhatározott fütty, mert az unalom és hidegség sokkal
lesujtóbb nyilatkozat, mint a pisszegés és fütty, mely gyakran
visszahatást szokott előidézni.

Ilyenformán megköttetett és ratificáltatott az egyesség a holnaputáni
napra, mely nevezetes napot oly nehéz volt elvárni a felizgatott óriások
kedélyének.

– Hát viszed-e őket haza? kérdé Rudolf hallgató társától.

– Annyi bizonyos, hogy tégedet elviszlek közülök.

Rudolf lecsüggeszté fejét és hallgatva ment végig társaival a clubb
termein s csak a lépcsők végén mondá:

– Az meglehet.

* * *

Most lássuk, ki volt ez a Mainviellené, ki oly erős mozgalomra adott
okot az óriások világában s kinek érdekességét növeli előttünk az, hogy
magyar születésű hölgy s mint ilyen európai hírű volt. – Csak volt! most
ő is mélyen alszik, s tündérhangjai elhaltával egy szava sincs róla
többé a hírnek…




V. EGY HÍRES MŰVÉSZNŐ PÁLYÁJA.

Nem idealis dolgokról beszélek; a költők hazudnak, az élet mond igazat.

Azon művésznő, kinek életéről irok, egyike volt kora legragyogóbb
szellemeinek, kit a természet gazdag szívvel, bájos arczczal, elragadó
hanggal ajándékoza meg; reá a művészet geniusa legforróbb ihletét
lehellte s a szeszélyes sors kinyitá előtte keblét, hogy válogasson
annak minden kincséből.

Híre el volt terjedve Moszkvától Velenczéig és Bécstől Párisig és
Londonig; beszéltek róla, mint csodatüneményről; a költők, kik a
világharczok hőseire csillagokat raktak, őt a napsugárban fürösztötték,
s diadala tökéletesebb volt, mint Napoleoné, mert ő nemcsak egy-egy
nemzetnek volt büszkesége, hanem egész Európáé egyszerre, s Angolhonban
ép oly nagynak tarták, mint Oroszországban, s a Tuilleriákban ép úgy
elismerék fensőbbségét, mint a Kremlben. Nevét úgy ismerte mindenki,
mint majd Lind Jennyét – és ennek alig mult harmincz éve – és most senki
sem emlékszik róla többé.

E hölgy neve volt Fodor Jozefina. Nagyatyja, Fodor Károly, mint magyar
huszárkapitány a mult században származott ki Hollandba, három fiával
együtt. Ezek közül a legkisebb, József, a zenére adta magát s egy
franczia hölgygyel nősülve, Montmorency herczeg által udvari karnagyává
választatott. E házasságból született Jozefina; gyermekei szépsége
bizonyítá, mennyire szerették egymást szülői, s szépségének éveivel
történt növekedése azt, mennyire szerette ő szülőit. Meglehet, hogy
babona, a mit mondok, de én azt hiszem, hogy a mely gyermek szülői nem
szeretik egymást, az rútnak születik, s a ki nem szereti szülőit, az
rútnak nő fel, mert a szerelem teremti a szépet.

A franczia forradalom kiütésekor Montmorency herczeg kibujdosott, s
Fodor József visszatért Hollandba, s ott neje meghalt. Ekkor ismerkedék
meg Kurakin herczeggel, ki követkép volt a hollandi udvarnál s általa
meghivatott Oroszországba, hol a szépművészeteket bálványozó orosz főúr
karnagyává tevé, Jozefinát pedig saját herczeg-kisasszonyaival együtt
nevelteté európai hírű mesterek által. A kis leány már tíz éves korában
a világ minden művelt nyelvén beszélt, a hazai édes barbár nyelvet pedig
édesatyjától tanulta titkos magános órákban.

Már gyönge gyermekkorában oly tökélylyel játszott a hárfán, mely még
akkor sok előnynyel birt a tökéletlen zongora felett, hogy apja nem félt
őt a moszkvai úri világ előtt egy hangversenyen fölléptetni, melyben
mindenkit bámulatra ragadott.

Két év mulva újra hallották őt a moszkvai művészetimádók; már ekkor
énekelt. Jelen volt Sándor czár maga a hangversenyen s annyira
elragadtatott a kedves hangok által, hogy a leányka kezét mindenki
láttára megszorítá s nem telt bele egy hét, midőn udvari kamarását
elküldé atyjához, hogy Jozefinát az udvari énekes szinházhoz háromezer
rubel fizetéssel szerződtesse.

Nemsokára a közönség kedvencze lett. Oh azon hideg éghajlat alatt, ama
barbár emberek, kikről mi forró égalj művelt szülöttei azt hiszszük,
hogy mind medvebőrben járnak s dobszóra tánczolnak, – nagyon forrón
tudnak érezni a művészet iránt.

Azon időben franczia drámai szinháza is volt Moszkvának, melynek
legünnepeltebb hőseül Tharaud-Mainvielle urat emlegeté a hír.

A művész magas, eszményi alak volt, nemes, szilárd vonásokkal, miken a
közéletben csak egy kifejezés volt látható, a becsületesség, a
nyiltszívűség, és ez volt valódi jelleme, de ah a szinpadon, ott ezer
alakot váltott; düh, szenvedély, megrázó indulat s elborzasztó harag,
ellenállhatlan csáb, halvány bosszú, vagy nevettető tréfa egyforma
tökélylyel tükrözé magát arczán – és ez volt művészete.

A hír épen annyi dicsőt beszélt Mainvielleről, mint Jozefinről. A hír,
ez a rábeszélő kerítőné, járt egyiktől a másikhoz; mindennap egymás
diadalairól kellett hallaniok. A hír nem egyszer birt már összeszerezni
két híres embert, férfit és hölgyet, kik azt hitették el magokkal, hogy
egymást megszerették, pedig csak egymás hírébe szerettek.

Kivétel történt a szabály alól. A kornak leghíresebb két művésze egymást
megszerette, s e szeretet nem mult el soha, még akkor sem, midőn elmult
a hír. Mert édeseim, kik a hír után jártok, tudjátok meg, hogy a művész
híre mulandó, neki nem kell meghalni, csak megvénülni; még él, de már
eltemették.

Tehát a két híres művész férj és feleség lett s azóta kettős dicsősége
volt mind a kettőnek; a tapsoló közönség épen olyan jól ismerte a
Mainvielle, mint a Fodor nevet, s nem kellett új szóhoz szoknia, midőn
kegyenczét mint nőt látta a szinpadon.

Azonban kiütött a harcz az orosz és franczia császár között s ekkor
Sándor czár rögtön kitiltott birodalmából minden franczia szinészt,
köztük Mainviellet is. Jozefine nem tartozott férjét követni, mert őt
nem érte a tilalom súlya, ő az orosz udvari operánál volt szerződtetve s
nem történt volna rendkívüli eset a világban, ha férjét futni hagyja, s
maga dús szerződése mellett marad.

De nem úgy tett, hanem követte férjét, elhagyta jó sorsát, elment vele
szegénységbe, szomorúságba. Kóbor szintársulatot alakítottak, vele
bejárták Stockholmot, Kopenhágát, Hamburgot; operájok nem volt és
Jozefine játszott drámai szerepeket. Ezt, úgy hiszem, a lehető
legnagyobb lemondásnak tekintendi mindenki, a ki az operaénekesek
ragyogó pályáját a drámai szinész hűs életútjával összehasonlítja.

Így jutottak vissza Párisba.

Valami harmad-negyedrendű művészetcsarnok, a Feydau-szinház megengedé
sok utánjárásra, hogy Jozefine fölléphessen benne. E nap óta Páris
kedvenczévé lőn. Rögtön mint első énekesnőt szerződtették az olasz
opera-társasághoz, s midőn Griseldában föllépett, az elébbi primadonna,
signora Barilli, örök feledékenység zöldjébe lőn temetve.

Innen bejárta Angolhont, a tündér Velenczét. Itt a zene őshonában érte
el dicsősége a tetőpontját. Ritka művész az, ki Olaszhonba viszi másutt
szerzett koszorúit, de a ki odavitte és onnan visszahozta hervadatlanul,
annak fején örökzölddé lettek azok.

A velenczei világ lelkesedése oly fokra nőtt a magyar művésznő iránt,
hogy a Fenice-szinházban ünnepélyesen megkoronázták s emlékére arany,
ezüst és bronz pénzeket verettek, miknek egyik felén a művésznő mellképe
volt, nevével körülvéve, másik felén borostyánkoszorú e szavakkal: «Te
nuova Euterpe Adria plaudente onora». (Téged, új Euterpe, Adria tapsolva
dicsőít.)

Ekkor visszakövetelte őt Páris. Rendesen a külföld becsülése után tudjuk
meg sajátunk értékét. Jozefine visszatért. Épen azon időben történt,
hogy Rossini legelső műveivel szerencsét próbált, de balszerencsét
aratott Párisban. «Sevillai borbélya» került a szinpadra; az első
előadáson kipiszszegték, a másodikon kinevették, a harmadikon nem nézték
meg, azután végkép kitörülték a repertoirból. Jozefine megismerkedett a
művel s lánglelke belátta annak szépségeit. Azt kivánta, hogy abban
léptessék fel. Midőn eléneklé Rozinát, a párisi nép tombolt örömében;
mindenütt új, ismeretlen szépségek tüntek elő. Rossini egy nap alatt
divat embere lett s a «Sevillai borbély»-ban nyolczvanszor hallgatá és
tapsolá meg egymásután a közönség Mainviellenét.

A jó közönség! Hisz a közönség olyan jó magában, a kit egyszer
megszeret, azt könnyen el nem hagyja; csak egyes emberekből ne állna a
közönség!

Bármilyen nagy legyen egy művésznő, bármennyire meghódítja is a közönség
szívét, ha sokáig egy helyen van, lassankint elhidegülnek iránta,
megszokják s nem veszik többé észre előnyeit, hibáit pedig följegyzik.
Ha tisztán művészetének él, ha nem veti magát oda a világ zajának,
hasonló szerepeket játszva az életben, mint a szinpadon, vagy ha épen
otthon házi boldogságot talált, melybe csendesen elvonulhat; ha
szüntelen csak férje karján jelen meg, kit éveken át makacsul szeret, –
lassankint elfogynak az imádók, később a tisztelők is; a tapsokat, a
koszorúkat tele marokkal szórják tehetségtelen olcsó szépségeknek s neki
meg kell ismerkedni mindazzal, a mi a közönség elhidegülését tanúsítja,
a néma hallgatással, midőn lelkében érzi, hogy művészete remekelt,
fitymáló birálatokkal és üres padokkal. Később azt is hallania kell,
hogy már régóta játszik, hogy már régen él, éveit megszámlálják;
elmondják, hogy erre meg arra a szereposztályra már alkalmatlan lett,
beszélnek róla, hogy ki lesz utána, ha ő ki fog dülni? Kereken szemébe
mondják, hogy megvénült. És ha jön egy szerencsés vetélytársné, kinek
két nagy érdeme van fölötte: egyik az, hogy új, másik az, hogy a
közönség kegyét nemcsak a szinpadon, de a szinpadon kívül is iparkodik
megérdemelni: akkor a régi kegyencznő, a nélkül, hogy vétett volna, a
nélkül, hogy erejében, művészetében hanyatlanék, bukva van; mindenki
ellene támad, elkövetkezik a kritika fitymálása, a közönség hidegsége, a
szinésztársak intriguái, gyűlöletes szerepek, és utoljára a sziszegés.

Catalani nem volt sem szebb, sem fiatalabb, sem nagyobb művésznő, mint
Jozefine, de volt egy talizmánja, mely sokat jelent a művészvilágban.
Nem hordta magával a férjét. A jámbor tengerészkapitány ki tudja melyik
világrész tengerén fogyasztá a rhumot, neje még csak annyira sem
méltatá, hogy a közönség előtt nevét viselje. Hogy is cserélhette volna
fel annyi diadal emlékével összekötött jólhangzó nevét egy barbár
bourgognei névvel? tapsolóinak fele elhallgatott volna, ha signora
Catalani helyett madame Valabregue-et kellett volna hangoztatnia.

A becsületes Valabregue nem állt útjában neje művészetének, ő lehetett
beteg bátran, lelhette a sárgahideg, skorbut, vereshimlő s a mi egyéb
ajándékai vannak a tropicus lég körének, meg is halhatott tetszése
szerint és sűlyedhetett a tengerbe, azért legkisebb változás sem
történendett a heti rendben, s a kitűzött darabnak nem kellett elmaradni
a játéksorozatból.

Már csak az is nem eléggé bosszantó-e, ha egy kihirlelt műnek el kellett
maradni napjáról, mert a főszerepvivőné aznap megbetegedett? Lehet-e
ilyesmit elhinni, lehet-e megbocsátani? Mindennapi ember, ha meghűtötte
a gyomrát, lehet kedvetlen, ha hurutja van, köhöghet, ha epéje kiömlött,
lehet haragos, ha nem bír lábain állani, lefekhetik; de egy művész,
kinek kötelessége a közönséget mulattatni, mi joga annak köhögni,
gyöngélkedni, lefeküdni?

S hát olyat hallott-e már valaki, hogy egy művésznő csak azért elvonja
magát a szinpadról, mert férje beteg? Isten neki, hát hivasson hozzá
orvost, ő úgy sem gyógyítja meg; maga pedig menjen játszani, énekelni,
mosolyogni, kaczérkodni.

Már több nap óta keringett a városban az a botrányos hír, hogy
Mainviellené nem akar föllépni, azt vetve okul, hogy képtelennek érzi
magát énekelni, midőn férje halálos beteg s ő, ha egy perczre eltávozik
tőle, a legkínzóbb aggodalmak között van. – Lárifári! ki hinné ezt?
azért nem akar föllépni, mert Catalani itt van, s a közönség tapsol
Catalaninak, s ez sérti a madame-ot.

Az igazgatót minden oldalról megrohanják, hogy miért nem lépteti fel
Mainviellenét? Az igazgató minden órában izenget hozzá, végre
fenyegetőzik, hogy kényszeríteni fogja; a művésznő szabadság-idejét
kéri, mert férje csak úgy gyógyulhat meg, ha fürdőkre mehet vele; úgy de
elébb egyszer még föl kell lépnie, mert így van szerződésében; nem
bánja, azt is megcselekszi, csak bocsássák; ekkor oda küldik
legkiálhatatlanabb szerepét: nem törődik vele, elszánja magát, hogy
átesik rajta.

Már hét éjszakát virrasztott keresztül a szenvedő férj ágya mellett, s
maga is oly halavány, miként az. Hosszú éjszakákon át ott ült a beteg
ágya szélén, leste ajkainak sóhajtását, számlálta az órák perczeit,
nehogy a gyógyszer bevételével elkéssék, hűs kezével lohasztá égő
homlokát, s biztató suttogásával űzte a kór ijesztő álmait. Látogatók,
jó barátok elmaradtak, mert azt mondák, hogy Mainvielle betegsége
ragályos. A nő átölelte férjét, mellé hajtá fejét izzadt vankosára,
forró ajkait csókolá, égő fejét keblére fekteté, gondolva, hogy ha
ragályos a láz, ragadjon ő reá, s ha meghal a férj, haljon meg ő is
vele… és olyankor feledve volt a szinvilág és az egy napig élő dicsőség!

Mainvielle betegsége épen az éjszakán fordult meg, s most üdítő álom
fogta le szempilláit, az orvosok biztatása szerint ezentúl már
életveszélyen kívül van.

Jozefine ott ül ágya mellett, halvány, nemes vonásain a megtért nyugalom
boldogsága látszik. Csak egy gondolatja van, az, hogy férje
meggyógyuland.

Kezeiben a kiállhatatlan szerep hangjegyei, miken végigfut, hogy
visszaemlékezzék s teremtő lelkével új fényt, új szépséget keressen
bennök. Hasztalan. Hálátlan szerep az, egyike azoknak, mikben a művész
kiadja testi-lelki erejét, a nélkül, hogy legkisebb sikert arathatna,
miket a költő kedv nélkül, gondolat nélkül szerze s a művészre bízta,
hogy leheljen beléjök lelket, a mi tőle távol volt. Százszor földhöz
kellene csapnia szerepét, széttépni lapjait és papucsával rágázolni; de
Jozefine nem haragszik, a szinpadi világ ingerei nem hatnak szívéig, ő
csak azt érzi most, hogy férje meg fog gyógyulni.

Néha elkomorodik arcza, ha élte ragyogó felén végig gondol, s odáig
viszi gondolatja, hol a művészi élet alkonyán meghosszabbul minden
árnyék, de egy tekintet az alvó férj arczára, s szemei újra mosolyogni
kezdenek, hisz ez mind csak komédia! a boldogság négy fal között lakik s
semmi köze a csilló lámpafényhez. Lám, a miért imádkozott az éghez:
férje meggyógyult; hadd veszszen cserébe a hír! ha őt elvesztette volna,
jöhetne a hír, jöhetne a dicsőség, soha nem pótolná vissza.

Egyszer halkan nyílik az ajtó, s a puha szőnyegeken óvatosan lép be
mademoiselle Jeanette, Jozefine legrégibb kedves cselédje, kit utóbbi
időkben minden munkától fölmentett s mint társalkodónőt, mint barátnőt
tartott magánál.

A leány arczán aggodalom látszik, melyet rosszul bir elrejteni.

– Miért jött, Jeanette? kérdé halkan Jozefine, kezével intve, hogy
zörejt ne okozzon, mert férje alszik.

– Ah madame, mint örülök, hogy Mainvielle úr meggyógyul, s mint
szeretném, ha ön ma hirtelen megbetegednék.

– Jeanette, ön nekem rosszat kiván.

– Világért sem madame, nem valami tartós nyavalyát értettem, hanem csak
valami olyan szinpadi betegséget.

– Tudja, Jeanette, hogy nekem az a bajom nem szokott lenni, miért
óhajtaná most?

– Ah madame, ön talán még nem tudja, hogy Catalani is ma fog föllépni
Zelmirában.

– Tudom, Jeanette.

– És tapsolni fognak neki, koszorúkat hányni.

– S azt hiszi ön Jeanette, hogy az nekem rosszul esik? Catalani mindazt
megérdemli, mert nagy művésznő.

– Nagy, a hol ön nincs. Én Istenem, minő gondolat: önnek mellette
Italianában lépni föl! A közönség hideg lesz.

– Hozzá szoktatott már.

– De nem csak hideg, közönyös lesz; nemtetszését fogja éreztetni.

– Eltűröm, Jeanette.

– Oh madame, ön nem tudja, mi van ön ellen készülőben? a városban
mindenütt beszélik…

– Mit beszélnek?

Jeanette habozni látszott, mintha új szókat akarna fölfedezni, végre
mégis csak az igazit mondá meg:

– Hogy önt ki fogják pisszegni…

Jozefine egy perczre halavány lett, mint a fal, szerepe kihullott
kezéből, feje alácsüggedt, s szemeiben két könycsepp jelent meg.

– Oh madame, ha lehet, ne lépjen ön fel ma, ne lépjen itt fel soha
többet; önt meg fogják gyalázni.

Jozefine nyugodtan emelé fel e szóra arczát.

– Tegyék. Mit gondolok én már vele!

S itt pillantatai alvó férjére estek.

– Ne beszéljünk többet, Jeanette, férjem föl találna ébredni s meghall
valamit.

Mainvielle e perczben felnyitá szemeit s száraz kezét kinyújtva, megfogá
Jozefine sima fehér kezét s odavoná őt magához, halk suttogó hangon
rebegve:

– Mindent hallottam. – Oh a betegek ravaszok, sokszor lehunyják
szemeiket, tettetve, mintha aludnának, csak azért, hogy kihallgassák,
mit beszélnek körülöttük?… Hát ide jutottunk!…

Jozefine lehajolt hozzá és megcsókolá homlokát.

– Ne gondolj vele, Tharaud; nagyobb a hír, mint a való; én nem hiszem,
hogy azt tegyék velem, és ha tennék is, mit vehetnek el tőlem? Híremet?
akkor leszek boldog, ha azt elfeledtem. Te enyim maradsz.

– Nem kellett volna engemet annyira szeretned, sóhajtja Mainvielle. A
szinésznő az egész világé, s a ki azt elfoglalja, az tolvaj és azt
megbüntetik.

– Légy nyugodt és ne gondolj arra többet.

– Én ne gondoljak rá többet? szólt keserűen a beteg szinész, én, a ki
tudom, mit tesz az: egyetlen szisszenést hallani ezer taps között,
melyet meghall a művész legnagyobb lelkesedése közepett, s mely jobban
fáj, mintha fulánkját érzenéd a kigyónak; én majd csendesen aludjam
akkor, ugy-e? midőn tudom, hogy te, az én bálványom, az én oltárképem, a
szégyenpadon állasz, s nyomorult ficzkók tépik le homlokod koszorúit,
miket Isten kezei fontak körüle. Idáig fogom hallani a szisszegést,
mintha poharamból hangzanék felém. Ah, nyujtsd ide azt a poharat, hadd
törjem darabra!

– Tharaud! esenge a nő, ne indulatoskodjál. Sérthet-e egy tiszta lelket
ily bántalom? Ha visszatérek, nem fogod homlokomon látni a szégyen
pírját.

– S én addig itt az ágyban fekve fetrengjek? Azt hiszed? Nem. Elvitetem
magamat oda, félholtan vitetem a nézők közé. Látni akarom, lesz-e
bátorsága valakinek – engemet megölni, lesz-e bátorsága rajtam keresztül
gázolni? Én! én magam kihívom az egész világot!

– Feküdjél le, Tharaud, szólt hidegvérrel Jozefine. Ez indulatoskodás
neked nem használ. Beteg embertől senki sem fél. Ha egészséges volnál,
sem védhetnél engem, mert férjem vagy. Ha szeretőm volnál, akkor
tehetnél értem mindent; de gondolj rá, milyen nevetséges szerep volna
az: egy szinésznő férje, ki összevész azokkal, a kik feleségének nem
akarnak tapsolni!

Mainvielle mindkét kezével eltakarta arczát.

E perczben az előszoba ajtaján csengettek. Jeanette sietett felnyitni.

– Ha felgyógyulok, hörgé heves zokogással Mainvielle, kötéltánczos
leszek! Circus, ugrálni tanított kutyák, szemfényvesztők, orczátlan
ballet-meztelenség kell ide, nem művészet. Ha újra kezdem az életet,
lovardát kormányzok, nem szinházat. Fare well Othello! Bambocheé a
vásár!

Jozefine hasztalan kérlelé heveskedő férjét, ki szavaiban végerejét
látszott kimeríteni, midőn visszatért Jeanette, egy felbontott levelet
tartott a kezében.

– Bocsánat, madame, hogy e levelet bátor voltam felbontani, de miután
átadója nevét épen nem akará megmondani, azon gondolatra jöttem, hogy
tán valami bosszantó irat, valami pasquille, oh az emberek mindenre
képesek.

– Tehát mi az?

– Egészen ellenkezője annak, a mit hittem. Elolvashatja ön.

– Névtelen levél? Ki irhatja azt?

– Nem lehet valami nagy úr, mert igen szépen van irva, egy egyszerűen
öltözött férfi adta kezembe; olvassa ön, madame, olvassa úgy, hogy
Mainvielle úr is hallja.

Jozefine kezébe vevé a levelet s olvasá belőle fenhangon:

«Halhatatlan művésznő! Ne lepje önt meg azon hír, hogy mai fölléptére
bizonyos emberek, kiknek nincsen egyéb dolguk, oly előkészületeket
tesznek, melyek önt megszomoríthatnák; én bizonyosan mondhatom önnek,
hogy a közőnségnek azon része, mely nem fecsegni, hanem hallgatni jár a
szinházba, mindazok, kik önben a művészetet és nem személyes kellemeit
bámulták, most is forrón éreznek ön iránt s ez érzelmöket a mai estén
nem csak szóval, de ha kell, bizonyomra tettel is be fogják bizonyítani.
Azért lépjen ön oly bátorsággal a közönség elé, mint a ki tudja, hogy őt
szeretik. Megbocsásson ön kuszált soraimért, én, ki ezeket irtam,
egyszerű kézműves vagyok s minden érdekem, mi önhöz szólni késztet, az,
hogy én is Magyarországban születtem s önre, mint hazám leányára, büszke
vagyok. N. N.»

Az egyszerű, czifrázatlan szavak oly jól estek az üldözött művésznőnek.
Tehát ott, hol csak a művészet kéjeit élvezik, s nem követelnek a
művésznőtől többet, még sem hal meg a kegyelet egészen.

– Lásd, mondá férjének, e néhány szó engemet fölemel. E névtelen irás
nagyobb diadal énnekem, mint egész halmazai az illatos leveleknek,
miknek pecsétjei tízágú koronákat viselnek; ennek pecsétje egy méh, a
szorgalom jelképe; oh e napon erős fogok lenni!

Újra csöngettek.

Jeanette kétségeskedő arczczal jött vissza.

– Az igazgató kihordója van itt valami izenettel. Nem tudom,
bebocsássam-e?

– Jöhet! bárminő izenettel, szólt Jozefine, erős szívvel. Ma nem fog
semmi megrendíteni.

S kiment eléje a salonba, nehogy férjét a netalán kellemetlen izenet
újabb kedélyizgatottságba hozza.

Az igazgató egész tisztelettel jelenté kihordója által, miszerint
bocsánatot kér a tisztelt művésznőtől a mai estére hirdetett «Italiana
in Algheri» helyett mást kénytelen helyettesíteni, mert a király ő
felsége épen most parancsolá meg, hogy a tegnap érkezett Nemours
herczegnő kivánatára, ki Mainviellenét Semiramidében akarná hallani, ez
utóbbi dalmű vétessék elő. Azonban, ha a tisztelt művésznőt tán családi
bajok tartóztatnák, az igazgató kegyeskedik elengedni a föllépést, s
magára vállalandja, hogy a tisztelt művésznőt a herczegnő előtt
kimentse.

A kedves, engedékeny igazgató! Milyen jószívű lett egyszerre. Ah igen,
mert Semiramide oly szerepe volt Jozefinenek, melyben a közönséget
elbűvölé, s ha abban lép fel Zelmira után, könnyen kiragadja a pálmát
Catalani kezéből. Ah, milyen keresztvonás volt ez az ifju óriások
számításain! rémültökben ők adták azt a tanácsot Deboureuxnek, hogy
inkább mentse fel a játék alól Mainviellenét, ki úgyis félni fog e napon
a végzetes föllépéstől.

Jozefine arcza kigyulladt, ajkai remegtek és keble hevült.

– Tisztelem Deboureux urat, szólt hirtelen elhatározva magát, játszani
fogok!

A kihordó sietett vissza az izenettel, mely tökéletes dühbe hozta az
ifju óriások seregét. Ez dacz, s nyilt kihivás volt ellenökben; ők tért
nyitottak neki, hogy visszavonulhasson és ő nem használta azt, hanem
szembe állt velök; a kihordó jól hallá az ajtón keresztül, mint
parancsolá emelt hangon Jozefine társalkodónéjának, hogy legszebb
diadémját, legpompásabb öltözékeit készítse el számára.

Ah! Tehát harcz életre-halálra!




VI. A SZINHÁZI CSATA.

Eljött a várt, a rettegett óra, a népség tódult az operaszinház felé. A
fiatal óriások nem eléggé titkolt előkészületei a lehető legszélesebb
kiterjedésben széleszték el a hírt, hogy ma nagy dolgok fognak történni
a szinháznál, nagy előadás lesz nemcsak a szinpadon, hanem a parterren,
a karzatokon és a loge infernaleban (alvilági páholy). Így hívták a
szinpadhoz legközelebb levő páholyt, mely a fiatal óriások kedvencz
barlangja volt, azon tulajdonságánál fogva, miszerint sokkal alantabb
esett a szinpadnál, a legkellemesebb kilátást nyujtván balletek
alkalmával.

A fiatal merveilleuxök törik magukat a népen keresztül, mely a pénztárak
és előcsarnokokban tolong, iparkodva észrevétetni, hogy most
foglalatosságban járnak; ha kettő összetalálkozik, nagy gondos
fontossággal kérdezik egymástól: minden rendben van? a fiatal alispánfi
azt a szerepet találta ki maga számára, hogy minden szembejövőtől
megkérdezze: nem látta ön monsieur Kárpáthit? Nem látta ön az én
barátomat, Iván herczeget? Nem látta ön monsieur Fennimoret? utoljára
kifogyva a többiből, még azt is megkérdezi: nem látták-e monsieur
Oignont? a ki után pedig civilisált ember nem igen szokott minden bolond
helyen tudakozódni, levén az embereknek bizonyos osztálya, kikkel
négyszem között szokás bizalmas lábon állani, de mások előtt nem szokás
őket megismerni.

Monsieur Oignont nem is szükség keresni, ő a maga helyén van; embereit
jól elrendezé földszinten és karzatokon; most az előörsöket vizsgálni
jár, ha vajjon mindenki rendeltetése helyén áll-e? A tapsot a parterren
kell kezdeni, mert ez adja a hitelt; minthogy az opera először adatik,
az emberek nem tudhatják, mikor tapsoljanak? tehát arra kell vigyázniok,
hogy a loge infernaleban mikor áll fel Kárpáthi a tükör előtt? ez azt
jelenti, hogy most tapsoljatok. A koszorúvetők már be vannak tanítva s
elhelyezve mind a három karzaton; a harmadik karzaton ott van már az az
ember, a kinek a kalapját le kell ejteni, mikor Semiramide áriája jön,
átellenben pedig a másik, ki ásítani fog a legcsendesebb fioriturák
alatt.

A fiatal óriások beavatottabbjai ezalatt a foyerben lengetik
szárnyaikat, Catalani körül csoportozva. Mainviellené még nincs
felöltözve, ő csak két felvonás mulva jön s addig öltözőszobájában
marad.

Catalani ma csupa kedély, elmés, néha csípős ötletei mindenkit jó kedvre
hangolnak; nagyon jól tudva van előtte az ifju gentlemanek ez esti
fáradozása s igyekszik érte háladatos lenni.

Öltözete a legigézőbb. Hosszú, fekete haja félig lebontva omlatag
fürtökké szoríttatik össze a keresztülfont gyöngyfüzérek által, a
habkönnyű tunica, mely termete igéző bájait leplezi, phrygiai kelméből
készült, melynek szövetéből nagy munkával minden második selyemszálat
kihúztak, hogy annál árulóbb legyen; a gazdagon hímzett piros öv úgy van
kötve karcsú derekára, hogy sorsát irígylésre méltóvá tegye azok előtt,
kik örömest változnának chasmirrá, hogy a szép asszony derekát
átfűzhessék.

A szép asszony egy évvel sem fiatalabb Mainviellenénál, de a játszi
vidámság, a gyakran túlcsapongó kaczér kedély s valami bámulatosan
hódító merészség, mely egész lényén elömlik, azon hódolatot biztosítják
számára, mely az örök fiatalságé. E mellett ő minden szerepében csak
magát, csak Catalanit játsza, a kedves, a vidám, a hódító asszonyt; nem
sokat törődik vele, hogy öltözete jellemző legyen, mint inkább, hogy
kellemeit emelje; megőrül, a coulissák közé mosolyogva, s meghal, az
alvilági páholy felé vetve hódító tekintetét. Ez ugyan kevés annak, ki a
művészetét imádja, de annak, ki a művésznőt, elég.

Catalaninak nincsenek azon gyöngéi, a mik más művésznőknek, a kik
szeretik azt hitetni el a világgal, hogy ők vetélytársnéik ellen nem
áskálódnak, s ha valaki előttük rosszul beszél azokról, megfeddik, hogy
minek cselekszi azt? Oh, madame Valabregue még a szinpadon sem szereti a
színlelést. Ő egyenesen buzdítja arra imádóit, hogy előtte a többi
énekesnőket megszólják, s ha kifogytak azok, szolgáltat ő maga anyagot.
Egy időben e rendkívülisége által, midőn az opera igazgatónéja volt,
annyira vitte a dolgot, hogy társaságának valamennyi nőnemen levő tagja
otthagyta s ő egyes egyedül maradt.

Ma rendkívüli vásárja volt a kedveskedésnek: a frakkszárnyú pillangók
nagy titokban megsúgák a szép asszonynak, hogy ma reá nagyszerű
meglepetés vár; később azután azt is kifecsegték, hogy miből álland a
meglepetés: koszorús és gyémántos diadem a művésznő számára, pisszegés
és talán fütty a vetélytársnénak.

– Úgy kell néki, mondá a szép asszony nem rejtegetett örömmel, kicsi,
gömbölyű ökleit egymáshoz ütögetve.

Később azt is elmondák a jelenlevők, hogy mindezek kinek a művei?
Természetesen, a ki jelen nem volt, arra nem háromlott semmi.

A szép asszony gyönyörű mosolygással jutalmazá a fáradozókat, s maga
szólítá fel Abellinót, hogy mint a szépészetnek legavatottabb
tanítványa, a kis fekete szépségflastromot ragaszsza fel korallpiros
ajkai fölé. E kitüntetést növelte az is, hogy a pompás gyémántokkal
kirakott órát, melyet Abellino ma reggel ajándékozott a szép asszonynak,
keblére tűzte. Hogy Zelmira idejében viseltek-e a dámák
szépségflastromot és zsebórákat? az nem ide tartozó kérdés.

Végre jön a rendező s egész alázattal jelenti, hogy a darabot már
kezdeni kellene, mert Nemours és Berry herczegnők már páholyaikban
vannak.

– Mit nekem Nemours és Berry herczegnők? kiálta büszkén a szép asszony,
ki nem tudta elfelejteni, miszerint ők az okai, hogy ma Mainviellené nem
Italiánát, hanem Semiramidet énekli. Várjanak! Itt én vagyok a királyné.

A fiatal óriások azonban nem szándékoztak örökké abban a birodalomban
élni, a hol a szép asszony a királyné, s nagy courtoisieval kértek
bocsánatot, hogy a művésznőt idáig tartóztatták, midőn az épen azt
szerette volna, ha még tovább is tartóztatják.

Sietett mindenki páholyába. Abellino még egyszer végigfutotta a
szövetségesek páholyait, intve, serkentve és buzdítva őket; egy
páholyban a három ifju magyar mágnás ült, István, Rudolf és Miklós.
Hozzájok is benyitott Kárpáthi.

– Ah, ti is megjelentetek? nagyon szép. Csak kérlek, a mi páholyunkra
vigyázzatok.

– Úgy látszik, szólt Rudolf, mintha ma ti fognátok debutirozni, nem azok
ott a szinpadon. Sok szerencsét.

Lassankint helyére vergődött mindenki. A nyitány elkezdődött, ezalatt a
loge infernale kiszegezé távcső-batteriáit, megostromolva a páholyok
sorait, a világszépségek eleven műtárlatát, onnan sorba vették a
földszint, a karzatokat, mindenütt akadt ismerős.

Monsieur Oignon, a taps karmestere, az első karzaton emelkedék magasra
egy pad végére állva fel, kivel Abellino a páholyban levő nagy velenczei
tükörből váltogatá titkos jeladásait.

Végre dob és trombita szakadtából befejeződött a nyitány s a várva várt
függöny föllebbent.

Minden szem, minden látcső oda volt fordulva, minden tenyér készen áll
már, a koszorúk és versek repülőfélben, úgy, hogy midőn a megnyilt
szinpad félsötét hátteréből előlépett a biborpalástos, aranynyal hímzett
nőalak, egész vihara a tombolásnak zendült meg felette, s hogy vihar ne
legyen szemét és eső nélkül, repülő koszorúk és kavargó versek kezdtek
alá özönleni a szinpadra.

– Barmok! mit csináltok? hisz ez még nem Catalani, hanem signora Brussi,
ki a prologot fogja elmondani! Csendesüljetek el!

A megrettent signora észrevevé, hogy a vihar nem az ő kedveért támadt s
sietett elkotródni a maga prologjával, helyet adva Zelmirának, ki
dühösen jött a szinpadra, pokolnak ajánlva Rossinit, ostoba
libretto-irójával együtt, ki prologokat készít az operák elé s másnak
szóratja a koszorút. Hiába, nem lehet első előadásnál azokat a tudatlan
embereket mindenre jól betanítani. Nincs más mód a hibát helyrehozni,
mint signora Brussit skizzirozni, s rögtön belekapni a jelenésébe.

E jelenetre kétszer akkora lett a taps. Ha más szinésznő feledkezik így
el magáról és a közönség iránti tiszteletről, bizonyos lehet felőle,
hogy azon szinpadról eltiltatik; ah, de a közönség kegyenczétől ez
genialitás és bámulatos lélekjelenlét.

E jelenésre a még elkésett koszorúk is útnak eredtek, úgy hogy Catalani
a szó teljes értelmében térdig járt a versben és bokrétában, a mi a
tisztelt művésznőnek nem csekély akadályára szolgált a súgó-lyukhoz
közeledésben; azon különös tulajdonsága levén, miszerint partiturája
szövegét rendesen fölöslegesnek tartá megtanulni, s ez a mint egyrészről
nagyszerű bátorságát bizonyítja, másfelől annak tanuságára szolgál,
mennyire nem szükség énekes darabokban a szereplőknek a mű beltartásával
ismeretségben lenni.

Hanem azt meg kell engedni, hogy szép asszony volt; – itt a lámpafény
mellett gyermekded leánykának tetszett, minden pillanata ölt és
elevenített, minden mozdulata elbűvölt, elragadott; nem iparkodott ő
szerepének keresztülgondolt összhangot adni, hanem az egy változatos
lánczolata volt mindennek a mi varázsló, bűvölő, csábító; maga az ének
is messze esett attól, a mi szerepében volt irva, annyira átfűzé azt
tetszése szerint csodálatos hajlékonyságú hangja virágaival, elővette
mindazon mesterfogásokat, mik a közönséget meghódítják, s teleszórta
csillagokkal úgy az egész darabot, hogy maga Rossini, ki a szinfalak
közül hallgatá saját művét, tapsolni kezde s a körülállóktól kérdezte:
«nagyon szép mű ez, nem tudják, ki szerzette?»

A közönség is igen jól játszott, monsieur Oignon emberei jól viselték
magukat, egy kézmozdulatára Kárpáthinak száz meg száz tenyér
visszhangzott, s ha ő letette kezét, elhallgattak ismét, hogy egyetlen
drága fioritura el ne veszszen a közönségre nézve, holmi idétlen
tapsolás miatt.

Most következett Zelmira románcza; a mű legszebb fénypontja, hol a
mélabús áriát csak egy fuvola, egy hegedü piccicato s egy oboe
koronkinti kisérete mellett énekli.

– Csitt! chutt! pszt! hangzék jó eleve; a loge infernaleból integettek,
hogy csendesen legyen a közönség, mert most jön a java.

Catalani egész a szinpad elejére lépett, hogy annál jobban megérthessék
s olvadékony, lágy hangon elkezdé a románczot énekelni.

Alig haladt egy pár tactust, midőn a legelső trillánál valami harsány
hang «bravo»-t kiált, s arra elkezd számtalan tenyér tapsolni.

Kárpáthi ijedten tekinte fel: micsoda ügyetlen bolond ez az Oignon!
ilyenkor tapsoltat, mikor a piano van.

Catalani megállt az ének közepén s látható bosszusággal végigvárta, míg
a taps elnémul, s csak akkor folytatá a románczot.

Ismét alig ment a legközelebbi rouladig, megint rákezdték a tapsot és a
bravokiáltást.

– Megőrült ez az Oignon? kiálta Kárpáthi elég hallhatólag, kihajolva
páholyából. Csitt! csendesség!

Az egész loge infernale felállt, hogy elcsitítsa a malapropos zajt; már
pedig semmi sem nehezebb, mint egy tapsoló közönséget megkérlelni, hogy
ne tapsoljon. Zelmira kezdett kijönni a szerepéből, s a fejét csóválta.

Azzal újra hozzáfogott a dalhoz, a taps megint félbeszakasztá, a mi
végre annyira dühbe hozta a művésznőt, hogy magáról egészen
megfeledkezve, bosszusan toppantott.

Abellino dühösen rohant erre ki a páholyból, fel a második karzatra, ott
a sápadtan szembejövő Oignont torkon ragadta.

– Ember! Mit cselekszel? Meg akarsz ölni bennünket?

– Uram, szabódék a sápadt tapskereskedő, bukott ember vagyok, itt idegen
kezek működnek, ezek nem az én tapsaim, ez ármány, a mely túljár az
eszemen. Én a tapsolók közül egy lelket sem ismerek.

– El kell őket csitítani.

– Oda ne menjen ön uram, mert ezek valami részeg ouvrierek, a kik hamar
megmarkolászszák az embert.

Abellino kétségbeesve tépte haját.

Végre Zelmira látva, hogy a merő taps miatt ezt a csendes áriát el nem
énekelheti, hirtelen feltalálta magát, s egy másik operából, mely a
közönség kedvencze volt, hirtelen kikapott egy finálét s azt énekelte el
Zelmira románcza helyett. A taps irtózatos lőn. Oly művésznőnek, ki a
közönség kegyencze, minden szabad, minden jól illik.

Az ifju óriások magukon kívül voltak a siker nagyszerűsége felett, s
midőn a függöny legördült, felrohantak a szinpadra, melyről a koszorúkat
épen akkor gereblyélte össze két szinházi szolga, hogy saját
bokrétáikból egy levelet kaphassanak; a művésznőt Zelmira jelmezében
ültették hintajába s nagy lelkesedésben kifogták lovait a rúd mellől, s
maguk vonták diadalmi menettel egész szállásaig, hol ismét
átöltözködött, hogy imádói seregével együtt a szinházba visszatérhessen,
páholyában élvezendő diadala másik részét: vetélytársnéja bukását.

Ezalatt a második darabhoz szükségelt előkészületek rendbehozattak, a
nyitány megkezdetett. Mindenki helyére ült, szeméhez igazítá
lorgnettjét, s kiváncsian várta a függöny föllebbentét, mert hiszen ma
nevezetes rendkívüliségnek kell történni: a szinház első művésznőjét, ki
annyi éven keresztül a közönség kedvencze volt, fogják ma kipisszegni, s
a közönség némi elégtételt lát abban, hogy a kinek oly sok ideig
tiszteletével adózott, végre valahára megalázva, összetörve lássa.
Utoljára is töredékeny játékszer volt csupán.

A nyitány végződött, – a szinpadon hallatszott az ügyelő koppantása, –
egy páholyban nagy zajjal csapták be az ajtót, s elkezdtek fenhangon
beszélni, nevetni: az Catalani páholya volt, ki igen jól látszott
mulatni több fiatal óriás társaságában, mi annyival hallhatóbb volt,
minthogy az egész közönség az utolsó dobütés elhangoztával a legmélyebb
hallgatásba merült.

A függöny lassan felgördült. A szinpad hátteréből magas, fönséges alak
lépett elő. – Arcza, termete, magatartása igazán királynői. Maga
Semiramis nem lehetett szebb, nem magasztosabb, midőn birái, midőn
ellenei elé lépett birodalmát visszanyerni vagy elveszteni. – Ott is,
itt is egy birodalomról volt szó!

Mély csend honolt mindenütt, csak egy páholyban fecsegtek hangosan, még
egy szisszenés sem hallatszott; ezt csak akkor volt szokás megkezdeni,
midőn az illető a lámpák elé lépett.

Jozefine jól tudta azt, hogy ez ama veszélyes helynél szokott kezdődni,
s arczán egy vonása sem látszott a félelemnek, a tétovázásnak. Oda
lépett bátran.

Azon perczben Berry herczegnő, ki Nemours herczegnő mellett ült,
kihajolt páholyából, s erős, csengő hangon e szókat kiáltá:

– Au nom de la reine! (A királynő nevében.)

S a közönség egy immortelle-koszorút látott repülni a művésznő elé.

A következő pillanatban egy férfi-hang kiáltá az első karzatról:

– Au nom du peuple! (A nép nevében.)

S a művésznő lábaihoz egyszerű babérkoszorú hullt alá.

E perczben, mintha rögtön kicserélték volna a közönségét, oly óriási
általános taps zendült meg, hogy Catalani ijedten kapta vissza a fejét,
mintha valami explosio történt volna.

A közönségnél a méltatlanságot a nagylelkűségtől csak egy hártya
választja el, s a milyen könnyen hajlik az elsőre, ép oly kitörő a
másodikban.

Mainviellené mindenre készen volt, csak erre nem: két koszorú hullott
elé, két oly nagy név felkiáltása mellett, mely előtt tisztelettel hajol
meg mindenki, mely egy varázsütéssel képes volt megnyerni számára a
közönséget, úgy, hogy midőn lehajolt e két koszorút fölemelni, mely
egész özönével fölért a fizetett bokrétáknak, elfeledkezék Semiramisról
és térdre roskadt. Azt hiszik sokan, hogy a szinésznő nem tud igazán
sírni a szinpadon; oh ezek valódi könyek voltak, a véghetetlen, a
határtalan hála könyei.

A közönség nem birt magához térni a tapsolásból s ez valóban jól történt
Jozefinere nézve, mert ha e perczben énekelnie kellett volna, egy
hangnak sem leendett birtokában.

De végre kisírta magát, ereje visszatért, egy szinházi szolga eljött a
szinpadra, a két koszorút ezüst-tálczára teendő. Jozefine annyit mondott
neki súgva: hogy siessen beteg férjét a látottakról tudósítani – s azzal
ismét Semiramis lett, a szíveket, országokat hódító királyné…

Soha sem hallották őt így énekelni! Hangja csengett, mint az
üvegharmonika zenéje, versenyt sírt a fuvolával, úgy, hogy nem lehetett
megismerni, melyik az ének, melyik a zene hangja? majd lement mélyen
harmadfél octáván keresztül, s mint a megütött harang, zúgott tiszta
érczhangja a szíveken keresztül. Nem volt az mesterséges, de művészi;
nem volt az csáb, nem varázslat: de ideál, de költészet!

A közönség, mintha megbánását akarná benne kifejezni, hogy egykori
kedvenczét oly könnyen fölcserélte, kétszeresen el volt ragadtatva.

Van valami bizonyos önkénytelen zúgás, valami névtelen hangja az
elragadtatásnak, mely olyan, mint az arany: nem lehet mondva csinálni,
épen azért oly becses, mint ama nemes ércz, s többet jelent minden
tapsviharnál: e sóhajból, biztatásból, elégültségből vegyült hang kiséré
végig Jozefine első énekét, melyben nem lehete egy foltot, egy
lehelletét a gyöngeségnek találni.

A loge infernale népessége meg volt némulva; ha valaki, a ki egy
véletlenül szétpattant gőzös roncsában egyszerre a tenger fenekére
sűlyedt, leirhatná azon érzést, mely által meglepetett, az valamennyire
megközelítené az ifju merveilleuxök belső mivoltát.

– Mi ez? Ez ármány! Ez complott! összeesküvés! Kinek a műve? Áruló volna
tán közöttünk? Ah ez a taps botrány! Ez fizetett dolog. Bizonyosan ez az
újonan érkezett két magyar mágnás rendezte az egészet. Nem, nem, azok
sokkal takarékosabbak. Ez kétségbeejtő!

Ilyen és hasonló apostrophok tölték be az alvilági páholyt, míg Abellino
nem állhatva tovább a nyugtalanságot, igérkezék, hogy felszalad
Rudolfhoz és kiveszi belőle, nincs-e e botránynak valami összeköttetése
az ő separatismusokkal?

– Ah, szólt berohanva a páholyba, tehát a büszke Mainviellenének is
vannak gazdag imádói!

Rudolf vállat vont, mintegy mutatva, hogy ezt a syllogismust, melynek
sem eleje, sem hátulja nincsen, nem értheti.

– No mert azt csak nem tagadhatod, hogy ily dühöngés nem történik imádók
nélkül.

– Megengedem, hogy vannak imádói, csak azt nem értem, hogy miért kell
azoknak gazdagoknak lenni?

– Ah, tehát azt hiszed, hogy ily pompás tréfát ingyen lehet csinálni? Ez
valóban famóz! Akárki tette közülünk, azt meg kell vallani, hogy övé a
diadal.

– Pedig egyikünké sem a diadal, mert nem közölünk való szerzette.

– Ahán! Ti tehát ismeritek, hogy ki az? Csak nekem mondjátok meg, hogy a
többiek meg ne tudják.

– Amott áll az első galleria közepén, jól kiveheted, mert valami
sajátságos zsinóros öltözet van rajta, a milyet itt nem viselnek.

Abellino oda irányzá látcsövét.

– Bon Dieu! ki az ördög az?

Rudolf hidegvérrel felelt

– Gaudcheux asztalosmester uram legénye.

– Va-t’en, kiáltá bosszusan Abellino s felugrott és otthagyta a páholyt.

– Hát érdemes ennek igazat mondani? szólt Rudolf, szemüvegét az
arszlánpáholy felé fordítva, melynek szemfegyverei rettenetesen
dolgoztak mindenfelé, ismerős arczot akarva fölfedezni a váratlan
ellenség között; de mind hasztalan: a rejtélyt nem birták kibonyolítani.

Abellino ezalatt rohant monsieur Oignont fölkeresni. A lépcsőkön
találkozott vele. Az ember úgy nézett ki, mint a kinek az orravére foly.

A dandy megragadá a tapskereskedő magas gallérját.

– A kingdoom for a horse! egy lovat egy füttyért, nagy ember!

– Ah uram, nem vagyok én többé nagy ember, – összetört, semmivé tett
ember vagyok. Hallja ezt az embergyilkoló tapsot? Én futok.

– Fuss, de sípokért és druszáidért (Oignon = hagyma). Ha ők a végletekre
mennek, megyünk mi is oda.

– Ők! ők! De kik azok az «ők»? Hiszen ha csak egyet ismernék közülök,
mindjárt megtudnám, ki lappang a háta mögött? de csupa merő ismeretlen
pofák, s mit tudom én, kinek a parancsára működnek?

– Jól van Oignon, ön gyáva ficzkó, s ez önnek jól áll; hanem
gentlemaneket nem fog senki csúffá tehetni, most takarodjék ön és
küldjön maga helyett koszorúba fonott oignonokat.

– Ah uram, gondolja ön, hogy lesz valakinek bátorsága azt lehajítani?

– Fripon! Lesz nekem.

– Az Istenért, azt ne cselekedje ön uram; akkor inkább még egy
kisérletet teszek; a legközelebbi entreact alatt utasítást adok
embereimnek a pisszegésre, a sípra nézve ma rossz aratás lehetne, tán
egy erős chut hasonló szolgálatot teend kevesebb veszélylyel.

– Tehát lássa ön, hogy helyrehozza a kudarczot, nehogy mi vegyük át a
szerepet.

Abellino ezzel visszatért az oroszlánbarlangba, elmondva erélyes
föllépését Oignon ellenében, mely hősi magaviselet az egész clubb
helybenhagyásával találkozott, s mindnyájan késznek nyilatkozának azon
esetben, ha Oignon szavát nem tartja, Kárpáthi igéretét beváltani s a
canaille ellenében határozottan föllépni.

Az első felvonás ezalatt dicsőségesen végződött; közönség és szereplők
meg voltak elégedve egymással, a mi nagy ritkaság. A felvonásköz alatt
valami véletlen izenet érkezett Berry herczegnőhöz, mire mindkét
herczegnő elhagyta a páholyt.

Ez jó jel volt az ifju óriásoknak. Sokan Oignon úr bandájából
tartózkodást éreztek a magas vendégek jelenléte miatt, s eltávoztuk után
új erőre ébredt bennök a rakonczátlankodási vágy.

A második felvonásban nincs mindjárt dolga Mainviellenének, előbb több
apróbb szereplők végzik a maguk ügyeit.

Ezek jók voltak arra, hogy a kötelőzködés fegyvereit előre hozzájok
fenjék. Egy művész pályáján még az idegen emberek szerencsétlensége is
befolyást gyakorol.

Itt kezdődik Semiramide áriája. Csendes, álomszerű ábránd, melynek
dallamát az ember, úgy tetszik, mintha szívével hallaná, s régi
visszhangokat érzene ébredni mindegyik szavára.

E csendes, méla ária közepett, a halk pianissimo alatt, mint Oignon úr
eleve jól elrendezé, egyszerre elkezd valaki a harmadik karzaton nagyot
és czifrát ásítani, végignyulva az ábéczé valamennyi magánhangzóin.

Ennyi magánhangzóra azután hirtelen egy mássalhangzó következett, mely
mássalhangzó nem találtatik semmiféle ábéczében, nem levén az egyéb,
mint egy goromba tenyérnek a hangja, mely az ásítás közepén valakinek a
szájára egész súlyával ütődik.

A közönség hallá az ásítást és a csattanást, néhányan nevettek,
egy-kettő pisszegett, azután ismét csendesség lett, s Mainviellené
zavartalan folytatá áriáját.

Az első jeladás megtörténvén, a fiatal óriások figyelve látszottak
lesni, hogy mikor kezdődik már a chut?

A csattanás pillanatában hangzott ugyan egy pár, de arról nem lehete
tudni: vajjon a szinpadra szól-e, vagy az ásítóknak, vagy a nevetőknek?

Több nem hallatszott.

Már az áriának is vége volt, pisszegés csak nem tör elé; hanem a
közönség tapsolt, s az eltávozott művésznőt nyilt jelenetben kihívá.

Már ekkor az ellenfél dühe nem fékezheté magát többé; a loge
infernaleban elkezdtek pisszegni. De mi volt ez annyi taps ellen?
Szélfúvás, mely csak a tüzet éleszté.

– Fel a karzatokra! Fel a karzatokra! kiálta Abellino. Ha kell botrány,
legyen az csattanós. Miért nem hozattam előre hagymakoszorúkat.

Az ember mond sokszor nagyot, a miről tudja, hogy úgy sincs kéz alatt, s
ha aztán akad valami hirtelenkezű ember, a ki rögtön előteremti a kért,
de nem kivánt tárgyat, akkor aztán mit csináljon?

Igy járt Abellino, mert a mellette álló excellens fiatal honfi, a mint
meghallotta, hogy mije hiányzik, rögtön futott le a piaczra, megvásárolt
egy egész hagymás kofát s a hátára vetett hagymakötegekkel futott vissza
a páholyba.

– Itt vannak!

Már benne voltunk. Kárpáthi kénytelen volt végigjátszani hős szerepét.

– Fel a karzatokra! Előre, barátom! kiáltá elhatározottan.

Annyi esze volt, hogy az excellens ifjut küldötte előre.

S az ifju titánok rohantak fel a menydörgő olympusra, azt vélve, hogy
szövetségeseiket lángra buzdítandja erélyes megjelenésök.

Jaj, de már akkor az egész szövetséges sereg siralmasan debandirozva
volt.

Miként Rudolf helyesen gyanítá: Gaudcheux uram asztaloslegényei vitték
ezuttal a legtitkosabb policziát. Társuk által felbuzdítva, nemcsak
abban voltak munkásak, hogy a nép kedvenczét tetszésnyilatkozatokkal
megtiszteljék, hanem egyuttal abban is, hogy Oignon úr legényeinek
ellenkező nyilatkozatait idejekorán elfojtsák.

Az első darab alatt igen együgyű dolog volt kiszemelniök azon
választottakat, kik a loge infernale intésére tapsolnak, s könnyű volt
kitalálni, hogy a második darabban ezek fognak majd sziszegni. Az
entreact alatt tehát, midőn a közönség meggyérül, oda furakodának
melléjök, minden fogadott pisszegő mellé egy tenyeres-talpas
asztaloslegény, s abban a pillanatban, a mint az első pisszegés
megtörtént, mint a parancsolat furódott a sziszegő oldalába egy-egy
hegyes könyök, vagy egy izmos ököl. Az aztán meg sem mukkant többé. Un
soufflet pour un sifflet! Ez volt a titkos jelszó, mely bonmot annyit
tesz, hogy «egy pofont egy füttyért». S ez untig elég volt az ellenfél
elnémítására. Hasonló fátum érte az ásítót is, ki hihetőleg máskor
otthon fogja magát kialudni. Az egész claque le volt fegyverezve;
monsieur Oignon nem képzelt egyebet, mint hogy embereit elnyelte valami
titkos sűlyesztő.

Ámde jöttek a triariusok. Elől rohant az excellens ifju, vállán a
veszélyes koszorúkkal; két-három lépcsőt ugrott át egyszerre, Fennimore
nem győzött utána kiáltozni, hogy e rohanás afficiálja a tüdőket.

– Itt vagyunk! kiálta diadallal, a legfelső lépcsőre jutva, de azon
pillanatban úgy üték fejébe eddig észre nem vett kezek a
Bolivár-kalapot, hogy az széles karimájával a vállait takarta el.

Azon perczben el volt szedve a munitio, a zajra kirohant a lépcsőkre a
sok mindenféle timárlegény, asztaloslegény, s más afféle keztyűtlen
hadak, a gants jaunes (sárga keztyűk) nem állták ki az ostromot, ki
kalap, ki frakkszárny veszteséggel jutott vissza a lépcsőkre, az egész
fellázadt óriássereg lejupitereztetett a paradicsomból, üldöztetve
prédára jutott vereshagyma-mennykövektől.

Benn a szinházban minderről semmit sem tudtak; tizenkétszer hívták ki
egymásután Jozefinet, ki sírt elérzékenyültében, a hölgyek kendőikkel
integettek, a férfiak botjaikkal verték a padlót, alig akartak megválni
tőle.

Csak a loge infernale volt üres.

Ennek lakói odakinn harczoltak ez alatt az ismeretlen canaille-al, mely
bepiszkolta fehér mellényeiket, behorpasztotta castor-kalapjaikat,
legázolta glacée-csizmáikat s összetépte sima öltönyeiket a nagy
perpatvarban, mely Catalani contra Mainvielle ekként ére végett.

És ezt nevezték 1822-ben «pompás mulatságnak».

* * *

A szinház-igazgató, Deboureux, még aznap játék után sietett
Mainviellenéhez, azon ajánlatot téve, hogy 14 ezer frankot fog neki
fizetni, ha nem lép fel többet.

Kik a cselszövények érdekeit figyelemmel kisérték, érteni fogják, mint
adhat egy igazgató 14 ezer frankot azért, hogy legjobb művésznőjétől
megszabaduljon?…




VII. CHATAQUÉLA.

A divat virágainak rövid életök van. E kényes istenasszony páphoszi
szigetén, Párisban, a dicsőség nem jár egy úton a halhatatlansággal.

Néhány hónap lefolyta alatt elmondjuk, hány új tárgya volt a hírnek, a
közbeszédnek, vagy hogy műszóval éljünk: kik voltak a nap oroszlánai?

Mert egyik hír a másikat eltemeti, s a ki ma bálvány volt, az holnap
áldozat lesz egy új bálvány oltárán.

Tehát ápril 1-jétől egész 5-kéig divathős volt «La belle letière»
szerzője; 5-től 8-ig lord Burlington, ki a medvét játszta, s a vadászt
földhöz verte, 9-től 10-ig Debry komornyikja, kinek ura félévi fizetés
fejében egy sorsjegyet adott, s ez nyolczvanezer frankot nyert rajta,
mely összeget a mint kezéhez vette, rögtön elkezde hasonló gazdaságot
folytatni, miként a marquis maga: kocsikat, lovakat vásárolt, hôtelt
etablirozott, páholyt vett az opera comiqueban és ballet-tánczosnőknek
udvarolt. Ezen az úton nagyon könnyű volt neki kiszámítani, hogy négy
hónap mulva, tehát augusztus tizedikéig egy sousja sem marad abból a
nyolczvanezer frankból, mire nézve jó eleve megkérte hajdani gazdáját,
Debry marquist, hogy ne fogadjon helyette komornyikot, mert ő majd ismét
vissza fog térni.

Ápril közepéig ismét Iván herczeget emelte föl a hír, ki megtudta, hogy
Vestris, híres tánczosnő, jószágain keresztül veendi útját, parancsot
adott azon városba, melynek ő kegyura, hogy minden fogadóról szedjék le
a czímert, s azok helyett az ő saját palotájára tétetett vendéglői
jelvényt, mely csalás által a hirhedett művésznő egyenesen az ő
palotájába hajtatott be, hol őt a herczeg, mint vendéglős, fehér
előkötővel, hóna alá vett sipkával fogadá, s teljesíté minden parancsát,
csak azután tudatva vele, ki által szolgáltatta magát, midőn a városból
tovább utazott.

Ő utána következett a világhírben mademoiselle Grignon, ki fiatal rat
(patkány, így hivják az operáknál a némaszemélyzetet) létére egy fiatal
dandyt, ki őt valahogy rászedte, a palais royal legnépesebb utczáján
lovagkorbácscsal eldöngetett.

Elmosta a hírt valami mangeur des petits enfants (kisgyermek-evő), ki
tán öt vagy hat embert gyilkolt meg egymásután s ezért lefejeztetett.
Mert ez is elég arra, hogy az ember divatba jőjjön.

A lenyakazott hírét elhomályosítja Aubry kutyája, mely lázba hozta az
egész közönséget. A kutyát felváltá Kárpáthy Abellino, ki azt ötvenezer
frankért agyonlőtte.

Következett a szinházi csata, a Mainvielle-Catalani harcz, erről
legtovább beszéltek, ez a hír körülbelül kihúzta a saisont augusztus
10-éig. Ekkorra, mint előre megmondá, minden pénzét elköltötte Debry
komornyikja, s ismét visszaállt inasnak előbbi urához, kivel négy
hónapig gavallérságban versenyzett; mind e híreket eltörlé azonban nem
sokára egy név, mely a milyen különösen hangzik a mi nyelvünknek,
kétszeres bajt okoz a francziának, ki kénytelen minden elképzelhető
erőszakot elkövetni beszélő műszerein, hogy e nevet ki tudja mondani:

«Khatakvéla.»

Pedig már szeptember elején senki sem beszélt egyébről, mint a csodás
Chataquéláról, s nem volt derék ember, a ki legalább egy új kalandot nem
tudott felőle regélni, lett legyen az való, avagy sem.

Így a hangzás után itélve, sokáig engedhetnők találgatni a sajátságos
név alatt rejlő egyéniséget, s lenne a ki nilusi lovat, arab
szemfényvesztőt, vagy ausztráliai madarat vélne benne feltalálni; e
malomkelepeléshez hasonló név akárminek lehetvén képviselője, csak
valami eszményi tárgynak nem.

Pedig e nevet a legszebb hölgyek egyike viselte, kiket valaha a
tropicusok égalja szült.

Chataquéla afghan hadi főnök leánya volt s mint olyan, az angolokkali
harcz alatt jutott fogságra még gyermekkorában. Elébb fogságra, azután
uralkodásra, mert az Európába átültetett meleg égalji virágszál azon
percztől fogva, midőn lábait a szárazföldre tevé, uralkodónéja lett
minden férfiszívnek.

Egészen új, idegenszerű szépség, mely a megszokottól annyira elüt, s
szokatlan bájaival ismeretlen gyönyöröket igér.

Arcz- és testbőre, mint az ezüsttel vegyített arany, fényes, de nem
kellemetlen sárga, melynek hamvas bársonya alatt ez átlátszó aranyon
keresztül világlik az arcz hajnalodó színe, melyet láthatólag
kigyullaszt a néma szenvedélyek lángja. Szemeinek fehére valami mély
porczellánszerű kékséggel bír, szivárványa igazán szivárvány, mert
feketéjében a napsugár minden színét vélheted ragyogni. Haja négy hosszú
tekercsbe fonva, színére nézve a kékbe átmenő aczél feketeségével
ragyog; ajkai oly parányiak, pirosak, telttek, mint egy meghasadt
cseresznye, s termete karcsú és délczeg. De mit arcz, termet és szemek?
Mit ér a holt leirás az élőnek egy tekintete mellett? Ki tudna beszélni
e szemek olthatlan tüzéről, mely világít és éget, mely kínoz és epeszt,
mely boldogít és elvarázsol? Volna-e bátorsága festőnek ecsetéhez,
költőnek tollához nyulni, ha látná ez ajkat mosolyogva? hogy más
helyzetéről ne is szóljunk. S ki győzné őt minden perczben leirni, hisz
e csodálatos hölgy minden perczben más alakot vált, még soha két
férfinak nem volt róla egyenlő fogalma és ha egy társaságban vannak
tizen, Chataquélát mindegyik másnak fogja látni; egynek szende, másnak
kaczér, harmadiknak hősnő, negyediknek gyermeteg, itt óvatos, amott
öntudatlan, ma kicsapongásig víg, holnap ábrándos és méla és ezért
őrjöngnek a férfiak annyira utána.

Különben mindezekből nem szükség Chataquéla ellen gyanús elővéleményt
támasztanunk, ő nem tartozott a divatszépségek, nem az entretenuek s más
egyéb könnyen hozzájárulható hölgyek sorába, ő maga volt a moral és
legszigorúbb erény példányképe – afghan fogalmak szerint.

Csupán csak az afghan fogalmakat kell tehát ismernünk.

Az afghanok házassági codexeiben nagyon kevés formaság van megállapítva
a hivatalos szerelmi összeköttetésekre nézve. Az egész mindössze abból
áll, hogy ha egy férfinak megtetszik valami szabad állapotban levő
asszonyszemély, derekán viselt övét elküldi hozzá, s ha a hölgy
megtartja azt és cserében a magáét küldi vissza, a házasság
megköttetett. Arról azután ha a hölgy valamely férfi övével derekán
jelenik meg, tudhatja mindenki, hogy ez annak felesége és többé nem
szabad; a férfi azonban tartozik valamely csekély ajándékkal udvarolni a
legközelebb talált boncznak, a ki őket ezért megáldja.

Az elválás hasonló egyszerű formaságok mellett megy végbe. A melyik
félnek nem tetszik az összeköttetés többé, leoldja derekáról az övet s
visszaküldi annak, a kitől kapta s ismét szabadok lesznek. Kereshet mind
a két fél új nőt és új férjet és ezt annyiszor ismételheti, a hányszor
kényelmesnek találja. De jaj volna azon nőnek, ki addig, míg más férj
öve van a derekán, egy idegennek engedné kezeit érinteni: az afghan
erkölcs szigorú! azon nő házasságtörő volna s az még csak istenes dolog,
hogy ezen a világon elevenen elásatnék, de a másik világon a nagyfogú
Talihaméha tüzes fürészekkel osztja ezer darabra s mindegyiknek külön
kell érezni a kínt, mit ezen a földön egy darabban érzett.

Im ezen jámbor fogalmai szerint a moralnak a legtökéletesebb hölgy volt
Chataquéla mindazok közt, kiket valaha a Dhavalagiri bérczei neveltek.

Első férje egy angol colonell volt, ki őt magával hozta Londonba; ott
azonban egy lord kisasszonyát véve nőül, tőle a fent leirt egyszerű
szertartások mellett törvényesen elvált.

Ettől fogva Chataquéla nagy kedvezésében részesült Siovnának, az
afghanok szerelem-istenasszonyának, ki ábrázoltatik tizenkétezer füllel,
hogy mindazon sóhajtást meghallhassa, melyek hozzá intéztetnek.

Két év alatt ugyanis alig maradt a világ fővárosaiban híres ember, ki őt
rendes törvényes feleségül ne birta volna és Chataquéla mind valamennyi
iránt szigorúan megtartá a kötelezett hűséget és női erényt, a meddig
tudniillik jónak nem látta tőlük végkép elválni.

A legutóbbi időkben a görög thermopilaei hőst, Ulyssest, követte Hellasz
földére s harczolt vele együtt bátran és hősileg a törökök ellen,
ugyanott felismeré egy csata alkalmával a lánglelkű szellemóriást,
Byront, s elválva Ulyssestől, őt tisztelé meg sokat vándorolt övével s a
költővel vissza is jöve Londonba.

Alig pár hete, hogy a britt fővárosból Párisba érkezék, itt mindenki
csak róla beszélt. Szépsége felülmúl minden eddig látottat, sajátságai
elragadók.

Az ember tudja, mily végtelen szerelem lakik e szívben, és azt elérni
mégis milyen nehéz.

Nem elég gazdagnak lenni ő előtte. Chataquéla tud tűrni, nélkülözni
azért, a kit szeret; ha kell, tud szolgálója lenni: előtte
szeretetreméltónak kell lenni, mert ő szerelmet nem hazudott soha.

Neki férje van. Ez európai fogalmak szerint nagyon kényelmes dolog, mert
egy férjes nővel kezdett viszony nem végződhetik házasságon, s e mellett
az a tréfa is van benne, hogy az ember magának örömöt, másnak
bosszúságot szerez, a mi kettős élvezet. Ámde Chataquéla férje iránti
hűségéről csak következő férje iránti szerelemből mond le, s másra nézve
illethetetlen.

Ez ismét nem volna igen nagy baj, mert hiszen az ember tehát nőül venné
és azután időjártával ismét elválnék tőle; de nem olyan könnyű az afghan
hölgyet meghódítani. Az európai courtoisie szegény az ő szeszélyeinek
megfelelni. A hízelgés, a léha kedvtelések őt nem mulattatják; ő előtte
hősnek, bátornak, eszesnek, önfeláldozónak kell lenni, s nem elég mindez
indulatokat szenvelegni, ő az embert kényelmetlen próbákra állítja, s ha
ki nem állotta azokat, kikaczagja.

Ő érte fáradni, küzdeni kell, pedig milyen könnyű és édes az ő
birhatása!

Ez ad legnagyobb ingert a szenvedélyeknek; e csalogató csáb, mely épen a
czél előtt állít meg, mint a tenger fenekén látszó virágok, mikről azt
hiszi az ember, hogy kezével elérheti, s csak ha utánok nyúl,
tapasztalja, milyen mélyen vannak.

Ez lázítá fel az egész elegans fiatalságot, mindenki törekszik az új
férj helyét elfoglalhatni, a mi ezúttal annyival nehezebb, mert a régi
még birja a nő szerelmét és ez a régi Lord Byron, és ez oly magasan áll
korának minden arszlánai felett, hogy a gondolatnál kétségbe kell esni,
miszerint az ő emlékét valaki egy szerető hölgy szívéből kitörülhesse.

És az ifju óriások azért nem szüntek meg remélni; mindennap ostromolják
a szép exoticus hölgy termeit és szívét; a termek nyitva, de a szív
zárva örökké. Ő csak szomjat oszt, de nem enyhítését a szomjnak.
Játszik, enyelg, mulat velök, mint játszanék szelidített állataival; az
ifjak mindennap elmondják a clubban: ki mennyire haladt már? és ha
felvetik a végeredményt, azt látják, hogy ott vannak, a hol kezdték.

* * *

Egy délután tűz ütött ki a Mouffetard-utczában.

Még akkoriban nem voltak a tűzoltó intézetek oly jól rendezve, mint
most, s minden gyulladásnál nagy dob- és harangszót kellett ütni, hogy a
kinek ép keze-lába van, siessen a közveszélyt meggátolni.

A Mouffetard-utcza különben is nagyon alkalmas arra, hogy a benne támadt
égés az egész környékre nézve veszélyessé váljék.

Egy tömkelege az a legcsodálatosabb alakú házaknak, mik közül némelyik
több háromszáz esztendősnél, összekeveredve apró szűk sikátorokkal, mint
a S.-Medard, Arras, Oursine-utczák, melyek csak gyalogok számára
látszanak fennhagyva lenni. Egyik ház földszinti, a másik három
emeletes, de mind oly ódon, romladozott, elfeketült falakkal, szúette
kapukkal; az utczán keresztül a házak tetejére kötött zsinegről lógnak a
lámpák alá, e szurtos keverékben csak a népség legszegényebb osztálya,
mely e városrészt lakja, tud eligazodni, s minthogy itt úri előfogatok
és postakocsik úgy sem robognak keresztül, az utcza néhol oly keskeny,
hogy ha szekér talál rajta keresztül menni, a gyalog embereket a falhoz
szorítja.

A rongyos középkori épületek között emelkedik magasra egy rengeteg
épület vörös téglafalakkal, nagy és sűrűn egymás mellett álló
ablakokkal; ez a Gobelin-szőnyeggyár, mely az egész utcza népességének
ad munkát, kik egész nap itt dolgoznak és éjszaka mennek rongyot
keresni.

Az utcza egyik végén áll a la Pitié kórház, hol a nyomor, vagy bűn által
látogatott nők számára van intézet, a másik végén a la Bourbe kórház, a
haldoklók számára és a Saint Pelagie börtön, a halálra itélteknek. Ez
utcza népességéről tehát gondoskodva van a bölcsőtől a sírig.

Alig kondult meg a Saint Medard templomában a vészharang, a megdöbbent
nép roppant fekete füstoszlopot látott az égre gomolygani, melyet utóbb
éles lángnyelvek czikáztak keresztül.

A népség azonnal minden oldalról sietett a veszélyben forgott városrész
felé; a harangok egyenkint felelgettek egymásnak ijedelemgerjesztő
zűrhangokban, mikből legborzasztóbban hangzott ki a notre-damei harang
iszonyú zúgása.

A Pantheon-térről legszebben lehete látni a tüzet, mely gáttalanul
harapózott szét a sűrű épület-halmaz között; ide sietett az elegáns
világ a nagyszerű tüneményt bámulni pompás előfogatain, lovon,
cabrioleten; az asszonyságok készentartott flaconokkal, hogy ha szükség
lenne elájulásra; a chevalierek a legelső kútnál meglocsoltatták
öltözeteiket, hogy azt mondhassák majd, miszerint a tüzet oltani
segítettek.

Itt lehete látni Chataquéla nyitott kocsiját is, körülfogva elegans
lovagoktól, kik közt ott látjuk Abellinot, Fennimoret, az alispánfit s
más honi ismerősöket; lord Burlington fennül a kocsi hátulsó bakján,
térdére fektetett hosszú látcsővel vizsgálva az égés terjedését; a többi
lovagok mint hadi nyargonczok száguldanak előre-hátra, tudósításokat
hozva a delnő számára, ki pompás cashmir öltözetében hanyagul hátraveté
magát a hintó vánkosai közé, finom rizskalapját levette fejéről, s
szalagjainál fogva kezében tartja s merőn a tűzbe bámul.

Legtöbben azok közül, kik neki újabb hírt hoznak, nem igen lovagoltak
odább a szomszéd utczánál s jónak látták onnan a néptolongás elől
visszatérni, csupán Iván herczeg vevé magának azt a fáradságot, hogy
lóháton ülve keresztültörtessen a szitkozódó canaille-on, korbácsnyéllel
verve magának utat közöttük. Kis idő mulva ismét visszatért.

– A tűz egyre terjed, mondá, Chataquéla hintajába behajolva, nemsokára a
Saint Medard templomba is bele fog kapni, a mi nagyszerű látvány lesz.

– S nincsenek itt bátor férfiak, a kik ezt meg tudják gátolni? kérdé a
delnő.

– Mit tehetnek fecskendők nélkül? A szűk sikátorokon keresztül nem lehet
a nagyobb fecskendőket vinni. Úgy nevettem egy pár jó fiút közülünk, úgy
hiszem magyar mágnások voltak, kik ott vesződtek egy rokkant
kertészfecskendővel, a minővel a hernyókat szokás lelövöldözni a fákról;
persze az égő ház ablakáig sem birtak vele prüszkölni.

– De hát nincs itt közelében nagyobb tűzoltógép?

– Van biz itt a Pantheon udvarán, de nincsenek lovak, melyek odahúzzák.

– Azon könnyű segíteni, szólt Chataquéla, s inte kocsisának, hogy
hajtson a Pantheonba.

Odaérve, kifogatá hintaja elől pompás angol telivér lovait s a roppant
fecskendő elé kapcsoltatá, melyet már akkor egy csoport fiatal ember
törekedett odább tolni.

Azzal Chataquéla elhajítá rizskalapját, felgyűré gyönyörű karjain vállig
a hímzett ujjakat s felugorva a fecskendő ülésébe, maga kezébe ragadá a
gyeplőt.

– Ah! szörnyűködének kisérői. Ön tán nem akarja maga odahajtani a
lovakat?

– Hát mit tegyek? Itt az előfogattalan kocsiban csak nem ülhetek.

Azzal közibe vágott az ostorral lovainak, a nehéz tűzoltógép menydörögve
gördült végig a kövezeten a Mouffetard-utcza felé. Az elegans világ
megbotránkozva csóválgatá fejét: minő feltünni vágyás!

A kisérő dandy-sereg lassankint elmaradozott tőle, az élére vert
néptömeg rögtön összezárult a fecskendő mögött, s míg ennek
hurrah-kiáltással sietett utat csinálni, az utána jövő lovasokat
szitkozódva kergeté vissza.

Chataquéla észre sem vevé, hogy a tűz szinhelyére érve, egyedül van
jelen az elegans világból.

– Ide, ide, madame! kiáltá ekkor hirtelen egy nemes accentussal kiejtett
hang mellette, s Chataquéla egy legújabb divat szerint öltözött ifjut
pillanta meg, de ki egészen össze volt locsolva és bekormozva, s a lovak
zablájába kapva, egy szeglethez iparkodott azokat kormányozni, hol egy
ügyetlen fecskendő segélyével néhány hasonlóul díszes öltözetű ifju
törekedett az átelleni házon a tűz terjedését meggátolni.

Ez volt a legféltőbb pont. Ha a tűz e szegletet elfoglalhatja, akkor a
Medard-templom veszve van. Több blouseba öltözött ouvrier egy másik
fiatal chevalier vezetése mellett a háztetőre mászott fel, arról leverve
a tetőt.

Chataquéla mindezek közül senkit sem ismert; bár a legelőkelőbb világhoz
kellett tartozniok, ő soha sem találkozott velök; de azok jól ismerték
őt, s egy közülök rövid üdvözlettel nevén szólítá, megköszönve a nélkül,
hogy bókot mondana, a tett szolgálatot, s miután az új fecskendőt a
szegletre állíták, felszökött rá s a csövet megragadva, gyönyörű
ügyességgel irányzá a vízsugarat a felettök égő tetőre.

A hatás rögtön észrevehető volt, a láng e részen lohadni kezde, de annál
sűrűbben sziporkázott.

Mintegy tizenkét ház égett már egy csomóban.

Egyszer nagy kétségbeesett sírás hangjai hallatszanak a tömeg lármája
közül.

A Gobelin-gyárból egy csoport némber jő, kezeit tördelve a legnagyobb
kétségbeesés kifejezésével, a körülálló férfiaknak nagy erőszakba kerül
őket visszatartóztatni, hogy a tűzbe ne rohanjanak.

– Mi baja azon asszonyoknak? kérdé Chataquéla egy odaérkező munkástól.

– A nyomorultak, midőn dolgozni mentek a gyárba, rendesen egy udvarba
szokták beadni gyermekeiket, hol valami vénasszony viselt rájuk gondot.
Most az a vénasszony valahova bizonyosan eltávozott, s azalatt bezárta a
gyermekeket és azok most mind odaégnek.

– De hát ki kell őket szabadítani minél gyorsabban.

– Hiszen csak hozzá lehetne férni azon udvarhoz, de köröskörül minden
ház ég már, ha csak valaki az égő házak tetején keresztül nem menne
értök, mert a sikátorok be vannak omolva.

És valóban úgy tetszék, mintha a lárma és zavar közül távol gyermeksírás
hangjait lehetne kivenni.

– Uraim, ez irtóztató! kiálta Chataquéla, a körülállókhoz fordulva, nem
hallják önök ezt a sírást? Hát nincs mód a gyermekeket megszabadítani?

– Van egy, szólt hidegvérrel azon ifju, ki legelébb megszólítá a delnőt;
hágcsót támasztani ez előttünk álló háznak, tetején a fecskendő
folytonos működése mellett keresztülhatolni, onnan egy ember a másikat
kötélen leereszti az udvarba, s ez ugyanazon kötélen egyenkint felhúzza
a gyermeket és így kézről kézre le lehet adogatni.

– Igen, szólt a munkás, bosszúsan lerántva sipkája ernyőjét, de ki lesz
oly merész, hogy az égő háztetőre mászszék?

– Leszek én! szólt változatlan arczczal a gavallér.

– De hát az a másik, a ki onnan leereszkedik arra a veszélyre, hogy ha
ön elhagyja, ott vész? hein?

– Ki fogja magát önre bízni?

– Én, én! kiálta hevesen Chataquéla. Gyorsan lábtót és kötelet ide! s
azzal nem sokat tanakodva magával, hirtelen kikapcsolá az öltönyét elől
összetartó agraffjait, s a nélkül, hogy a körülállókkal törődnék,
hirtelen leveté magáról a cashmir felöltönyt, nem gondolva meg, hogy
sokkal nagyobb gyujtogatást követ el ezáltal, mint maga a tűzvész.
Pompás termetét nem rejté egyéb, mint egy vállait szabadon hagyó
csalánszövetű ing, s egy bő selyem török bugyogó, mely indu szokásként
csupán térdeig ért, ott lábaihoz levén szorítva s széles
csipkekarmantyúval fodrozva.

A körülállók egy perczre még a tűzoltásról is megfeledkeztek.

Chataquéla nem vevé észre a veszélyes hatást, melyet előidézett, s erős,
csengő hangon kiálta:

– Előre, uraim! hozzátok a lábtót, az anyák gyermekeikért sírnak,
siessetek!

– Hitemre, ez asszonynak van szíve. Dörmögé magában a munkás, s
elsietve, nemsokára társaival egy hosszú lábtót és kötelet hozott elé; a
lábtót neki támaszták az égő háznak, a kötelet dereka körül foná a
delnő, s inte az ifjunak, hogy menjen előre. A nép hurrah-kiáltása
kiséré a két vakmerőt. Az asszonyok letérdepeltek az átelleni ház előtt,
s imádkozva várták a sikert a magasból.

Megállapodás nélkül haladtak fölfelé. Már az ifju az égő tetőhöz ért.
Kezével inte a hölgynek, hogy maradjon kissé hátra. Neki egy égő gerenda
alatt kell elébb keresztülbúni. Most egy jól irányzott víz-sugár éri az
égő-gerendát s a hirtelen eloltott részt sikerül az ifjunak megragadni,
s annálfogva a gerendát félrevetni az útból. Azzal kezét nyújtja az
utána jövő hölgynek, az bátran szökik fel a zsarátnakos falra. Ez a nő
vagy a jókkal, vagy a rosszakkal van szövetségben!

Ugyanazon víz-sugár, az alant álló ifju gavallértól irányozva, kiséri
most a tűz közepett haladókat, utat törve előttük, s szabadon tartva
hátuk mögött. Ah, sikerült a tűzfalig eljutniok. Az ifju helyet keres,
lábaival megtapogatva a falat, ha nem omlik-e le alatta? kezével
megnyugtatólag int az alant állóknak, hogy a gyermekek ott vannak az
udvarban. Most legombolyítja derekáról a hölgy a kötelet, egy kiálló
gerendára kétszer körülkeríti, azzal a fal párkányába fogózva,
lassankint lebocsátkozik; a kötél az ifju kezében van, ki őt csendesen
bocsátja alá; ha az ifju csak egy perczre gyáva talál lenni, a hölgy
veszve van; s mindez omló zsarátnak-zápor s fojtó füstfelleg közepett
történik. Az emberek odalenn elcsendesültek, oly mély a várakozás, a
bámulat. Az ifju féltérdre bocsátkozva, mindkét kézzel kénytelen a
kötelet tartani, hogy terhét el ne szalaszsza; e közben, egy feje fölött
égő gerenda lassankint el kezd alá felé hajolni; a férfi jól látja, hogy
feléje fog esni, alant az irtózat hangja tör ki, mindjárt ott fogja
zúzni! Az ifju nem tarthatja elé kezét, nem léphet előle félre, mert a
kötelet kell tartania, csak nézi csendesen, mint hajlik feléje az égő
szálfa. Többen mentésére sietnek fel a lábtón, a példa által bátorítva;
már késő! A szálfa lezuhant! azon perczben ügyesen hajolt előle félre az
ifju s az lábaihoz esett le, alig félnyomnyira tőle.

Már ekkor több bátor férfi ért fel a tetőre. E pillanatban az udvarra
szállt le a delnő. A gyermekek mind egy nagy akáczfa alá voltak gyűlve,
mely lombjaival védte őket idáig a tűzeső ellen; mintegy huszonnégyen
lehettek.

Chataquéla hirtelen egy rövid dorongot hurkolt a kötél végére, s
kétfelől két gyermeket ültetett rá, meghagyva nekik, hogy kapaszkodjanak
jól a kötélbe, s azzal inte a magasban álló ifjunak.

Az felvoná a két gyermeket, kiket a többi munkások kézről kézre adva
szállítának le a lábtón.

Lássátok azon anyák örömét, kik gyermekeiket legelébb megkapták,
nézzétek azt az őrjöngést; mint szorítják kebleikre, sírnak s földre
borulnak az öröm miatt; a többi lihegve imádkozik, hogy az Isten
megsegítse a fáradozókat.

Az ifju újra két gyermeket húzott fel a kötélen; lassankint minden anya
keblére ölelheté gyermekeit. Már az utolsó kettő is emberkezek közt van.
Ah, de még egy nincsen itten. A legutolsó, a legkisebb, egy kis pólyában
fekvő csecsemő, kit bizonyosan a szobában feledtek; egy szegény, fiatal,
tizenkilencz éves asszony csecsemője, kinek férje az idén halt meg, s
kinek minden vigasztalása a gyermek, s ki ott fetreng a porban,
kétségbeesésében hajfürteit tépve. Az ifju már int a tetőn álló
embereknek, hogy távozzanak el s nagyobb erőt látszik a kötél
felhúzására fordítani, mint eddig. Látszik, hogy ez nem gyermeki
teherrel jön ezúttal. A fiatal anya megszakadó szívvel tekint fel az
égre, mintha gyermekét keresné benne, midőn óriási örömdiadal zendül meg
körüle; a delnő felért a tűzfalra – és karján hozá fel a megtalált
csecsemőt.

Néhány pillanat mulva ismét lejutott a két bátor mentő a hágcsókon, a
ház minden emelete beégett már ekkor, minden ablakon jött ki a láng.

Lejutva a földre, Chataquéla az ifju özvegy keblére tevé a megmentett
csecsemőt, a keblén viselt gyémánt fetisht akasztva nyakába s azzal
sietett hirtelen magára venni felöltönyét.

Milyen szép volt! Szemei miként ragyogtak, arcza derült volt és boldog.
Hogy fogják áldani majd a nyomorú viskókban! – és hogy kigúnyolják majd
a salonokban e kötéltánczosi bravourért.

E pillanatban nagy robajjal omlott össze az égő ház féloldala. Ha tíz
perczczel elébb történik, mindkettőt oda temeti.

Azonban a tűz ez oldalon el volt fojtva s másfelől is erősen oltották; a
népség széledezni kezdett.

Ez alatt Chataquéla hintaja utána érkezett a visszatért fogattal, s
inasai ugrottak szolgálatára, hogy őt ülésébe segítsék.

A delnő körültekintett, mintha valakit keresne, de a három ismeretlen
ifju már nem volt sehol; ők azon pillanatban, midőn a delnő a csecsemőt
anyjának visszaadta, eltüntek a néptömeg közül, hihetőleg a
hálálkodásokat akarták kikerülni.

Chataquéla hasztalan tudakozódott utánok a körülállóktól, senki sem
ismeré, pedig úgy szerette volna kitudni: ki volt azon ifju, kire ő
életét oly könnyelműen rábízta, s ki azt oly erős lélekkel őrzé meg?

Néhányan azt állítják, hogy vele jött vadásza grófnak czímezé az ifjat.

Így mégis kell vele találkoznia valahol, hacsak ez ifju nem asceta, vagy
puritán, hogy kerülje azon köröket, mikben ő meg szokott fordulni.

Mint szeretne vele még egyszer találkozni az életben. Talán semmi
egyébért, mint hogy megmondhassa neki «ön derék férfi!»

Miként előre mondók: lesz tréfa és anekdota ez acrobatai productióról a
jobb körökben elég.

A fiatal óriások clubbjában az a boldogabb, a ki szebb élczet tud ez
esetre készíteni. Ha ők is jelen lettek volna, akkor hősi tett volna e
munka, de így csak badinage, a min nevetni kell.

Chataquéla tettét százféle toldással és megfordítással adták elő, csak
azt nem birták kitudni, hogy ki volt azon ismeretlen hős, a ki segített
neki benne? Hát épen nincs abban az emberben hiúság, hogy nem siet magát
fölfedezni valami ujságiró előtt? vagy ha a jobb körökből való, hogy nem
dicsekszik vele? Ha közember, miért nem siet jutalmát elvenni a
kormánytól; ha főúr, Chataquélától?

Az ismeretlen azonban nem jött.

Egy délben legjobban folyt a tréfa és elménczség e tárgy fölött; ezuttal
Abellino vitte a szót az erkély-teremben, jelen voltak a szokott
ismerősök, lord Burlington, Rudolf, Iván herczeg, Debry marquis,
Fennimore és a többi.

– Nyomon vagyok, uraim, szólt Abellino. Psychologicus adataim vannak,
hogy az ismeretlen salamander a nemesi körökből való.

– Halljuk az adatokat! kiáltának többen.

– Tehát, a midőn Chataquéla azt az ajánlatot tevé a nép között, hogy
ezer aranyat fog kapni, ki őt a tűz közé fogja követni, senki meg sem
mozdult: ekkor azt kiáltá: «egy csókot azon férfiunak, ki velem jő!» és
rögtön akadt vállalkozó. Hát nem közülünk valót jelent ez?

– Hihihi! kaczaga az alispánfi, kinek igen jó szokása volt másnak rossz
élczeit megnevetni. Hát azután megkapta-e a csókot?

– Hagyjon ön beszélni, monsieur, szólt neheztelő lenézéssel Abellino, ki
igen jól tudta, hogy Magyarországon nem hiják az alispánokat
excellentiás uraknak, s e miatt nagyon sértette, hogy egy ilyennek a fia
belevág a szavába.

– Tehát, folytatá magához térve, a monda szerint a mi delnőnk az
ismeretlen férfiunak nagyobb hitelesség kedvéért ott a tűz közepette, a
nép szeme láttára, szolgáltatá ki a kitűzött csókot.

Általános kaczaj, melyben csak Rudolf nem vesz részt, ez alatt valami
angol lapot olvasva.

– E némbernek nagy kedve lehet a tűzben csókolózni, jegyzé meg Iván
herczeg.

– Hogyne? szólt a megjavíthatlan alispánfi, ki azt hive, hogy ezuttal
Iván herczegnek valami újat mondhat, ki mint afféle muszka, ezt bajosan
tudhatja. Hisz az indus nők magukat férjeik holttestével együtt égetik
meg, s az nekik gyönyörűség.

– Alig hiszem, hogy Chataquéla volt és leendő férjei valamelyikét ebben
a dicsőségben részesítse, szólt nevetve Abellino és a többi is nevetett
utána mind.

Erre a szóra fölkelt Rudolf a helyéből, hol eddig ült, s oda lépett a
kaczagó társaság közé.

Szép, halavány arczán e pillanatban oly nyomasztó kifejezése ült az
életunalomnak, boszúságnak, embergyűlöletnek és megvetésnek, hogy a kik
ránéztek, önkénytelen elhagyták a kaczajt. Tekintete különösen Kárpáthi
felé volt fordulva.

Alig lehet bizarrabb csoportozatot festeni, mint e két arczot, így
egymással szemközt tekintve. Egyfelől a könnyelmű, oktalan gőg, büszke,
nevető arcz, kihívó, gúnyoló vonásaival, – másfelül az élestekintetű,
megvető, szoborszerű arcz, hideg, keserű mosolyával, mely amazt
visszatorolni látszik. E két ember arczából azt olvashatná le egy
physiognom, hogy ezek valaha keserű ellenségei lesznek egymásnak.

– Fogadjunk, uram, hogy a mit ön mondott, az nem igaz… szólt Rudolf,
könnyedén odavetve a szót Kárpáthihoz.

– Hogyan? kérdék többen, elcsodálkozva Rudolf szokatlan magaviseletén.

– Fogadjon ön, szólt Rudolf, merően Kárpáthi szemeibe nézve, hogy ez a
kérdéses nő képes magát férje halála esetén megölni.

– Ah ça! ez furcsa fogadás. Ismertessen meg ön a módjával. Az idő nagy
különbség, mert kérdés az, hogy Chataquéla még akkor fiatal legyen.

– Ajánlatom rövid és gyorsan végbemehet. Én elveszem nőül ezt az
asszonyt: ez az első. Azután gondom lesz rá, hogy hirtelen meghaljak: ez
a második. Chataquéla utánam fog halni: ez a harmadik; és akkor ön
kötelezve van, magát tetszése szerinti módon kivégezni: ez a negyedik.

– Ah, ez bolondság! kiálta fel Iván; ti oly könnyen beszéltek két nemes
ember életéről, mintha két tekebirót kellene választva kiütni.

– Ez pompás tréfa! állítá a lord. Igen sajnálom, hogy nem tőlem
származik, vagy hogy Rudolf nem angol. Egyébiránt én hiszem, hogy ő meg
fogja szavát tartani.

Abellino kaczagott, mint szoktak azok, kik megijedtek a komoly szótól.

– Hinni, vagy fogadni, uram! szól hideg arczczal Rudolf, kezét nyujtva
elé.

– Mit hinni?

– Azt, hogy Chataquéla meg tud halni férje után, vagy fogadni – fejet
fejért!

– Áll a fogadás! kiálta Abellino kaczagva, s megragadá az eléje nyujtott
kezet.

– Nemesi szóra, mondá Rudolf.

– Nemesi szavamra! kiálta Kárpáthi nevetve.

– Hallották uraim, szólt Rudolf a körülállókhoz fordulva; ha én nem
tartom meg, a mit igértem, tartsanak gyávának, ha azon nő nem teszi
kötelességét, nevessenek ki; ha pedig mindkettő megtörtént, önök
bizonyosan látni fogják, hogy Kárpáthi Béla nemesi szavának meg fog
felelni. Addig a titoktartás becsületügy.

Azzal vette kalapját és eltávozott.

Abellino arcza az utóbbi szavaknál mosolygó gömbölyűségéből kissé
hosszúkásra vált, s kezdte restelleni, hogy a fiatal óriások ezt a
fogadást olyan igen jó tréfának találják. Azonban benne volt, s
szükségből el kellett fogadnia a nagylelkűséget.

E fogadás bámulatos derék dolog volt, csak az az egy volt benne szomorú
a jelenlevőkre nézve, hogy kifecsegni nem lehetett. Rudolf
becsületügygyé tette és ez természetes volt, nehogy a hírt megtudhassa
maga az érdekelt delnő.

Lesznek sokan, kik e fogadást túlzásnak fogják tekinteni, de azokat
bizonyosakká tehetjük, miszerint e magas körökben igen olcsó az élet;
egy szó, egy tekintet, elég ok ölni és halni. Szegény embernek lehet
aggodalma az élet iránt, de nagy urakhoz ez nem illik, a divatszerű
blazirt kedélyek előtt pedig épen bűn. Szegény ember tartozik életével
családjának, hazájának, Istenének; nagy urak között az a hit él, hogy ők
nem tartoznak vele senkinek.

Ah, megálljunk! itt mégis most az egyszer kivétel van. Monsieur Kárpáthi
csakugyan tartozik az életével valakinek: a hitelezőjének.

Mr. Griffard megtudta a fogadást, mert hiszen neki mindent meg kell
tudni, legyen bár a titok lakat, diplomatiai pecsét, káptalani szentély,
vagy becsületszó alá lezárva. Hanem azért titok marad, mert tőle nem
származik odább.

Griffard úr tehát megtudva, hogy a tréfa annyira komoly, miszerint ha
Rudolf teljesíti a fogadás föltételeit, Kárpáthi kénytelen annak
eredményét elfogadni, különben jogában áll a jelenvoltak bármelyikének
őt, a hol találja, főbe lőni; s lord Burlington már előre meg is
vigasztalta vele, hogy ha neki magának nem lenne bátorsága fogadását
teljesíteni, ő szolgálhat neki a magáéval s a jámbor lord ellövi ötven
lépésről a fölvetett tallért.

E fogadás tehát épen nem tetszett a bankárnak. Fölkeresé személyesen
Kárpáthit és szemére veté, hogy szerződésüket már is megszegte,
életveszélyes kalandba bocsátkozva.

– Ah bah! szólt Abellino, itt oly távol az életveszély, mint a hold.
Először annak kell megtörténni, hogy Rudolf elvegye a delnőt – afghán
szertartás szerint, de hiheti-e ön, hogy ez neki sikerülni fog? Ez
önfejű asszony nem akarta feledni a britt poétát sem értem, sem
másokért, kik mind gazdag, genereus, elegans gavallérok; fogja-e tenni
Rudolfért? ki egy melancholicus, spleenes, yankee szokásokkal teljes
különcz. Ez alig valószinű; de föltéve, hogy megtörténhetnék,
képzelhető-e épeszű emberről, hogy ez csupán azért, hogy fogadását
megnyerje, megölje magát? Ez Rudolftól bizonyosan csak kötekedés és
feltünési vágy, mely vissza fog térni a végletnél. Végre azonban még azt
is megengedve, hátra van az utolsó lehetetlenség, az, hogy Chataquéla
magát utána ölje, mert Indiában ez így szokás. Ez lélektani absurdum.
Egy nő, kinek ötven férje volt már, s azok közül akárhány meghalt.

– De meg kell önnek gondolni, hogy a delnő azoktól még életökben elvált
s így vallási kötelezettsége megszünt irántok.

– Ejh, hagyjon ön nekem ilyen faggatásokkal békét!

Azzal hátat fordítva a bankárnak, elkezdett fütyölni.

Ez igen jó felelet, mikor az ember meg van fogva.

* * *

Az indu hölgy azalatt a szenvedély hevével kereste mindenütt ismeretlen
lovagját s e szenvedély majd dühhé,… végre kétségbeeséssé vált, hogy
sehol sem találta.

Nappal szüntelen Páris utczáin kocsizott, nyilvános éttermekben ebédelt,
a leglátogatottabb kioszkokba járt fagylaltozni, este rendre járta a
szinházakat, szemüvege szüntelen sorba vett minden férfi-arczot:
hasztalan! sehol sem volt, a kit keresett. Ah, az kétségbeejtő: ily
végtelen néptömeg között keresni egy alakot, melyet csak egyszer látott,
s mely nyomtalanul eltünt. Ki lehetett az? Mi oka van előle rejtőzni?
Nincs senki, a ki őt ismerte volna, hogy még csak nem is beszélnek róla?
Oly közel állt hozzá, kezét szorítá kezében, éltét odaveté neki, hogy
vigyázzon reá; és elfeledett csak egy szót is szólni hozzá, csak annyit
kérdeni: hogy hívják önt, uram? Mikor fogom önt láthatni újra? Most
milyen boldog lehetne, ha e két kérdés feleletét birná.

Egész éjszakákon át ébren van. Vén dajkája, a bűvész Hyurmala mulattatja
hindu varázsdalokkal, miknek mind azt kellene megjósolni: ki volt azon
ifju és fogja-e őt újra látni?

A vén duenna felállítja az alacsonylábú asztalkára a hindu palaczkot.
Egy-egy öblös üvegedény, felül szűk, hosszú nyakkal, tele valamely sűrű,
de kristálytiszta nedvvel. Ekkor felül a szűk nyiláson valami
aranytiszta sárga folyadékot tölt belé a varázslónő, s a palaczk nedve
azonnal elhomályosul, mintha felhőkkel töltötték volna tele, melyek
sűrűn hömpölyögve rohannak le egész a palaczk fenekéig, mindig
feketébben. Midőn a feneket érte a felhőszerű gomolygás, elkezd a
palaczk belseje bámulatosan megelevenülni, jövőmenő alakok tetszenek fel
benne, mik változnak, eltörpülnek, egymást félre tolják, s mikből
felizgatott képzelet ismerős arczokat, házakat, városokat teremt. A
sötét felhőszerű tárgyakat lassankint szivárványos színek derengik át, a
mezők zöldje s a hajnal pirossága játszik egymással, benne valami
tündéri világítást nyernek a mozgó alakok, majd végre lassúbb lesz a
ködalakok mozgása, a tárgyak mindinkább egymásba olvadnak, a
szivárványló színek elsápadnak, a körforgás csodái elülepednek, s az
egész tünemény terét eltakarja valami átlátszatlan fakó halálszín.

A vén Hyurmala, kinek arczbőrét cserszínűre festette a kegyes idő, nem
késik e látott alakokból, mik talányos chaoszszá keveredve, egymás
hegyén-hátán hömpölygenek, összefüggő regéket alakítani. Elmondja
asszonyának: az ismeretlen ifju mostan hol jár? Most virágos mezőkön
sétál, valahova lép, zöld és piros lesz a táj, s elhagyja, gyászos
kékre, lilaszínre válik. Mik ezek a barna alakok itt mögötte? Ezek
fogadott gyilkosok, kik őt meg akarják ölni. De védi őt erdő, berek,
sötétzöld lombok borulnak össze mögötte s nem sértheti őt meg senki.
Túlnan egy halovány sárga alak jár, keresztül-kasul törve magát a
gomolygó tüneményeken, mintha valakit keresne. Mindig kikerülik egymást.
Apró gyermekfők a földön, röpkedő kigyók a légben vonulnak előtte,
utána. Áldás és rágalom. Most egymáshoz közelítenek, a sárga alak
megáll, a gyermekfők rózsafejekké változnak s lugast alakítanak körüle,
a kigyók galambokká, mik mindkettőjök feje fölött repkednek. Nézd, nézd,
most sebesen forognak egymás körül, ah! mindjárt egymáshoz érnek. Most
összeértek, – mindkét alak egyszerre egymásba olvad s csodálatos
tünemény! az egész bűvpalaczkot egyszerre égő rózsafény derengi át! –
Asszonyom, a kit vársz, az el fog jönni érted és azután meg fog
szeretni. – Most az alakok elülnek, a nedv elsápad, elhomályosul. – És
azután nem fogsz szeretni senkit többé.

Chataquéla ez éjjel gyönyörű képeket álmodott, pedig reggel fölébredve,
elixirral tölt csészéjét érintetlen találta: tehát az álmok másunnan
jöttek.

Felöltözteté magát, viseletének phantasticus divatát saját kalandor
lelke alkotá, összekötve a hindu és európai viseletből az eszményit.
Omló fekete haját homlokán keresztül kötött fehér szalag tartá hátra, a
hosszú halványsárga selyem öltözet fedetlen hagyá karjait, miket sima
érczkarmantyúk szorítának, s az elől nyitott volantok látni engedék a
csodaszép tarkasággal szőtt indu rokolyát, a hogy csak a keleti
kelmeszövők mernek bánni a színekkel, a legellentétesebb neműeket
rikítóan rakva egymás mellé s az egész mégis oly összhangzó. Keblén
hármas rubinkapocs fogja össze az öltönyt, s karcsú, nyulánk derekán a
délczeg csípőkre leszorulva van keresztül kötve a hosszú, aranynyal,
ezüsttel hímzett veres shawl-öv, mely egészen más szabást ad az akkori
kurta derekú, szerfelett prózai divatnak.

Csengetésre bejő Hyurmala, s míg az úrnő szobalányai hosszú hajfürteit
csodás fonadékokba idomítják, átnyújtja neki a tegnapi látogatók
névjegyeit, kik az nap nem juthattak Chataquélához, mert az nap beteg
volt, talán szerelemből vagy tán csak szeszélyből.

A delnő végig nézi a névjegyeket. Mind ismerős, megúnt, elutasított
emberek. De ah, egy új van mégis közöttük.

Egy név, melyet soha sem hallott még említeni. Egy név, melyet az eddig
ismert nyelvek idomai szerint még csak el sem tud olvasni. A keresztnév
hátul, a vezetéknév elől, a hogy sehol sem szokták az előtte ismeretes
világban. Hisz a többiek mind megfordítva vannak: vicomte Abellino de
Carpathi, – conte Fennimor de l’ile de Szigetvár. – Chevalier Charles de
Calacci (olvasd Kalácsi). Miért épen ez az egy ily különcz? a czím
leghátul így: «Szentirmay Rudolf gróf».

A többi jegy kihullott kezéből, csak ez egyet tevé ölébe.

Hátha épen ő az, a kit vár. A varázspalaczk jót jövendöl és annak
teljesülnie kell.

Szegény indu nő, ő nem ismeré azon áldást, hogy a mit óhajtunk, azért
imádkozni is lehet, s csak néma vágy, vagy csaló varázslat és muló álmak
fogalkodtaták lelkét.

– Senkit se bocsássatok be hozzám, szólt Hyurmalához. Csupán csak azt,
ki e jegynek tulajdonosa. Igérte-e, hogy visszajön?

Senki sem emlékezett rá.

– Milyen volt alakja, arcza? tudakozódék a delnő, epedő kiváncsisággal.

Senki nem tudta megmondani. Kikerülte figyelmüket, s helyette másokat
irtak le, kiket Chataquéla nagyon jól ismert.

Nyugtalan, maradhatlan vágyak közt mult a dél; hintók, cabrioletek
álltak meg koronkint a hôtel előtt; hallatszott a portás csengetyűje;
azután ismét tova gördültek a hintók; nem az jött, a kit várt.

Már a délután is itt volt. Chataquéla beteg volt az epekedés miatt, nem
találta helyét, ledőlt kerevetére s ismét felszökött, száz munkához
fogott és mind abbanhagyta.

Egyszer ismét hallatszik a kapus csengetése s a hindu nő éles hallása a
zárt lépcsőn férfi-léptek hangjait lesé el.

Szíve sebesen kezdett dobogni.

Ez ő!

Leült kerevete egyik szögletébe, karjait keblére szorítva; nem mert
föltekinteni.

Félt reszketett, mint ifju hajadon, ki vőlegényét várja.

A szőnyegek susogtak, valaki belépett rajtok.

Ő volt az! fel sem tekintett a hölgy, de tudta azért, hogy ő jön.

Hiszen sokszor álmodta így: a hős, a bátor ifju belépett szobájába;
arcza, mely a vész közepette oly hideg volt, oly bűbájos szeliden
tekinte most rá, szemei, a halállal daczolók, tele voltak sugárzó
szerelemmel, oda ült mellé, susogott fülébe… és annyiszor álmodta ezt.

Most is úgy volt.

Az ifju belépett, susogva üdvözlé, bűbájos szeliden tekinte rá, szemei
tele sugárzák lelkét szerelemmel, odaült mellé… és a delnő most is attól
tartott, hogy ez újra csak álom.

Pedig valóban ott ült mellette, a kit keresett, a kit várt, a kit
szeretett, és az nem volt álom többé, az ifju meleg lehellete érinté
vállait.

Chataquéla suttogva szólt hozzá, a hogy szokás álomképekhez beszélni,
nehogy elriadjanak.

– Tehát Rudolfnak hívják önt? Milyen nagy kín volt nekem, hogy nem
tudtam önt magamban nevén nevezni, csak arczát láttam magam előtt és nem
tudtam megszólítani.

– Én is sokat gondolkoztam ön felől, viszonzá Rudolf, kinek arczán mi e
pillanatban sem fogunk egyebet látni a szokott hidegségnél; a bűbájt
sugárzó szemeket csak a szerelmes nő szemei látják benne. Az ily hideg,
halavány arcz az asszonyok veszedelme. Férfiak nem tudják azt, de a nők,
a kik szeretnek, ismerik jól, hogy ez vezet az őrüléshez.

– Tudja-e ön, mit gondoltam akkor, midőn ama vészes órában életét rám
bízta?

– Gondolkozott ön rólam akkor?

– Azt gondolám, hogy midőn a gyermekek meg lesznek mentve, s nem marad
hátra más, mint ön: ekkor a helyett, hogy önt felvonjam, levessem a
kötelet a mélységbe s magam is utána rohanjak és ott veszszünk el együtt
a tűz között.

– Miért nem tevé azt? kérdé a hölgy kimondhatatlan epedéssel.

– Midőn az utolsó két gyermek megszabadult, önnek valami őrszellem azt
tanácslá, hogy menjen be az égő házba, ha nem maradt-e ott még valaki?

– Igen, úgy érzém, mintha valaki vont volna kezemnél fogva, hogy menjek
oda.

Ön bement, s egy bölcsőjében alvó csecsemőt hozott ki, azt övével
keblére köté, s így nehézkedett a kötélre. És én nem tehettem többé azt,
a mit akartam.

– Pedig az nekem gyönyör lett volna. Kik a tűzben halnak meg, azok
egyszerre a napba jutnak, a kik a földben halnak meg, azoknak ott várni
kell sokáig, míg mind ilyen apró porszemekké válnak, minők itt a
függönyök közt besütő napsugárban tánczolnak s miket a nap szemenként
szí fel magához. Legszebb a halál a tűzben és szerelemben: a hogy
hazámban szoktak meghalni a nők.

Rudolf megfogá csendesen a csodás asszony kezét.

– Chataquéla, légy te az én nőm.

A hölgy reszketett, nem birt felelni.

– Menj vissza férjedhez és válj el tőle azonnal. Én utánad fogok menni
és nőül veszlek s szeretni foglak, míg meg nem halok.

A delnő elsápadt mint a viasz, ajkai elfehérültek, remegve, lázasan
rogyott az ifju lábaihoz, ki karcsú derekát karjaival átfonva tartá őt
fenn, s csak akkor tért magához, midőn lehajló nyakán egy forró ajk
égetését érzé. – Erre felszökött s kezeit védőleg tartá maga elé.

– Mit tevél! kiálta ijedt tekintettel. Megcsókolál, midőn nem vagyok
tiéd, míg férjemtől nem váltam el. A haragos szellemek ezért vészt
hoznak reám.

– Közöttük és közötted állok! szólt Rudolf, magához szorítva
ellenállhatlanul a delnőt.

Egy óra mulva útban volt Chataquéla Calais felé.

Rudolf megigérte, hogy két nap mulva követni fogja.

És itt helyén van megkérdenünk: tréfa ez vagy való? és ha való, miben
alapszik?

Honnan e harmincz éves életunalom, e bizarr különczködés, e megvetése a
világnak, ez útjából kitévedt eszmejárás? Megmondjuk.

Nem a máj és lép betegsége ez, hanem a léleké, és többnyire nagy
lelkeké, mert kis lelkek hamar otthon találják magukat a világban. A
tétlenség átka ez mindazokon, kiknek rendkívüli szellemerőt adott a
sors, de ők kikerülték, nem keresték a tért, mely számukra ki volt mérve
s büntetésül ostorrá vált rájuk nézve épen e lélekerő, mert üresnek
látta a világot és haszontalannak mindent, a mi benne van, mely sem
fáradságra, sem szeretetre, sem gondolkozásra nem méltó. Pedig ha
kereste volna, megtalálta volna, hogy van valami, a mi karjai
fáradságára, szelleme küzdésére és szíve legmélyebb szeretetére méltó,
és az – ha nem egyéb – a haza.

Tíz nap mult Chataquéla eltávozása óta s Rudolf még mindig hasztalan
várta a delnő levelét, pedig elválásuk perczében megigérte, hogy a mint
megérkezik, tudósítni fogja Rudolfot.

Végre elhatározá, hogy utána menend Londonba.

Ösztönszerű nyugtalanság volt-e ez, vagy valódi szerelem, vagy semmi
egyéb, mint egy neme azon vágyaknak, miket az ember magára vitatott az
által, hogy sokat gondolkozott róluk?

Azon nap előtti estén, melyre indulását tűzte, még egyszer elment a
szinházba és tapasztalá, hogy sohasem únta magát oly mértékben, mint
ekkor. Az egész világ rendkívül rútnak és ostobának tetszett előtte.
Mars kisasszony sohasem szavalt oly helytelenül, a claqueurök sohasem
impertinenskedtek oly ügyetlenül, a páholyokban sohasem viselte magát
oly kaczérul a fiatal nőnem, s az ifju óriások sohasem mondtak annyi
izetlenséget, mint ma; kín, boszúság volt akár hová nézni, utóbb nem is
nézett sehová, hátra vetette magát páholya kerevetébe s tökéletesen
készen volt rá, hogy a legelső emberrel, a ki páholyába benyit, össze
fog veszni.

S csakugyan nyílik az ajtó, Rudolf félvállról tekint nagy mogorván
vissza s István grófot látja belépni.

Még az a bosszúság hozzá, hogy ezzel össze sem lehetett neki veszni,
mert kénytelen volt iránta egy nemével a becsülésnek viseltetni.

Az ifju gróf csak amúgy az ajtóban állt meg, beszólva halkan Rudolfhoz.

– Ugyan kérlek egy szóra. Eszékiék vannak itt, most érkeztek Londonból,
megtudták, hogy itt vagy, az öreg asszony nagyon szeretne veled
beszélni.

Rudolf leirhatlan savanyú képet csinált ez örvendetes izenethez, s a
mint elhatározá magát, hogy helyéből fölkeljen, mintha egy gőzgépet
kellene mozgásba hoznia, oly fáradsággal tevé, s nagy kedvetlenül
beleakasztva magát István gróf karjába, engedé magát czepelni, a merre
annak tetszett.

István gróf egy földszinti páholy ajtaját nyitá meg előtte.

A kérdéses család egyike volt Magyarország legelőkelőbbjeinek, s két
tagja volt jelen a páholyban: az öreganya, a derék, kedélyes gróf Eszéki
Sándorné és fiatal tizenhét éves unokája Flóra, kivel egy telet
Londonban töltött.

Az éltes asszonyság még mindenben megtartá a császárság alatti divatot,
a nagy hajporozott dupét, mely különben igen jól illik piros, egészséges
matronalis arczához, a hegyes derekat, hímzett virágos övvel, a szűk,
megfeszülő ruhát rövid ujjaival s a hosszú, pávafark nagyságú festett
legyezőt és a könyökig érő szarvasbőr keztyűket.

Ő foglalja el a főhelyet, a szinpaddal szemközt. Átellenben ül unokája,
Flóra; egy megragadó szépségű arcz, melyet csak a szerény komolyság
őriz, hogy az emberek utána ne őrüljenek. Tekintetének nyugalma, szép
tojásdad arczának halvány vonásai, melyre ha sokáig néz az ember, úgy
tetszik, mintha valami dicsfényt látna körüle, vékony szemöldöke,
szelided szemei, finom ajkai valami oly harmonicus ártatlanság rajzát
adják elénk, melynek látása magában képes a vulgivaga Vénust
megtagadtatni a szemlélővel. Egyike azon arczoknak, miknek látása nem
költ szenvedélyt, bár szépsége tökéletes.

Figyelmét egészen a szinpad foglalja el, s midőn a két ifju a páholyba
belép, könnyű főhajtással üdvözli őket s udvarias gyöngédséggel vonja el
tekintetét a szinpadtól, a nélkül azonban, hogy azt egészen a bejövőknek
szentelné.

– Ön rossz ember, szólt tréfás feddőzéssel Eszékiné Rudolfhoz, ha
hatalomkarral nem küldenék érte, bizony nem is szólhatnánk vele. Mi azt
hiszszük, hogy majd a szinházban találkozunk vele s ő a helyett, hogy
sorba nézné a páholyokat, behúzza magát kerevete szögletébe és sehova
sem néz; micsoda megfeledkezés ez az illő kiváncsiságról? Ön rossz
ember, ön mindig akkor távozik el egy városból, a mikor mi megérkezünk,
mintha szántszándékkal kerülne bennünket; de most az egyszer rajta
kaptuk s mi kerestük önt fel.

– Én tettem volna azt? szólt Rudolf, midőn szóhoz juthatott a beszédes
asszonyságtól. Nem feledkezém el a tiszteletről, melylyel nagysádtoknak
tartozom.

– Csakhogy azt nehéz lett volna tanusítnia, mert holnap már indulunk az
én kedves Magyarországomba.

Néhány sarcasticus rángás Rudolf arczán azt látszott mutatni, mintha
ilyesmit mondana magában: kell menni, mert a repczét most kaszálják, a
bárányokat most nyírják, ilyenkor jó gazdasszonynak otthon kell lenni.

E helyett azonban azt mondta:

– Nagysádtok még nagyon jókor hagyták el Angliát; a víg élet, a
lóversenyek, vadászatok, tengeri kirándulások, a víg mulatságok a Jersey
szigeten még csak most kezdődnek.

– Nem maradhattam már a kis unokalányomtól, mindig unszolt még a télen,
hogy szeretne otthon lenni.

Rudolf csak ekkor tekinte figyelmesebben a «kis unokalány» arczára, kit
eleget látott évek előtt, mint lótifuti gyerkőczöt, s alig birta rejteni
meglepetését a kifejlett hajadon komoly, szűzies szépsége felett. Néha
egy pár év alatt ideállá fejlődik a gyermeki vonásaiban keveset igérő
arcz.

– Tehát Flóra kisasszony únta magát Londonban? szólt egyenesen a
lánykához intézve szavait, valószinűleg, hogy beszédre birja, s lássa,
vajjon e szép arcz hogy jön zavarba kérdésére?

Azonban a jó nagymamának azon kedves szokása volt, hogy az unokájához
intézett kérdésekre maga szeretett megfelelni, nem engedvén, hogy a
gyermeket valaki zavarba hozza.

– Ah uram, hogy únhatta volna magát, hiszen még gyermek, a kit minden
mulattat, s még sem férje, sem imádói nincsenek, hogy az unalmat
megismerhesse.

– Ezt a bókot elteszem az összes férfinem nevében, viszonzá felhangoltan
Rudolf, kit Eszékiné azért tüntetett ki legjobban minden ismerős ifjak
között, mert legmakacsabb és legfinomabb vitatkozó társát találta benne.

– Tehát csupa honvágy, folytatá Rudolf, egy kerevet karjára támaszkodva;
regényes epedés a szőke Tisza után, újra hallani a malmok csendes
kelepelését a tiszaváradi jegenyék árnyékából, sétálni a buzavirágok
között, látni az ismerős czigánycsoportot a falu végén, mint készítenek
dorombot, s hallani vasárnaponkint a tiszteletes úr magasztos
elmélkedéseit.

– Ah uram, ne is folytassa tovább sarcasmusait, vágott beszéde közé
Eszékiné, mi nem megyünk Tiszaváradra malomkelepelést hallgatni, s
nagyon mezei fogalmai vannak a honvágyról, ha azt csak a buzavirágok
közt látja érni: mi Magyarországon is nagy városban fogunk élni.

– Annál szebb. Debreczen vagy Szeged, vagy akár Hódmezővásárhely a
legritkább élvezetekkel fognak kinálkozni. Teszem föl Debreczenben van
egy nagy hid a város közepén, mely az egész utczán végig megy, s mely
azért európai ritkaság, mert száraz földre van építve; ezen érdekes lesz
járni.

– Ön ismét csalódik, mi tiszteljük ezeket a nagy kenyértermő városokat,
de lakni Pesten fogunk.

– Ah, azt el is feledtem, hogy Magyarországon van. Úgy hiszem, ott maguk
nagysádtok is el fogják feledni, hogy Magyarországon vannak. Hisz az nem
magyar város, hanem egy nagy német-zsidó colonia, a hol csak a kőrösi,
kecskeméti udvarban lehet hetivásárok alatt magyar szót hallani.

– Legyen úgy, uram. Egygyel többen lesznek velünk, a kiktől hallani
fogják. Rég volt nekem egy bizarr eszmém, csak arra vártam, hogy unokám
fölserdüljön. Most állandóul Pesten fogunk lakni. Minthogy Pestnek úgyis
kevés díszes épülete van, építtetünk nagyobbszerű palotát a város
kitünőbb helyén. Nyári lakul választjuk a budai hegyeket, rajta leszünk,
hogy minden munkát hazai művészek és mesteremberek által
teljesíttessünk; alkalmat adunk tehetséges költőknek, művészeknek, hogy
Pesten élhessenek, nagy házat fogunk tartani, honnan száműzve lesz
minden idegenszerű, a divatvilág asztalainkon magyar lapokat,
termeinkben magyar szót, magyar zenét fog hallani, s elkivánja tőlünk.
Vagy azt hiszi ön, hogy nem sikerülend kört alakítanunk?

E kérdésnél büszkén tekintett unokájára Eszékiné.

– Sőt inkább, felelt Rudolf, én magam örökös satellitje lennék
nagysádtoknak, ha oly szerencsés volnék, hasonló honvágytól
lelkesülhetni.

– Édes Rudolf, szólt komolyan Eszékiné, megfogva a gróf kezét. Ön
méltatlanságot követ el lelkén, midőn a legszentebb érzelmet megtagadja.
S e szomorú tüneményt alig látni másutt, mint a mi köreinkben.
Végignézek a páholysorokon, s öt-hat magyar főurat látok itt, kik
állandóul itt laknak, itt vesztegetik el vagyonukat, s a mi annál több,
szellemüket; pedig mennyit használhatnának oda haza! Látja, én
politikához nem értek, nem tudom: van-e valami szerepe főurainknak még
Magyarországon? de azt tudom, hogy ha egy népet épen azok hagynak el, a
kik leggazdagabbak, annak okvetlen szegénynyé kell lenni.

– Mások használhatnának még, asszonyom, felelt hideg mosolylyal, de én
nekem mi hasznomat vehetné még? Én hasznavehetetlen vagyok.

– Nem úgy, édes Rudolf, azt én jobban tudom. Én ismerem az életet, mert
magam is régen élek. A mi fajtánk férfiai rendesen így szokták: tizenhat
éves koráig gyerek, addig nincs róla mit beszélni: tanul jót, rosszat,
összevissza; – tizenhattól húszig ábrándozó, költői vagy legalább is
epedő szerelmes; – húsztól huszonötig azután elmerül a világ minden
örömébe, vad, gyönyörvadászó lesz, s mikor ez évek végén már azt hiszi,
hogy lábaival feneket ért minden élvezetben, akkor elkezd blasirt lenni,
megtagadja szenvedélyeit, megtagadja szívét, még vére melegségét is;
mosolyog, vagy még azt sem teszi, ha valamiféle szeretetről beszélnek
előtte, illessen az jó barátot, asszonyt, vagy hazát; játszik életével,
mint únott játékszerrel, melynek nincs előtte nagyobb becse, mint egy
czitromhéjnak, melynek levét az utolsó cseppig kifacsarta; s ez tart
harmincz éves koráig, ekkor nyílik ki csak saját szívének világa, ekkor
kezd el valóban élni, helyesen látni, igazán érzeni, ekkor lesz belőle
emberbarát, hazafi, jó férj, egy szóval boldog ember. Lássa Rudolf, – és
ön még nincs harmincz esztendős.

Rudolf türelmetlenül várta, hogy vége legyen a grófné textusának, s erre
e mondatot szalasztá ki ajkán:

– Egy új Istennek kellene támadni arra, hogy belőlem új embert
teremtsen.

Valóban csak rendkívül izgatott kedélyének kell tulajdonítani, hogy
ilyet mondhatott, ő, ki különben a kegyeleteket nem szokta sérteni.

Eszékiné komolyan megbotránkozék.

– Édes Rudolf, nem jól esik öntől ily szót hallanom. Lássa, én
kegyeskedő nem vagyok, de Isten nevét szeretem, ha tisztelettel említik.
Azért, hogy Párisban az oltárra egy tánczosnőt a balmabilleből
állítottak fel, Isten mindenható maradt, s csodái nemcsak az elemekben
láthatók, hanem az emberek szíveiben is.

Rudolf nagyot sóhajtott, mintha azt kérdené magában: lesz-e hát isteni
hatalom, mely őt meggátolja attól, hogy meghaljon hideg, kiégett,
elfásult szívvel? a ki őt valaha megtanítsa élni és érzeni?

Azonban illőnek találta ez emphaticus beszédfolyamnak más menetet adni,
s Flórához fordulva, csupa illedelemből valami általános tárgyú
beszélgetéshez kezdett vele, megkérdezve tőle, hogy mulatta magát
Londonban, s mik ott a legújabb közbeszéd tárgyai?

A lányka okos, nagy fekete szemeit s tündér tiszta arczát a kérdezőhöz
emelve, helyes hangon válaszolt, őrizkedve, hogy beszéde sem oly magas
ne legyen, hogy a hallgató közönséget zavarja, sem oly halk, hogy a
páholyban levők suttogásnak vehessék.

– Oh most nagy szomorúság van Londonban. – Az egész divatvilág gyászol.
Midőn eljöttünk, épen azelőtti napon temették el a leghíresebb férfit és
a leghíresebb asszonyt Angliában.

– Ah, erről mi még mit sem tudunk, monda Rudolf és gondolá magában: ez a
kis együgyű leány bizonyosan a lord mayort, vagy valami nagy tábornokot
tart leghíresebb embernek, s híres asszonya legalább is csillagkeresztes
hölgy.

– És ki volt ama híres férfi és nő? kérdé Flórától, mint a hogy
gyermekeket szoktunk kikérdezni.

– E híres férfi, mondá a lányka némi exaltatióval, mely nemes arczához
úgy illett, korának legmagasabb szelleme, a halhatatlan költő – lord
Byron.

Rudolf, mintha egy villanyos ütést kapott volna minden ízében, úgy
megrendült e névre, arcza elhalványult, halántékain és fehér homlokán az
erek lüktetése volt látható; egy perczre a szellem elhagyta minden
érzékeit.

– És ki volt a nő? kérdé elszorult hangon, midőn ismét vissza kezdének
térni gondolatai.

– E nő egy más éghajlat leánya, ki a költőt nagyon szerette, saját
istenei előtt férjeül fogadta, s midőn meghalt a férj, mint ezt
őshonában szokták, utána halt, magára gyujtva a kioszkot, melyben
lakott. Talán hallotta ön valaha e nevet: «Chataquéla?»

Rudolf hallgatott, nem felelt semmit.

Tehát Byron előbb meghalt, mint Chataquéla tőle elválhatott volna.

És az indu nő kötelességének tartá utána meghalni.

Megelőzte Rudolfot, a helyett, hogy követte volna.

– Tehát mégis van isteni hatalom, mely egy életúnt kezéből kifacsarja a
saját maga ellen irányzott fegyvert!…

Rudolf szent borzadályt érze végigfutni tagjain, mintha azon hangokat
hallaná, miknek zengése Sault szent Pálra változtatá.

És csodálatos! A mint ismét magához kezde térni, e hír által nem érzé
magát kellemetlenül meghatva, ellenkezőleg: oly megnyugtató valami
érzést tapasztalt keblében, mint ki egy nyomasztó álomból ébred föl s
örül neki, hogy a mit látott, csak álom volt.

Szerencsére megilletődését nem vevék észre a jelenlevők, mert e perczben
Mars kisasszony egy monológja foglalta el a figyelmet, s első volt, ki a
szavalás végeztével tapsolni kezdett.

– Milyen jól szavalt ma ez a Mars.

És akárhová nézett, mindent más szemekkel látott, az emberek jobbak,
szebbek voltak, mint azelőtt, s midőn pillanatai az előtte ülő Flóra
arczára visszatértek, oly hosszan, oly önfeledten nézte e szép, nemes
vonásokat, hogy a leányka lassan pirulni kezdett, mint a napsugártól érő
gyümölcs.

Egyszerre minden apropos nélkül fordult Eszékinéhez, ki már kezdé
vendégét szórakozottnak tartani.

– Mikor utaznak nagysádtok Magyarhonba?

– Holnap korán reggel.

– Megengedik, hogy utitársuk legyek?

E kérdés oly meglepő, oly váratlan volt mindenkire, hogy senki sem
felelt rá.

Azonban a hallgatás és bámulás elég válasz volt.

Rudolf hirtelen vevé kalapját és búcsúzott.

– Sietnem kell ma még ügyeimet rendbe hoznom s szekerem iránt
rendelkeznem, hogy el ne maradjak.

S azzal egy boldog ember szelességével meghajtva magát, elrohant.

Midőn egyedül maradtak, István gróf kegyelettel hajolt le Flóra kezéhez
s annak gyöngéd, fehér ujjait érintve ajkaival, halkan rebegé:

– Köszönet kegyednek.

Flóra ámultan kérdé:

– Miért?

– Hogy egy derék férfit visszaadott hazájának.

A szép hajadon fejecskéjét rázva, mutatá, hogy nem érti.

Pedig az olyan egyszerű volt.

Rudolf pedig sebesen rohant le a lépcsőn; egy sarokfordulásnál szinte
hanyatt taszítá Debryt, ki midőn ráismert, utána eredt s elkapva frakkja
szárnyát, kényszeríté megállani.

– Ecocce! ecocce! Megálljon ön hát. Ime egy fogadás, melyet mind a két
fél megnyert és egyik sem vesztett el! Nem hallotta ön még, hogy
Chataquéla meghalt? Igen! megégette magát férje után. Tehát ön megnyeré
a fogadást. De nem ön után égette meg, tehát Abellino sem veszté azt el.

– Hallottam már, szólt Rudolf, teljesen osztva a marquis derültségét s
kiszabadítva frakkja szárnyát, sietett magát kocsijába vetni s haza
hajtatni.

Útközben mégis szemrehányásokat akart magának tenni, hogy e nő halálán
legkisebb szomorúságot sem tud érezni, pedig mily végtelen volt annak
szerelmi önfeláldozása. De hasztalan! Az érzelmeket erőszakolni nem
lehet; úgy érzé magát, mint ki gazdag örökséget nyert, örömest tenné,
illenék is, hogy szomorú legyen, de más zajosabb érzések elriasztják a
gyászt.

Szívtelennek kezdé magát vádolni, gyávának, ki örül, hogy egy halálos
fogadástól egy szerető szív vesztével megszabadult, s hazaérve, naplóját
vevé elő, hogy újra emlékébe idézze azon napok benyomásait, melyek ama
bűbájos hölgy emlékével töltek el.

De a míg ezen lapokra jutott volna, elébb más lapokat kellett
végigforgatnia, mikben rég elfeledett s most újra visszatérő érzések
emlékei voltak letéve. Egy-egy arczkép rég nem látott rokonoktól, egy
regényes tájék rajza a Duna csendes partjain, egy ép színben megmaradt
virág, mely a lapok közül kihull, azon gyermekévekre emlékeztetve, mik
Erdély havasai közt töltek el, az első ábrándok tiszteletreméltó
ömlengései, egy ősz hajfürt az elhalt apától, kinek arcza elevenen tünik
szemei elé, ez ősz fürtöt látva – s azután egy gyöngéd kézzel írt levél,
melyet özvegy édesanyja küldött messze világba távozott fia után, míg ő
nem tudott megválni a sírtól, mely legkedvesebb halottját rejté, kinek
hamvait könyeivel öntözi most is.

Rudolf lelkének mindez emlékeken egyenkint fel kellett akadnia,
némelyiken sokáig elmerengett, s midőn az utolsó lapra ért, melyeket egy
szokatlan, rendkívüli érzelem, vagy jobban mondva, fásulat befolyása
alatt írt, oly nevetségeseknek, oly szánalomra méltóknak tartá az
eszméket, hogy szégyenlé végigolvasni.

Még egy kisérletet tőn lelkében az önmaga elleni harcz, mely nem akarta
engedni, hogy egy vasjellem szíve által legyőzesse magát. Vevé
rajzónját, s leült naplójához, hogy emlékéből belerajzolja Chataquéla
arczát, a mi élénk képzelőtehetsége és ügyessége mellett máskor oly jól
szokott neki sikerülni.

És most leverten vevé észre, hogy ez arczot nem birja maga elé képzelni.
Felidézte emlékében azon órát, melyben őt oly ragyogónak látta, s
halvány körrajzokat vetett a papirra. A kép nem akart sikerülni; az arcz
valamivel hosszúkásabb lett, a szemek kevéssel derültebbek,
nyitottabbak, a szemöld keskenyebb, az ajk komolyabb, s midőn készen
volt s messzi tartá azt magától, hogy lássa: helyesen van-e? megdöbbenve
állt meg előtte, a kép nem Chataquélához hasonlított, hanem Flórához.

Rudolf magasabb szellemek közellétét érzé maga körül; érzé, hogy itt e
magányban nincs egyedül, mellette, fölötte, mindenütt valami fensőbb
hatalom él, ki nemcsak az elemekben mutatja meg csodáit, hanem az emberi
szívekben is.

Kezei önkénytelen összekulcsolódtak, – kebléből egy fohász szállt a
magasba s szemeiben egy köny jelent meg; első fohász és első köny, a
gyermekévek óta.

Azután újra kezébe véve rajzónját, maga elé képzelé a szép piruló
leánykát, Flórát, néhány vonást igazít a képen, és ime az arcz most
tökéletesen hasonlított élő mintájához és szerelem és mosoly sugárzott
rajta.

Rudolf öntudatlanul ajkaihoz emelé a képet és megcsókolá azt. Arczán az
elpirulás ifjukori melegét érzé elömleni. Új érzések, új vágyak
hullámzottak át erein, új színt nyert előtte a világ.

Nyugodtan és jó kedvvel fogott úti készületeihez… – vissza – a szép – a
szegény Magyarhonba.




VIII. A PÜNKÖSDI KIRÁLY.

Tehát ismét itthon vagyunk, a kedves, szegény Magyar honban.

Piros pünkösd hajnala van, igazán piros hajnal. Nagy-Kun-Madaras utczáin
korán az első kakasszó után, nagy muzsikával vonul keresztül egy banda
barna zenész, előttük járul kivont mogyorófa pálczával egy városi
esküdt, s arczának haragos méltóságán meglátszik, hogy fontos hivatalos
foglalkozásban jár és hogy még ma pálinkát nem ivott.

A derék esküdt férfiu becsületesen kékbe van öltözve, a hogy rangbeli
emberhez illik, pörge kalapját ékesíti egy pár nagy, kinyílt bazsarózsa,
gomblyukában egy csomó szegfű, muskátli levéllel, selyem pruszlija
ezüstgombos, képe piros, bajusza hegyes, csizmája bojtos, sarkantyús;
oly hegyesen szedegeti a lábait, mintha tojásokon járna, s félre nem
nézne a világért, még kevésbbé a háta mögött járó czigányokra; csak a
midőn egy-egy tanácsbeli, vagy választott polgár háza előtt mennek,
akkor int feltartott pálczájával, hogy menni lassabban kell, a trombitát
fújni pedig erősebben.

A nagy zenére mindenütt fölébrednek az utczák lakói, ablaktáblákat,
redőnyöket nyitogatnak, a fiatal leánykák köténynyel eltakarva
kebleiket, néznek ki a kapuajtón s kivángatnak szerencsés jó reggelt
Varju András uramnak; de Varju András uram senkit sem ismer, mert ő ma
nagy hivatalt visel, mely nem engedi meg a leereszkedést.

Majd a tisztelendő úrék házai elé ér; ide be kell neki menni, mert
különös foglalatossága van velük: ez a különös foglalatosság abból áll,
hogy ott egy ital pálinka vár reá, melynek szelidítő hatása meglátszik
orczáján, midőn visszakerül.

Ezt elvégezte; legutoljára marad a legfontosabb hivatás: ő nagyságát,
méltóságos Jancsi urat, megtisztelni annak rendje módja szerint.

Ez nem tréfa, mert Jancsi úr szelidített medvéket tart az udvarán,
melyek megeszik az embert, tekintet nélkül esküdti hivatalára, vagy a
kopók közé téved, s úgy megszabdalják, hogy soha sem látott olyat.
Szerencséjére azonban egy vörösmondúros épen odakinn ácsorgott a
kapuban, azt tehát megszólítá szép békességgel:

– Fölkelt-e már a nagyságos Jan – Ján – Jancsi úr?

– Ejnye, majd alig látja kend kimondani a szedtevettét. Hát! Még le se
feküdt.

Varju uram kotródott tovább. Most még jelentést kellett tenni a község
házánál bírák uraméknak, melyet le is rótt Varju uram, minden
hosszadalmasság nélkül, röviden elmondva.

– Mindent elvégeztem.

– Jól van, Varju uram.

Most lássunk nevezetesebb embereket.

A tisztes községi teremben ülnek hosszú sorral a falakra függesztve az
ország és város celebritásai, arczképben lefestve, közben elég hely
maradt még a meghalt patronusok, esperesek, kuratorok, alapítók halotti
czímerei számára is, az asztalon nagy fenyegető vastagságú könyvek
lenyomtatva egy ólom kalamárissal, az asztal alja szépen betarkázva
tintával, a hogy a tollakat oda szokták verni.

Még csak most hangzik a hajnali harangszó s már a tanácsbeliek mind fel
vannak gyülekezve a terembe s ott könyökölnek szép rendben a hosszú
asztal körül, elnököl a biró, egy derék kövér ember.

Az ajtó felől egy csoport fiatal legény áll, kurta, térdig érő bő gyolcs
lábravalókban, pitykés dolmányaik panyókára vetve, valamennyinek tarka
kendő a gomblyukában s sarkantyús csizma a lábán.

Legeslegelől mind a fiatalok között áll a tavalyi pünkösdi király.

Magas, szikár termetű legény, nagy, előre görbülő sasorral, hosszú
bajusza háromszor is meg van kanyarítva a végéig s megerősítve viaszos
kenőcscsel; nyaka hosszú és előregörbült, feketére sülve odáig, hol az
ing nem éri, azon alul mintha más bőrbül szabták volna. Viselete nem
olyan, mint más közemberé, vászon lábravaló helyett zsinóros nadrágot
visel, kordovány csizmákba húzva, melyekről hosszú bojtok fityegnek alá,
széles derékszijának villogó rézcsatja szépen kilátszik a rövid zöld
selyem mellény alól, mindenik dolmány-zsebéből egy-egy tarka kendő lóg
ki, odakötve egyik szegleténél fogva a gomblyukba, ujjain karika- és
pecsétnyomó gyűrűk, úgy beledagadva, hogy le nem birná húzni.

De a mi legjelesebbé teszi a legényt, az egy nagy lombos koszorú, mely
fejére van téve. Ezt az ifju leányok fonták gyászfűzekből és virágokból,
úgy hogy a szegfűkkel és rózsákkal ékes füzérek hosszan omlanak a legény
vállaira, mint hosszú leányhaj, csak arczát hagyva szabadon, a hol
kétfelé választvák.

Ezt a koszorút nyerje el aztán, a ki tudja.

– No Márton, szól hozzá a biró; megint itt van piros pünkösd napja.

– Tudom, nemzetes uram, tegnap én is voltam a templomban, hallottam,
mondta a tisztelendő úr.

– Hát szándékozol-e még az idén is pünkösdi király maradni?

– Már én rajtam nem múlik, nemzetes uram. Csak hatodik esztendeje már,
hogy az vagyok.

– Tudod-e, hogy hány akó bort ittál meg az alatt, hány palaczkot törtél
össze, hány vendégségből, disznótorból, lakodalomból hánytad ki a
vendégeket?

– Nem tudom, nemzetes uram, nekem csak arra volt gondom, hogy egyből se
maradjak ki, s annyit mondhatok, hogy soha sem bor, sem ember meg nem
vert.

– Olvassa csak fel neki, jegyző úr: hány akó bor és hány bevert fej van
neki a rovására irva.

És kisült a lajstromból, hogy Márton hat évi pünkösdi királysága 72 akó
borba került a községnek s több mint száz mulatság bomlott meg miatta,
egy korcsmárost pedig tökéletesen gazdaggá tett az által, hogy minden
héten összetörte az üvegeit, fizette a város.

– Hát azt számolod-e, édes öcsém: hányszor mentek kárba a lovaid?

– Sohase törődöm én vele. Nem én őrzöm, hanem az alattvalóim.

– Hány leányt bolondítottál el?

– Minek bolondultak el?

– Sok nem-igaz jószág fordult meg a kezeden.

– Engem nem kapott rajta senki.

– De ilyenformán a te pünkösdi királyságod vajmi sokba kerül ám a
városnak.

– Jól tudom én azt, hogy ez nem a város pénzéből telik, hanem hogy
nagyságos Kárpáthi János úr édes atyja, a kinek érdemes orczája most is
ott függ a falon la, hagyott egy summa pénzt a községnek azon czélból,
hogy egyrészint imez ősi szokás fentartassék, másrészint pedig, hogy a
lónemesítés előmozdíttassék, minél fogvást minden pünkösd harmadik
ünnepén összegyűlnek a lovas legények a környékről s versenyt futtatnak
egymással; azt is tudom, hogy a ki ez alkalommal győztes marad, annak a
kegyes úr hagyományából szabad ivása van a város minden korcsmájában,
annak a lovait minden gazda tartozik őrizni, s akárhova kárbamennek, nem
szabad megzálogolni, hanem fizeti a kárt, a ki rosszul vigyázott rájok.
Továbbá szabad bejárása van mindenféle vendégségbe és lakodalomba, és ha
egyszer-másszor jókedvéből ki talál rugni, azért őt testi büntetéssel
illetni nem szabad, sem megcsapatván, sem pedig börtönbe záratván.

– Ejnye öcsém, be jó prókátor lett volna belőled, hol tanultál meg ilyen
folyvást beszélni?

– Hat esztendeig mindig én maradtam meg pünkösdi királynak, felel a
legény, mellét büszkén kidüllesztve, nagy módomban volt jussaimat
kitanulni.

– No, no, feddőzék a biró. Nem jó az a hányavetiség, Márton; mert majd
nagyon hozzá találsz szokni ehhez az élethez s majd nehezen esik aztán
újra rendhez szokni, fizetett bort inni s vétségek esetén
megcsapattatódni, ha ma vagy holnap letelik rólad a pünkösdi királyság.
Pedig vajmi hamar megesik ám, hogy egy vagy más legény elébed hág.

– Nem született még az az ember! szólt Márton, hetykén intve a fél
szemöldökével s két hüvelykújját a nadrághasítékba akasztva nagy
méltóságosan.

A tanácsbeliek is átlátták, hogy itt hiába feleselnek, de meg nem is
volt illendő ilyen magas állású személy tekintélye ellen munkálódni,
tehát áttérének egyenesen az ünnepély előkészületeire.

Négy hordó bor, külön-különféle, volt szekerekre rakva, egy szekér tele
frissen sült czipóval, a szekerek mögé volt kötve szarvánál fogva a
levágatásra szánt két ökör.

– Ez nem jó leszen így, monda, büszkére változtatott hangon Márton, ki
egészen beleszokott már abba a peremptorius parancsoló hangba. Nagyobb
pompa kell ide. Ki látta azt: a vágni való ökröt szekér után kötni?
holott azt a mészárosoknak kell kétfelől szarvánál fogva vezetni, a
szarvára pedig czitromot kell tűzni és szalagot kötni.

– Ejnye, hogy tudja az öcsém a módját!

– A hordók tetejébe pedig üljön fel négy-négy szűz, az osztogassa onnan
füles kancsókkal a bort.

– Parancsolsz-e még valamit, Márton?

– Hát! A czigányok húzzák az én nótámat, mikor megindulnak, nekem pedig
tartsa a lovamat két hajdú, mikor felülök rá. – Minden a parancsolat
szerint történt.

A népség, rövid isteni tiszteletét végezve, megindult szép rendben ki a
mező felé. Elül lovagolt két esküdt, pántlikával bevont rézfokost tartva
kezében, utánuk a szekérre rakott czigány-banda égbekiáltó hangokon
harsogtatva a Márton nótáját. Ezek után jött közvetlen a két
felpántlikázott tulok, nekigyürkőzött mészáros-legények által
vezettetve, kiknek nem győzött eleget rimánkodni a saraglyában ülő vén
brúgós, hogy az Istenért el ne ereszszék azt a bikát, mert ő lesz az
első, a kit fel fog bökni, vörös nadrágjának miatta.

Ezek után jöttek az élelmiszeres kocsik, hátrább a boros társzekerek,
fürge hajadonok ültek minden hordón.

Itt következett Varju uram. A sors még magasabbra emelte. Most lovon
ült, s kezében egy nagy vörös zászlót tartott, melylyel majd kiverte a
szél a szemeit. Ha szabad arcza elégültségéből következtetni: legalább
is azt gondolhatta, hogy ha Márton pünkösdi király, akkor ő pünkösdi
palatinus.

Végre jött a pünkösdi király. Lova nem igen szép, de nagy, csontos,
tizenhat markos állat s a mi hiányzott rajta a formából, az meg volt
neki adva czifra sallangokban, sörénye tizenkét fűzérbe szalagok közé
fonva, nyeregtakarója farkasbőrből.

Nem rosszul ül a lovon. Egy kicsinyt lóg rajta, de ez nem a bevett
reggelitől van, ez csak megszokott hetykeség, hol oldalt, hol hátra
hajlik, pedig oly szilárdul ül a lovon, mintha hozzá volna nőve.

Mellette kétfelől két polgár lovagol kivont kardokkal, kiknek ugyancsak
vigyázni kell magukra, mert Márton lova, a mint észreveszi, hogy
valamelyik ló félfejjel elébb van nála, olyat harap rajta, hogy elbődül
bele.

Utána jönnek hosszú sorral a pályázó legények, mindegyik arczán látszik
valami biztató sugára a reménynek, hogy hátha ő lesz nyertes? Ki tudja,
hátha tavaly óta meghosszabbodtak a lova lábai? hátha a többié rosszabb
lett?

Befejezi a menetet az úri és fakó szekerek rende, melyek nagy port verve
száguldnak a lovasok nyomában, megrakva vidám ünneplő népekkel, s
körültüzködve szekéroldal és lószerszám zöld galylyal és repülő
kendővel.

Igy érkeznek ki a síkra. Azon pillanatban taraczkdurranás jelenti, hogy
a legfőbb patronus, Jancsi úr, a gazdag nábob, elindula kastélyából. A
népség az elárkolt kertekben s temetőkben helyezi el magát. A bizakodó
lovasok kiállnak a síkra, egy-kettő kevélyen finczoltatja a lovát,
nagyokat kongatnak karikásaikkal, fogadásokat tesznek egymás között és
az mind borba megy.

Nemsokára a kertek alól támadó porfelleg jelenti, hogy Jancsi úr
közelít, a dombra állított gyermekek futnak nagy sivalkodással, mert
most mindjárt nagyot fognak lőni kettőt.

Két vasból készült állat van a földbe ásva s beverve faczövekkel; egy
tapasztalt ember, ki a franczia háborúban is járt, messziről hasonmászva
közeledik feléjök hosszú póznára szúrt égő taplóval s megbántva vele
gyujtólyukaikat, elpukkantja szépen a veszedelmes ágyút; a faczövek
kimegy a levegőbe, a népség szétszalad előle, nehogy valakire ráessék,
azután meg hogy leesett, ismét odatódulnak, meglátni, hogy nem lett-e
valami belőle, a míg odafenn járt?

A mint az úri hintók láthatóvá lőnek, hol a nép előtt elhaladtak, óriási
vivát-ordítozás volt hallható (még akkor magyarul nem tudták mondani),
melyet azonnal zsibongó víg kaczaj válta fel.

Hát ezúttal azt a tréfát gondolta ki Jancsi úr, hogy Vidra czigányt
felöltöztette pompás aranyos ruhába, őt ültette a négy lovas
díszhintóba, maga pedig utána fakó szekeren ülve hajtatott, a jámbor
népség aztán elébb nagy vivátokat kiáltott az aranyos ruhának, később
pedig meglátva, hogy abba a czigány van öltöztetve, annál nagyobb lőn
kaczagása s ez a jó urat úgy mulattatá.

Vele jöttek a két udvari bohóczon kívül legszivesebben látott vendégei:
a bácsmegyei Horhi Miska, ötezer holdnyi birtok gazdája, ki át szokott
néha rándulni egy szóra a szomszédba (Nagy-Kunságba) kedves komájához,
így például eljött hozzá márcziusban, s körülbelül augusztus végével
kérdezé meg, hogy kinek hítták a szabolcsi második alispánt? Otthon
azalatt meghagyta, hogy míg haza nem megy, aratáshoz, kaszáláshoz ne
fogjanak; lábán maradt minden termése. Ez egy. Másik a híres Csenkő
Laczi, a legszebb ménes birtokosa az alföldön, ki ha más szekerén nem
ülhet, gyalog jár, mert sajnálja szép lovait befogatni. Harmadik Berki
Lőrincz, leghíresebb vadász és agarász a környékben, oly folyvást tud
hazudni, mintha diktálnák neki. Negyedik Kalotai Friczi, kinek az a
különös rossz tulajdonsága van, hogy a mi kezeügyébe akad, pipa,
ezüstkanál, zsebóra, azt menten ellopja; a kik már ismerik, jól tudják,
ha valamijök elveszett, hogy hol keressék, s minden tartózkodás nélkül
nyakon fogják, kimotozzák a zsebeit, s ez őt legkevésbbé sem szokta
megzavarni. Végezetre itt van Kutyfalvi Bandi, legpompásabb ivó és
verekedő az országban, ki valahányszor iszik, mindig elzsákolja ivó
társait, inni pedig úgy tud, mint egy nilusi ló és soha sem látta őt
senki holtrészegnek.

Ilyen ripők compániából állott Jancsi úr környezete, kik mind nagyon
tetszettek maguknak azon gondolatban, hogy őket eredeti ficzkóknak
tartsák, s ennek kiérdemlésére fül nem hallott, szem nem látott
ostobaságokon törték a fejöket, melyek között a legszelidebbek közé
tartoztak ezek: a vendég lovainak farkait tőbül levágatni; újdonatúj
hintóját oly apróra faragtatni, mint a forgács; a házat felgyújtani,
mikor legjobban mulatnak alatta; fényes délben, mikor legtöbb nép jár a
városban, oly costumben járni végig a sétányon, a milyet csak az
uszóiskolában szokás viselni; orthodox zsidókkal szalonnát etetni, s más
efféle genialis dolgok, melyek egy időben nagyon mulatságos
elménczségeknek tartattak.

Az úri vendégek megérkezvén, a barna zenészek háromszoros tust fuvának,
azzal az előljáró esküdtek kimérték a pályatért, a czél végéhez
odaállíták Varju uramat a vörös zászlóval, túlnan pedig a lovas
legényeket, sorshúzás által határozott sorban, úgy, hogy az úri nézők az
egész futtatást a legkényelmesebben láthassák hintaikról.

A pályatér ezer lépésnyi volt.

Jancsi úr már inteni akart aranygombú botjával, hogy süssék el a
taraczkokat, a harmadik lövés leendvén jel a verseny kezdésére, a midőn
túlnan a pusztáról nagy vágtatva lát közeledni egy lovas legényt, ki
nagyokat kondítva karikásával, rohan a pályázók felé, s nem sokára a két
esküdt elé érve, megáll, s megbillentve kalapját, elmondja röviden, hogy
ő is szerencsét próbálni jött a pünkösdi királyságért.

– Ki vagyok, mi vagyok? soha se kérdezzék; ha legyőznek, úgy is odább
megyek, ha én győzök, úgy is itt maradok! Ez volt válasza az esküdtek
kérdésére.

Senki nem ismeré a legényt. Szép, barnapiros arczú, huszonhat éves fiú
volt, kicsiny, pörge bajuszszal, mely betyárosan fölfelé volt csapva,
ömlő haja göndör karikába szedve, fekete, villogó szemei, s merész
kifejezésű szája, termete alacsony, de izmos és ügyes, viselete népies,
de a kényességig tiszta, fehér lobogó ingén keresve sem lehetne találni
egy pecsétet, s kalapját a hosszú árvaleányhajjal úgy tudja viselni,
mint akármi gavallér.

Akárhol vette azt a paripát, a melyen ül, de gyönyörű állat: nyugtalan
erdélyi telivér, hosszú, földig érő sörénynyel és farkkal, egy perczig
sem tud nyugton maradni, egyre tánczol és ágaskodik.

Oda állítják őt is sorsot húzni s azután elvegyül a többi lovas között.

Míg ott alkudozott, az úri lócsiszárok szemügyre vették a lovat, a
lovasra nem sok gondjuk volt, de a paripa figyelmet gerjesztett.

Végre megtörtént a jeladás, az első taraczkdurranásra elkezdtek
hánykódni a paripák, a második lövésnél elcsendesültek, füleiket
hegyezve figyelmesen, csak egy-két tapasztalatlanabb paripa toporzékolt
még apróra. Ekkor a harmadik pukkanás is elhangzott s azon perczben
megindult az egész sor a pályasíkon.

Öt-hat mindjárt eleinte kivált a többi közül, ezek a legszelesebb
lovasok, kik az elején sarkantyúzzák lovaikat s utóbb elmaradnak, köztük
van a legújabban érkezett legény is.

A pünkösdi király a középtájon lovagol még, csipőre tett kézzel s meg
sem mozdítja korbácsát.

Midőn háromszáz lépésnyire haladtak, akkor azután egyszerre sarkantyúba
kapja a lovát s kieresztve karikását, egyet rikolt és három szökéssel
kinn van a többiek csoportjából.

Ekkor kezdődik a lárma, az ostorcsattogás, valamennyi lovas lova nyakára
fekszik, a kalapok hullnak, a menték repülnek, a pálya közepén mindenki
azt hiszi, hogy ő leend a nyertes; egy paripa elbukott lovagostul a
porban, a többi előre nyargal.

A hintókról szépen lehet látni, mint vágtat előre a többi között a
pünkösdi király, fejéről a hosszú virágfűzér repülve vonul utána.
Egyenkint elhagyja azokat, a kik eléje vágtattak, s valahányat elhagy,
egyet pattant az ostorával, rákiáltva hetykén:

– Szorítsd öcsém!

A pályatér negyedik részében már világosan elhagyta valamennyit, csak
egy van még előtte, az idegen legény.

Márton neki rugaszkodik ennek is, az ő lova hosszabb, de amazé gyors,
mint a szellő. Már csak kétszáz lépés az élet. A fiatal legény visszanéz
versenytársára, önbizakodó mosolylyal, az urak onnan a hintókról
kiabálják: ne hagyd magad! mely kiáltás mind a két versenyzőt illetheti,
Jancsi úr felállva nézi az érdekes versenyt.

– No most mindjárt elibe vág! Nem biz a. Ez is sarkantyút adott a
lovának. Egyet pattant, s repül mint a fergeteg; milliom adta, milyen
ló, s hogy ül rajta az a suhancz!… No Marczi, most mindjárt vége a
pünkösdi királyságnak! Már csak száz lépés az élet… Vége van! nem birja
többet elérni.

Úgy is lett, az idegen legény egy egész másodperczczel hamarább ért a
czélhoz, mint Márton s ott a zászló előtt megállt. Márton azonban, a
mint odaugratott, hirtelen kikapta Varju uram kezéből a zászlót s
diadalmasan kiálta a legényre:

– Ne is gondold öcsém, hogy te győztél, mert az a parancsolat, hogy a ki
hamarább elkapja a zászlót, azé a pünkösdi királyság, már az pedig az én
kezemben van.

– Úgy? szólt a legény nyugodt szívvel. Nem tudtam. No majd a másodszori
futásnál ügyelni fogok rá.

– Ugyan úgy-e? monda Márton. Tán biz azt gondolod, hogy majd akkor is
magam elé eresztelek? Nem éred azt hajasan. Most is csak annak köszönd,
hogy a lovam megijedt a lobogós üngödtől s félreugrott, különben ott
hagytalak volna, a hol szent Pál az oláhokat. No de csak gyere
másodszor, majd megtanítlak rá, hogy ki a legény a gáton?

Ez alatt a többi versenyzők is beérkeztek, kiket Márton százféle okokkal
sietett felvilágosítani, hogy miért tudott az idegen legény hamarább
odaérni, mint ő? utoljára még az is kisült, hogy nem is ért oda
hamarább, csupán csak hogy egy paraszt hajszállal volt előbbre a lovának
a feje, mint az övé.

Az idegen legény hagyta őt beszélni békével s csendesen, jó kedvvel
léptetett vissza a kiindulási vonalra.

E nyugalom, ez önbizakodó engedékenység teljesen megnyerék számára a
közönség rokonszenvét a garázda Márton ellenében, s az úri sereg között
élénk fogadások kezdtek szövődni, még pedig tizet egyre, hogy az idegen
lesz mind a három futásban a győztes.

A taraczkokat újra megtöltötték, a legények ismét sorba álltak, a
harmadik lövésre megindult a versenyző csapat. Most már egyszerre
ugratott ki mind a két versenyhős a többiek sorából. A pálya közepén már
mind elhagyták egy öllel a hozzájok közelebb jövőket, s szorosan egymás
mellé férkőzve vágtattak a zászló felé.

Egész a pálya végeig egyik sem bírta megelőzni a másikat. Midőn már csak
alig ötven lépésnyire voltak, hirtelen nagyot durrantott ostorával az
idegen, mire a megriadt paripa három nekidühödt szökést téve, egy egész
fejjel előzte meg Márton lovát, s ez a különbség egész a pályaczélig
változatlanul megmaradt közöttük, bár a pünkösdi király korbácsnyéllel
verte is tajtékzó paripáját.

Az idegen legény elébb ott volt a zászlónál, s ezúttal úgy kikapta azt
Varju uram kezéből, hogy maga Varju uram is leesett a lóról.

Márton magánkívül dühében vágott ostorával az előle elragadott
zászlóhoz, s lyukat hasított annak piros lebernyegén. Hasztalan düh. Az
esküdtek odajövének, s a mérgében reszkető pünkösdi király fejéről
levevék a virágkoronát s feltették a győztes fejére.

– Nem kell az a kalap, kiálta rekedten a legyőzött lovas, midőn
kalapjával kinálták. Visszanyerem én még azt a koszorút újra.

– Pihenést kell nekik engedni, kiáltának a hintókról.

– Nem szükség, felelt Márton daczosan, én nem vagyok fáradt, sem a
lovam, mi futunk, ha belehalunk is. Ugy-e Ráró?

A paripa, mintha értené, hogy mit beszélnek hozzá, kapált lábaival, s
fejét szügyébe hányta. Az esküdtek visszavezették a fiatalságot a
vonalra.

Sokan átlátva, hogy e két lovassal nincs mit versenyezni, kiálltak a
sorból, s a nézők közé vegyültek, úgy, hogy a két versenyhős alig
hatodmagával maradt a síkon.

Annál érdekesebb lőn a verseny, mert a tömeg nem vonta félre a
figyelmet.

Mielőtt harmadszor is hozzá fogtak volna a versenyhez, az idegen legény
leszállt a lováról s a temető árkából egy hajlós fűzfavesszőt metszve,
arról lehántá a leveleket s karikását nyakába vetve, így ült föl ismét
lovára.

Még eddig egyszer sem ütötte meg a paripáját.

Most, a mint meghallotta a nemes állat a vékony fűzfavessző éles
fütyölését, elkezdett ágaskodni. Két lábra állt és zabláját harapta
dühödten, köröskörül tánczolva két hátulsó lábán. A legényt félteni
kezdték, nem attól, hogy lova leveti, mert arról szó sem volt, hanem
hogy elkésik vele, már a második lövés is eldördült, a többi mind
hosszúra ereszté a kantárt s felkészülve várt, az ő lova még egyre
ágaskodott, s lábaival kapálta a földet.

A mint a harmadik lövést tették, az idegen lovag egyszerre rávágott a
fűzfavesszővel a lovára s odaveté a kantárszárat.

Mint a vihar száguldott előre a megcsapott ló, szilajon, bőszülten
nyargalta be a tért, a hogy csak akkor tud futni a paripa, ha valamitől
megrettent, s magával ragadja veszendő lovagját. Senki, senki sem ért
még csak közel is hozzá, maga Márton több ölnyi távolságra maradt el
mögötte már a pálya felén, a népség bámult a lovag vakmerőségén, vagy
paripája dühén, a midőn hirtelen a sebes roham közepette lebontakozik a
legény fejéről a hosszú virágfűzéres korona s lehull a földre. Az utána
rohanók patkói mind összegázolták.

Ő maga észre sem vevé koszorúja elestét, míg a czélhoz nem ért, hol már
előre vissza kellett tartania minden erejével bőszült paripáját. A czélt
elérte, de a koronát elveszté.

– Igy nem lehet pünkösdi király, mondának többen. Minek vesztette el a
koronát?

De hát ki lesz akkor? A koronát senki sem vette észre a földön,
beletapodták a porba.

– Ez nem igazság! kiáltozott a nagy rész, míg többen új futtatást
indítványoztak.

– Én mindenre kész vagyok, mondá az idegen legény.

– Megállj öcsém, szólt rekedt, eltompult hangon Márton, ki reszketett a
dühtől, váljék el hát köztünk, hogy melyikünk a derekabb legény? Itt a
síkon te jártál elébb, megvallom: jobb lovad van, ehez a bolond is ért,
csak gyors lova legyen; de gyere, mutasd meg: ember vagy-e ott is, a hol
meg is kell állni? Látod, itt sok szép népség van együtt s ennyi nép
számára nem hoztak többet két tuloknál. Ez kevés lesz. Gyere velem, ha
legény vagy, hozzunk még egy harmadikat. Nem kell messze mennünk, itt a
nádas közepén van egy kivert bika, a ki már két hét óta rontja a
vidéket, embereket öl meg, gulyákat kerget szét, kalangyákat dúl fel, az
utazó szekereket felforgatja az útban, s bekergeti a városba a mezőről a
munkásokat, a város valamennyi bérese, gulyása nem birta egyesült erővel
elfogni, menjünk mi rá ketten s a melyikünk ide hajtja, legyen az a
pünkösdi király.

– Itt a kezem, szólt versenytársa tenyerébe csapva az idegen legény,
minden hosszas gondolkozás nélkül.

A kik hallották a köztük tett fogadást, kezdtek tágulni mellőlök, hisz
ezek veszett emberek, a kik az ünneplő nép közé akarják hajtani a szilaj
bikát!

– Nem kell félni, monda Márton, mire ide hajtjuk, úgy megszelidül az,
mint a bárány, vagy mi is ott maradunk.

Hirtelen, mint a futó tűz terjedt el a vakmerő fogadás híre. A népség
félénkebb része iparkodott elárkolt helyek mögé jutni, a bátrabb
legények lóra kaptak, utánok menendők, hogy meglássák a merénylet
sikerét; az urak is mind paripáikat hozatták elő, még Jancsi úr is neki
hajtatott parasztszekerével. Tán azt hitte, hogy ő iránta még a szilaj
állat is tartozik respectussal viseltetni?

Alig félórányira a várostól kezdődik az a rengeteg mocsár, mely innen
azután lenyúlik egész Püspök-Ladányig és fel Nádudvarig és
Tisza-Füredig: abban bizony ellakhatik nemcsak a szilaj bika, de még a
hyppopotamus is.

Egyfelől gazdag búzavetések terülnek, másfelől gazdag sötét-zöld sás
mutatja a vonalt, a meddig a víz szokott járni, csak egy keskeny gát
választja el a rétet és kaszállót az ingoványtól.

A legelőkön elszórva tanyázó gulyák pásztoraitól csekély fáradsággal meg
lehetett tudni, merre jár most a kivert bika a mocsárban.

Jelenleg épen a füzes sziget bokrai közé vette magát, oda látták
becsörtetni s egész éjjel ott morgott, bőgött, csak nappal hallgatott
el.

Tudnunk kell mindenek előtt, hogy miféle charakterbeli állat egy kivert
bika?

Mikor egy gulyához két bika kerül, vagy pedig egy ifjabb borjuból
felnövekszik, télen át csak el vannak csendesen, legfeljebb, ha
összetalálkoznak is, nagy morogva összevetik homlokaikat, s úgy
elforognak egymás körül, s ha a bojtár közükbe hajítja botját,
szétszaladnak; de a mint a tavasz kinyílik s a fűszeresebb virágok
merészebbé tesznek minden fűevő állatot, midőn a vér forrni kezd,
mindkettő magasan kezdi hordani szarvát, már messziről bömbölnek, ha
egymást meglátják s a gulyásoknak ugyan ügyelni kell, hogy ne
találkozhassanak. Ha azután egy meleg nyári napon, mikor a pásztorok
gubáik alatt alusznak, megkeríti egymást a két ellenséges főnök, eldöntő
viadal kezdődik közöttük, mely rendesen az egyik elestével, vagy
futásával végződik. Ilyenkor már hiába iparkodnak őket a pásztorok
szétválasztani, a neki bőszült állat nem lát és nem érez, minden erejét
megfeszíti, hogy ellenét letörje. Gyakran órákig eltart a viadal egy
szérűnyi téren, melyen úgy felkapálják a fűvet, mintha szántva volna. A
melyik azután végtére hanyatlani kezd, érzi, hogy társa erősebb, iszonyú
bömbölés közt elkezd futni a gulya közül, belevadul a pusztába, véres
nyelvvel, véres szemekkel kóborol keresztül-kasul mezőkön, vetéseken,
gyakran visszatér oda, a hol meggyaláztatott, de a gulyához nem vegyül
többé s jaj minden élő állatnak, a mit előtalál; azt, a mily messziről
meglátta, elkezdi üldözni, van rá eset, hogy a fára felfutott utast
napokig előrizte a fa alatt, míg oda vetődő csikósok el nem terelték
onnan, sőt újabb időkben a Szolnok felé járó vaskocsit is megtámadta egy
ily bőszült állat, a szemközt jövő gőzmozdonyra rohanva előre tartott
szarvaival, s az összeütközésnél agyonzúzatott.

A gulyások utasítása szerint könnyű volt rátalálni a bika tanyájára, a
magas nád között két külön út volt kivehető, melyeket maga előtt gázolt;
a két legény egymástól különválva, a két külön úton indult el a bőszült
vadat keresni. A nézőbe jött lovasok ez alatt a magas gátra vonultak
fel, honnan a füzest egészen be lehetett látni.

Alig haladt Márton mintegy száz lépésnyire a sás között, midőn meghallá
a bika mormogását. Egy perczig gondolkozott, ha ne kiáltson-e a más úton
járó legénynek? de utóbb győzött benne a büszkeség: egyedül küzdhetni le
az állatot s kibontva dróttal fonott végű karikását, karjára öltve az
összeszedett pányvát, merészen neki indult egyedül azon helynek, honnan
a dörmögést hallotta jönni.

Ott feküdt a termetes vad a sás közepén, térdig beleásta magát a
mocsárba, köröskörül nagy területben legázolva maga körül a tért,
bőszültségből vagy elővigyázatból.

A mint meghallá a közeledő csörtetését, felnyújtá fejét, egyik szarva
korábbi tülekedésben meghajolva, előre állt, a másik hegyesen fölfelé.
Kormos fekete homloka tele volt tüskés ragadó vizi bojtorjánynyal, orrán
egy nagy hasítás be nem hegedt sebe látszék.

Meglátva a közeledő lovast, rögtön két első lábára emelkedett, s hosszú,
ismételt vad bőgést hallata.

Márton ki akarta csalni a síkra az állatot, hol könnyebben bánhatott
vele, mint itt ez ismeretlen süppedékben, s mintegy kihívó jelül nagyot
pattantott karikás ostorával.

E bosszantó hangra dühödten szökött fel helyéből a szilaj állat, s a
lovag felé rohant.

Ez rögtön megfordítá paripáját s futott ki az ingoványból, maga után
csalva a bőszült bikát.

A mint kiért a vadállat a mezőre, s körültekintve meglátta a gáton álló
sokaságot, mintha sejtené, hogy mit akarnak vele, egyszerre megfordult,
s morogva, bosszúsan lefeküdt az ingovány szélében.

Márton erre ismét visszafordult reá, s ostorával pattantott felé.

A bika elbődült rá, de meg sem moczczant helyéből, sőt inkább az orrát
is beledugta a sásba, s azután kongathatott tőle eleget a csikós, nem is
felelt rá, csak a farkával csapkodott a légbe.

Mártont bosszantá e makacsság, s közelebb léptetve a szilaj bikához,
rávágott egyet karikás ostorával. A horgos aczélsodrony, mely az ostor
végébe volt fonva, egész csíkot hasított fel a vad állat bőrén; de az
meg sem mozdult. Egy második vágás a nyakát érte, hegyes pattanással
csípve ki egy folt bőrt: a bika csak nyögött, de fel nem állt, s fejét
úgy eldugta a sás közé, hogy a pányvát nem lehetett belevetni.

Most már a vadász kezdett dühbe jönni, egyre vágta, ütötte a magát
megbikacsoló vadat, a nélkül, hogy azt megbirná indítani; már többen a
lovasok közül oda kezdettek hozzá seregleni, kiket boszantott a bika
gyávasága, s lármájokkal igyekeztek azt felriasztani.

Ekkor egy ostorcsapás hirtelen a szemét találta a bikának. Villámgyorsan
ugrott az egyszerre talpra, fejét megrázva, ádáz dühvel rohant a
lovagra, s mielőtt annak ideje lett volna előle menekülhetni, oldalt
kapta és iszonyú lökéssel föltaszítá a porba lovastul, keresztül gázolva
rajta. A többiek rémülten futottak szerte. A legázolt paripa vergődve
iparkodott ismét talpra állni; hasztalan! a fenevad szarva keresztül
járta vékonyát, a nemes állat nem fog többé versenyt futni a mezőn,
véresen hull ismét vissza, maga alá szorítva lovagját, ki lábával a
kengyelbe keveredve, nem bir alóla kiszabadulni.

A felzaklatott vad irtóztató bömböléssel állt meg a síkon, lábait
megvetve a földön, kivágott szeméből csorgott alá fekete szügyén a vér.
Nem üldözé a futókat, hanem ismét visszafordult s meglátva a földön
fetrengő lovat és lovagot, bakkecskeszerű szökéssel kezdett feléje
rohanni, szarvával itt-amott felhányva a földet.

Isten legyen irgalmas kegyelmes a szegény legénynek.

Végre sikerült Mártonnak lova alól kiszabadulhatni. A mint a bika
meglátta, hogy ellenfele talpra állt, veszett dühvel nyargalt reá
egyenesen. Egyetlen rémkiáltás tölté be a levegőt, többen elfordíták
arczaikat, most mindjárt vége lesz!

Ebben a pillanatban, a mint alig egy szökésnyire volt már áldozatához a
vad, hirtelen megállt és nyakát hátra kapta. Egy ügyesen vetett pányva
hurkolása szorította azt össze, melynek vége az idegen lovag kezében
volt, ki most törtetett elő a sás közől. Meghallva a hajszolás zaját,
sietett arrafelé, s épen jókor érkezék. Egy percz mulva versenytársa
össze lett volna tiporva.

A meglepett fenevad a fojtó hurkot nyakán érezve, hirtelen új ellenének
fordult; de már akkor ez is megfordította a kantár szárát, s a
pányvakötelet vállára kapva, elkezdett futtatni a síkon keresztül.

Ez volt a futtatás! A nehéz vadállat versenyt száguldott a leggyorsabb
paripával, a kötél megfeszült nyakán, hanyatt homlok rohant előre
egyenes irányban, nem látott már semmit, futni fog, míg meg nem szakad
bele.

A legény egyenesen a versenytér felé nyargalt vele, s egyszerre félre
ugratott előle lovával; a bika elfutott mellette, s ekkor a lovas maradt
hátul, a vad futott elől. Azt sem vette már észre.

A lovag ekkor elővoná karikás ostorát s elkezdte vágni hátulról a bikát,
az mindig sebesebben rohant, a lódobogás, ostorpattogatás, a nép
ujjongatása elvevék eszméletét, csak futott, orrán, száján megeredt a
vér, egész teste tajtéktól habzott, nyelve kicsüggött szájából, végre a
versenytérre ért, az összegyült népség ordító tömege közé, erős lábai
megcsuklottak alatta, de nem birta már magát megtartani, egy árokban
elbotlott s messze előre rohanva, orrával túrta a földet, azután végig
nyúlt a pázsiton és megszünt élni.

A népség ujjongva, vivátozva kisérte végig az utczákon az új pünkösdi
királyt, kinek e közben minden tanácsbeli és a főbiró háza előtt meg
kellett állapodni, s ott egy pohár bort kiinni annak egészségére, mely
szokás azt bizonyítja, hogy a pünkösdi királynak nemcsak jó futónak,
hanem jó ivónak is kellett lenni; mely tulajdonság még szükségesebbé
vált azon körülmény által, hogy mind ezeket elvégezve, utoljára Kárpáthi
János úr kastélyába kellett mind az esküdtekkel egyetemben betérnie.

Fentartjuk magunknak az alkalmat e kastélyról s annak saját vigalmairól
annak idejében beszélhetni, s hogy történetünk egyik újabb
szerepvivőjének tért nyithassunk, magát a többiekkel egyenlő érdekűvé
nőhetni ki, ezuttal a mellékes tárgyakról csak futólag fogunk emlékezni.
Különben is a következő vigalom nem tartozik azon érdekesebb látványok
közé, miket a Kárpáthi-kastély egy-egy János fővétele napján szokott
mutatni, a midőn összesereglik a gazdag nábob névnapjára a vidék
nemessége és czigánysága s a midőn szinészek ütik fel a szin alatt
ponyvaberkeiket, poéták jönnek versenyezni őrült dythirambokkal, s
hirhedett szónokok mondanak kacskaringós toasztokat, a midőn tüzijátékok
lövetnek el, s csűrök égnek le, s az égés lángjai közt ott húzzák a
barna zenészek tánczra kerekítő nótáikat, s az urak tánczolnak paraszt
menyecskékkel.

Mind ezek helyett most csak az örök pohár vad mulatságát fogjuk látni,
mely abból áll, hogy egy nagy üres teremben körbe ülnek az eredeti
ficzkók egy nagy gömbölyű asztal körül; az egész teremben semmi
összetörhető bútor nincsen, csupán kicsiny, kartalan, gömbölyű székek
lábak nélkül, melyeket nem lehet megfogni s egymás fejéhez vagdalni.
Ekkor kézbe adatik egy gömbölyű talpatlan pohár, melyet nem lehet
letenni az asztalra, hanem a mint a hajdú, ki minden ember háta mögött
áll, tele töltötte, ki kell inni menten és a szomszédnak átadni,
ilyenformán szüntelen körüljár a pohár, s valahányszor egy vendég
kiiszsza, a többinek ezt a nótát kell dalolni:

Valahányszor az oláh mondja: «szinyetátye» stb.

Az eredménye e jeles mulatságnak az szokott lenni, hogy majd egyike,
majd másika a vendégeknek kidűl a sorból, azt azután a hajdúk felfogják
s lefektetik a fal mellé egy gyékényre; ott alhatik másnap délig, a
többi iszik tovább. E kétségtelenül igen kedélyes mulatság mind addig
tart, a míg csak egy ember marad utoljára az asztalnál, a ki rendesen
Kutyfalvi Bandi szokott lenni.

A feltett borból előre meg lehet mindig jósolni, milyen kimenetele lesz
az esti mulatságnak? a mint azt a borok különböző szelleme hozza
magával.

Mikor neszmélyire jár az örök pohár, akkor a közönség lármás, beszédes
lesz, egyik pajkos anecdota a másikat éri s kaczagnak rajta eleget; a
kik kidűlnek, alusznak csendesen horkolva, s ki utól marad, sorba
csókolja jó kedvében az őt vezető hajdúkat.

De mikor villányira megy a verseny, akkor már a tizedik fordulónál hajba
kapott a közönség, mérges, haragos mindenki, törököt akar ölni s egymást
nézi annak, a földön heverők ordítanak és nyögnek, az utolsó hős
birkózásnak ered a házi úr fogdmegeivel, s úgy kell lekötözni az ágyba.

Egyszer valami külföldi bort próbáltak ilyképen, akkor meg az egész
társaság azt képzelte, hogy szélvészektől hányatott hajón van, s hogy
megkönnyebbítse a hajót, kihányt az ablakon minden széket és asztalt, a
földön fekvők tengeri betegségről ordítoztak, s Kutyfalvi Bandi mind ki
akarta őket is hányatni a tengerbe.

Hogy azonban kettős czél legyen összekötve, míg a pohár egyet fordul,
kivált népes társaság közt, unaloműzés végett előveszik a kártyákat. –
Csak kicsiben fognak játszani, mondják, egy huszasba. Egy óra mulva
aztán már ezerek állnak egy lapon, s nem egy bölcs, előrelátó férfiu jár
úgy, hogy felteszi magában, miszerint nem iszsza le magát s kicsinyben
fog játszani s eldűl tele fővel és üres erszénynyel.

Mint a magyarázatból látjuk, e szellemdús mulatság nem sok
változatosságot igér, s arra, hogy az ember gyönyörűségét találhassa
abban, mint hány a poéta czigánykereket közkivánatra, s hogy mond
viszont verseket a czigány, minő dictiókat tart a helybeli kántor, s
hogy énekli el viszont a délesti dicséretet a komolyképű Horhi Miska?
szükségképen oly állapotban kellene lennünk, mint ők, már pedig olyankor
olvasni nem szoktunk.

A mint az esküdtek felvezették Jancsi úrhoz az új pünkösdi királyt, a
nagy úr meghagyá, hogy mindenki takarodjék a szobából, csak ők
maradjanak egymással egyedül.

Jancsi úr lábait egy nagy kád vízben tartva s egy pár keserű mandulát
rágogatva, ült karszékében. Mindez arravaló volt, hogy a ma esteli
ivásnál jó előkészülettel lehessen.

– Kinek hínak, öcsém? kérdé a pünkösdi királytól.

– Kis Mihálynak, szolgálatjára, nagyságos uram.

– No te Kis Miska, te derék fiu vagy. Te nekem megtetszettél. Már most
te esztendeig pünkösdi király fogsz lenni, ugy-e? Hát mit mívelsz ez
alatt az esztendő alatt?

A legény felpödörte pörge bajszát, s felnézett a plafondra.

– Magam sem tudom én. Annyit tudok, hogy nagyobb úr leszek, mint eddig.

– Hátha esztendő mulva levetnek?

– Akkor megint visszamegyek csikósnak Nádudvarra, a honnan jöttem.

– Nincs sem apád, sem anyád?

– Egy szikra sincs nekem. Soha sem láttam egyiket is.

– Hát megállj te, Miska. Mit szólnál hozzá, ha én téged még nagyobb úrrá
tennélek, mint a mekkorának képzeled magadat, beültetnélek ide az úri
compánia közé, adnék pénzt, a mennyi kell, hogy igyál és kártyázzál
velök, mint nemes Kis Mihály úr, nádudvari földesúr.

– Én nem bánom; de nem tudom ám én, hogyan kell magamat viselnem, hogy
úrnak nézzenek.

– Légy mentül nagyobb betyár, annál nagyobb úrnak fognak tartani, csak a
szemérmetesség az, a miről a parasztra rá lehet ismerni.

– Ha csak az kell, én kész vagyok rá.

– Mindenüve eljársz velem, iszol, kártyázol, garázdálkodol, verekedel,
megvered a férfit s elcsábítod a leányt, a ki hagyja magát. Egy esztendő
mulva aztán vége a pünkösdi királyságnak, leveted az úri gúnyát, s
beállva hozzám hajdúk hadnagyának, fölveszed a piros mentét, s szolgálod
azokat az urakat, a kikkel együtt ittál és kártyáztál egész esztendeig,
s segíted hintóba ülni a kisasszonyokat, kik együtt farsangoltak veled.
Én ezt igen jó tréfának találom, nem tudom, te is annak találod-e? hogy
fognak káromkodni az úrfiak, s pironkodni a dámák, ha megtudják, hogy ki
voltál.

A legény egy kicsinyt gondolkozott, azután megbiczczenté fejét:

– Nem bánom.

Jancsi úr megnézé az óráját:

– Most háromnegyed négyre. Rá emlékezzél. Mához esztendőre háromnegyed
négyre kitelik az uraságod és nemességed, addig oly úr vagy mint a
többi, minden hónapra kapsz tőlem elprédálni való pénzt ezer forintot,
az első ezer itt van a bugyilárisban. Most eredj, a hajdúim majd
felöltöztetnek, ha készen léssz, gyere le az ivóterembe. Goromba légy a
cselédekkel, különben észreveszik, hogy paraszt vagy, s az urakat csak a
kölyök neveiken szólítsd, per Miska, Bandi, Laczi, Friczi, Lenczi. Engem
úgyis tudod, hogy Jancsinak hínak.

Félóra alatt fel volt Miska öltöztetve urnak.

Az ivóteremben már ekkor nála nélkül is vigan voltak, mert itt az a
szokás, hogy mindenkit szívesen látnak, de senkire sem várnak. A háziúr
bemutatta az érkezőt vendégeinek, mint nemes Kis Mihály nádudvari
földesurat, ki, mint «eredeti ficzkó», csikósnak öltözve jött a pünkösdi
királyságért versenyezni s ott oly derekasan viselte magát.

Ezt mindenki eredeti tréfának találta. Látszik a szeméből is, hogy úr és
nem paraszt! Minden mozdulata, a hogy székre leül, a hogy lekönyököl az
asztalra, a hogy a kalapját a szegletbe vágja, azok a betyáros tempók,
világosan mutatják, hogy a jobb körökben növekedett; holmi valódi betyár
fel sem merné itt ütni a fejét, míg ez az egész világgal csak úgy
komázva bánik. Most már mindenki emlékezett rá, hogy a legelső látásnál
felismerte benne az urat, sőt némelyek még azt is bizonyosan tudták,
hogy itt-ott a főispáni ebédeken, a statutiókon találkoztak vele. Miska
természetesen szintén mindazokra jól emlékezett, s egy percz alatt
pajtásságot ivott az egész társasággal s oly ismerős lett velök, mintha
mindig köztük lett volna, s szinte maga is elcsodálkozott rajta, hogy
milyen könnyű az úri magaviseletet elsajátítani.

Az örök pohár e közben elkezdte vándorpályáját.

Miska új, eddigelé nem ismert bordalt kezdett el, a társaság azonnal
felkapta azt és sokkal szebbnek találta az eddiginél.

Kalotai Friczi nagy érzékenységében odarohant hozzá s összeölelgette.

– El ne lopd valamimet a nagy ölelgetésben, hej! monda neki Miska, mely
mondás, minthogy nagyon helyén volt Friczi irányában, az egész társaság
által hatalmas elménczségül fogadtatott, ámbár eredetileg nem volt egyéb
csárdai impromptunál.

Egy óra alatt tökéletes hőse lett Miska az úri társaságnak, ivásban
senki sem haladta túl, a poharat mindig körömpróbáig hajtotta fel,
elkezdtek kártyázni, ő mindjárt telemarokkal rakta a pénzt, nyert
egyremásra, mint a bomlott óra s még csak egy arczvonással sem mutatott
rajta legkisebb örömet is, oly hidegvérrel nyúlt a pénzhez, mintha
otthon zsákkal állana nála, s még kölcsön is adott Kalotai Friczinek, a
mi világos megvetése a pénznek, mert az sohasem szokta visszafizetni.

A többség feje már lógott a borversenyben, mindenki túl volt azon a
határon, a hol a bor jó kedve végződik s kezdődik a mámor, mikor már az
ember nem érzi a bor izét, csak a szédelgő ingert, mely csábítja a még
többet ivásra. Kutyfalvi Bandi ilyenkor szokta elővenni régi tudományát,
mely abból állott, hogy feltartott nyakkal egy egész pohár bort ki
tudott inni, a nélkül, hogy egyet nyelne a közben, vagy hogy
műkifejezést használjunk: a nélkül, hogy egyet kortyantana. Ehez, mint
tudva van, igen jó öblös és gyakorlott torok kivántatik, s Bandin kívül
alig volt még egy-kettő a társaságban, a ki azt utána tudta csinálni.

– Ez mind semmi, szólt Kis Miska, legkisebb erőtetés nélkül teljesítve a
feladatot; de csináljátok meg azt, a mit én: próbáljon valaki, úgy
miként én, dalolva kiüríteni egy poharat, a nélkül, hogy a dalolást
félbeszakasztaná.

Ez akkoriban még új tudomány volt és igen nehéz, miután kivitelére
nemcsak az szükséges, hogy a bornak a torkon keresztül patakzása alatt a
gégefő, az ádámalmacsutája, meg ne mozduljon, hanem még e felett az is,
hogy ugyanakkor félbeszakítatlan hangot kell adni.

E mutatványt közbámulatra remek ügyességgel teljesíté Kis Miska s átadá
a poharat, hogy csinálja utána más.

Természetesen mind bele buktak. Minden pohár bor egy-egy újabb
kudarcznak lett okozója, az ivók egymáson nevettek, mert az éneket
mindegyik kénytelen volt félbeszakasztani az ivás alatt.

Kis Miska még egyszer megmutatta, hogy hogyan kell?

– Ide azt a poharat! kiálta végre Bandi, s hozzáfogott ő is a
kisérlethez; egy darabig csak ment is az ének, de akkor a czigány-útra
talált szaladni egy csepp ital, s egyszerre visszacsapódva az elfojtott
lélekzet, mint a tengerből felmerülő czethal, vagy mint a szökőkutakra
faragott tengeri isten lövellte szét egyszerre, fejének minden nyilásán
a torkán akadt italt.

E jelenetet óvatosabb körülirással nem birjuk részletezni.

Igen jó mulatságnak tartják ezt s szoktak vele dicsekedni.

Az egész asztal felugrált, a társaság majd megpukkadt a kaczagás miatt,
míg Bandi fuldoklott a köhögéstől, ha egyszer-egyszer csendesült
tüdejének rohama, ököllel mutatva Miskára és kiáltva: megöllek!
megöllek! S midőn el tudott végre csendesülni, felgyűré ingujjait
vastag, húsos karjain, rekedten ordítva:

– Készülj, mert megöllek. Megölöm az egész compániát!

E szóra kiki menekült az ajtók felé; ismerték már a szokását, jó volt
ilyenkor előle futni vagy lefeküdni, mert a medvék természetével birt,
hogy a földönfekvőt nem bántotta. A hajdúk hirtelen kezdték kifelé
czepelni Jancsi urat is. A ki kevesebbé tudott lábaival parancsolni,
meghúzta magát az asztal alatt.

Csak Kis Miska nem mozdult meg a helyéből.

Kutyfalvi nagy brutális erejű ember volt, három vékás zsákot a fogaival
keresztülhajított a fején, a tallért ketté tudta harapni, s lefogta
egyes egyedül a szilaj lovat, mely tulajdonságok oly tekintélyt
szerzének számára, miszerint igen nagy foka az ittasságnak volt arra
szükséges, hogy ismerősei közül valaki kikössön vele, s az ily merénylet
rendesen azzal végződött, hogy az éktelen Brontes könnyebb testalkatú
ellenfelét tökéletesen kimángorolta.

Jaj te neked Kis Miska! sóhajta minden lélek, a ki látta, hogy ő
egyesegyedül teszi ki magát e gygás dühének, ki fel volt bőszülve a
rosszul sikerült bornyelési kisérlet miatt s feldöntve az előtte álló
székeket, kinyújtott karokkal rohant reá, hogy egyszeribe szétmorzsolja.

De a csikósból váltott gavallér szokva volt már az ilyen viadalokhoz, s
a mint ellenfele közel jutott hozzá, hirtelen karjai alá ugrott s
megmutatta ő is, hogy mi a csikós-tempó?

Egy kézzel megragadni az ellenfél nyakravalóját, s egyet csavarintani
rajta, hogy a lélekzete elálljon, ugyanakkor gáncsot vetni neki lábbal s
a másik kézzel keresztülvetni a térdén. Ez a csikós-tempó, mely a
legóriásabb erejű verekedők ellenében is rendesen sikerül, csak az ember
ne resteljen egy pár ütleget kiállani a fejére, mire nézve gyakorta
szoktak a csikósok födetlen fővel járni a napon, hogy koponyájok
megvastagodjék, úgy hogy a fokos se törje be.

Az ajtókból visszatekintő czimborák csak egy nagy zuhanást hallottak, a
mint Kutyfalvi Bandi roppant termetével megüté a földet, s látták, mint
terül el a nagy erejű ember mozdulatlan, rátérdelő ellenfele alatt, s
engedi magát tarkótól talpig végigveretni, a hogy ő szokott tenni
mással, a hogy ő verte meg nem egyszer egyik-másik czimboráját poharazás
közben. Ah, jól esik ő kelmének! Minden ember örült rajta, hogy rájárt a
rúd, s midőn végre Kis Miska elereszté a nyakravalóját s ott hagyta a
földön végignyúlva, csaknem tenyerökre vevék a sok évi sérelem
megbosszulóját, s ezután egész reggelig az ő egészségére ittak.

Kutyfalvi pedig, kit a cselédek e kis tréfa után kivittek a teremből s
szépen ágyba fektettek, délig aludván, azt álmodta, hogy egy magas
hegytetőről egy mély kőbányába hengerült le, s a kiálló köveken
össze-vissza zúzta minden porczikáját, s fölébredvén, nagyon
csodálkozott rajta, hogy álma hatását még most is érezi.

E naptól fogva Kis Miska kedvencze lett Jancsi úrnak, s a környékbeli
minden hímcompániának.

Hogy ez utóbb kiejtett szónak okát adjam, el kell mondanom, hogy az
alföldön, és különösen a Bánságban, van egy neme a
férfi-separatismusnak, mely nem elégszik be azzal, hogy a nők befolyását
minden nyilvános téren nélkülözze, hanem ezt még társadalmi életébe,
vigalmaiba is átviszi. Hol nők vannak jelen, ott ők nem tudnak mulatni,
vagy rajta vannak, hogy minél előbb elszöktessék őket a társaságból; az
ilyen compániák tagjai többnyire azon fajta emberek, kikre magán
perczeikben sem vár nyájasabb, szelidebb lények boldogító közelléte, kik
a parasztszolgálón s a városi olcsó szépségeken kívül minden egyéb női
ismeretséget kerülnek: ha nősök, feleségeikkel úgy bánnak mint
szolgálóikkal, és a szolgálóikkal mint feleségeikkel. Az ilyen
társulatok a legjobb terjesztői minden barbarismusnak s
betyár-seminariumok úri emberek számára. Ha poéta volnék, nevezhetném az
ilyen hím-társaságokat erdőknek virág nélkül, és nem volna igazam, mert
hiszen borvirág, mákvirág ott virágzik szépen.

Az 1825-diki országgyűlés némi szakadást idézett elő ez erőteljes
társulatokban; kit egy, kit más hivatás kiragadott a baráti körből, s
bár a rokon lelkek egymást Pozsonyban is megtalálják, mégis az akkori
időknek volt már valami szokatlan fordulata, a mely más ágakat oltott az
elvadult kedélyek galagonya-tüskéibe: kezdtek politikáról beszélni. Még
ez is elég vad mulatság, de legalább mozgásba hozza nemcsak a torkot és
tüdőt, hanem az észt és szivet is, eszébe juttatja az embernek, hogy
vannak érdekek, melyek a borozó asztalon túlterjednek; az a föld, melyet
beszántunk, learatunk, melyet zálogba adunk, elvesztegetünk, nemcsak
dominiumnak, hanem egyuttal hazának is neveztetik, s ennek a hazának
követelései vannak irányunkban, melyek, a mióta kamatjaikat nem
fizetjük, iszonyú összegre kezdenek terjedni.

Szóval: a vadpohár helyét felválták a zöld-asztalok, a hím-társulatok
helyett clubbok fogadták ismerőseinket, s nem egy elvadult kedély ismert
e téren nemesebb hivatásaira.

A Kárpáthi-család legidősebb tagját is Pozsonyba idézte a nemzeti
alkotmányos foglalkozás; megvált, bármi nehezen esék, bohóczaitól,
kutyáitól, czimboráitól, hajdúitól és parasztleányaitól. Csak Miskától
nem birt megválni. Őt elvitte magával Pozsonyba. Lehet azonban, hogy ezt
csak mulatságból tevé, miszerint a pseudonemessel ott még több főurat
hozzon barátságba; ki tudja, még tán egy grófkisasszony is beleszerethet
a fiuba, s milyen jó tréfa lesz akkor a vőlegényt skárlát monturban
bemutatni, mint hajdút, ki a bakra szokott felugrani, mikor az uraság a
hintóban ül.

Kis Miska azonban a pozsonyi elegans társaságokban nyilt, vidám kedélye,
s csinos, férfias alakjának ajánló levele mellett mindenütt kedvezően
fogadtatott.

A művelt köröknek saját szótára van, a durvaságot híják szelességnek, a
rossz kifejezéseket eredetiségnek, a hevességet férfiasságnak és a
figyelmetlenséget komolyságnak; ilyenformán Miska egy sereg szép
tulajdonsághoz jutott, a nélkül, hogy egyéb változott volna rajta, mint
hogy mente helyett attilát vett fel. Született úr volt. Mindenki
bámulta, nem ugyan az eszét, mert azzal keveset bajlódott, hanem férfias
előnyeit, piros arczát, karcsú termetét, villogó szemeit, fekete
bajuszát, a mi mind többet ér minden tudománynál, s ha felült a lovára,
és ha egy szót sem szólt is, különb ember volt száz tudósnál, ki
iróasztalánál görbe hátúvá tudományozza magát, s bárha a közjogi és
alkotmányos viták alatt szeretett is bölcsen hallgatni, de viszont
tudott beszélni ott, hol ismét a haza atyjai hallgattak többet: a
hölgyek körül s nem egy érzékeny kalandróli monda volt már
közforgalomban egyik vagy másik delnőről, ki némi kitüntetésben
részesíté a deli kalandort, kiről ugyan senki sem tudta, hogy jószágai
hol fekszenek? hanem azt lehetett tapasztalni, hogy pénze mindig van
elég.

Jancsi úr csak titkon nevetett magában, mert piros pünkösd napja már
közeledék, s Kis Miskával a fiatal főurak nagyrésze – pertu volt már s
itt-ott lehetett hallani, mint kérdezősködnek gondos édes mamák a derék
ifju körülményei felől, kik nem látták kedvetlenül annak leányaik körüli
megjelenését, sőt titok fejében megsúgák meghittebb barátnéiknak a
kitüntetéseket, melyek okot engedének azt gyanítani, hogy a derék ifju
komolyabb czélokat táplál magában.

Az ilyen titkok nagyon hamar el szoktak terjedni s az öreg Kárpáthinak
furcsa rohamai kezdődtek: gyakran a legkomolyabb társaságokban elkezdett
fenhangon hahotázni; ilyenkor az jutott eszébe, hogy néhány nap mulva ez
az ünnepelt gavallér az ő hajdúja fog lenni; néha az ágyban felült
kaczagni, sőt egy izben plena sessione, mikor legtöbb úri nép volt a
karzaton, s épen a jegyzőkönyvet olvasták fel, a főúr észrevevé, hogy a
karzaton ülő delnők lorgnetjei mint keresik a körülcsoportosult
fiatalság között Miska deli alakját, e felett oly fékezhetlen kaczajban
tört ki, hogy actiót kapott miatta; a miért rögtön le is fizette a
birságiumát, még pedig egyuttal megduplázva, miután semmiképen sem birta
magát visszatartóztatni a nevetés további folytatásától.

Végre elkövetkezék a legmulatságosabb nap. Itt volt piros pünkösd napja.

Kárpáthi nagy, költséges ozsonnát rendezett a dunántúli ligetben, melyre
mindazokat meghívta, a kik Miskával valami ismeretségben voltak.

Milyen derék mulatság lesz, az annyiszor diadalmas hőst mint inast
mutatni be a társaság előtt. Jancsi úr nem adta volna e tréfát egy
uradalomért.

Épen három negyedet ütött négyre.

Úgy volt kicsinálva, hogy már ekkor a pünkösdi király ott várakozzék az
előszobában s Jancsi úrhoz csak akkor bocsáttassék be.

– Hát ez micsoda új módi! kiálta Miska a mint beeresztették s levágta
magát egy karszékbe; mióta várakoztatják a becsületes embert tíz perczig
az előszobában?

Jancsi úr szájában pipa volt, melyet épen akkor tömött meg dohánynyal.

– Te fiam Miska, szólt nagy ravaszsággal, kelj fel csak onnan a székről,
s gyújtsd meg a pipámat.

– Ott a fidibus mellette, gyújtson rá maga; eléri.

Jancsi úr rámeresztette a szemeit.

A fiu bizonyosan maga is elfelejtette, hogy mi nap van ma? Annál
érdekesebb lesz, ha még ő maga is meglepetik általa.

– Hát szerelmetes öcsém, tudod-e, hogy ma van piros pünkösd napja?

– Tudja a pap, meg a kalendáriomcsináló; hát mi gondom nekem arra?

– Ej ej, gondolj csak rá, hogy háromnegyed négyre megszünt a te pünkösdi
királyságod.

– Hát aztán? kérdé Miska, legkisebb megütközés nélkül, attilája antik
opálgombjait csiszolva selyemkendőjével.

– Hát aztán! kiálta Jancsi, ki kezdett dühbe jönni. Hát aztán e percztől
fogva nem vagy többé úr!

– Hát mi vagyok?

– Mi vagy? paraszt vagy, betyár vagy, gézengúz, jött-ment sehonnai
pimasz vagy, a ki kezet csókolhat nekem, ha hajdúmnak megfogadom, hogy
éhen, vagy az akasztófán ne veszszen.

– Ah dehogy! felelt Kis Miska szépen felpödörve bajuszát. Én nemes Kis
Mihály vagyok, Almásfalva birtokosa, melyet tegnapelőtt vettem
Almásfalvi Kázmér tömegéből örök áron százhúszezer forinton, még pedig
birói végrehajtás útján, tehát a legbiztosabb jogczímen.

Jancsi úr csodájában majd hanyatt esett.

– Százhúszezer forinton! Hát hol és mikor találtál te ennyi pénzt?

– Tisztességes úton, szólt Kis Miska mosolyogva, egy esteli ülés alatt
több nemes czimboráimmal való játszás közben. Még többet is nyertem,
hanem azt egy pompás kastélyra szántam, melyet jószágomon fogok
építtetni, hol a nyáron át lakom.

Jancsi úr előtt tökéletesen megfoghatóvá lett a dolog; a pozsonyi
országgyűléseken sokkal nagyobb összegeket is volt szokás nyerni és
veszteni.

Csak egyet nem értett még az esetből.

– Hogy vehettél te nemesi jószágot? hiszen nem vagy nemes ember.

– Az is nagyon egyszerű. A midőn két hétig a minap távol voltam, az
alatt egy dunántúli megyében időztem; ott kihirdettetém, hogy egy
elszakadt tagja a nemes Kiss-családnak itt maradt rokonait keresi, azért
ha vannak e vármegyében nemes Kissek, a kik emlékeznek Szabolcsba
vándorolt rokonaikra, s nemesi leveleik birtokában azokat is kivánják
részesíteni, alulirtnál ezer forint átvétele végett sziveskedjenek
magokat jelenteni. Egy hét alatt ötvenkilencz Kiss-familia emlékezett
vissza szabolcsi rokonaira s hozta hozzám különféle nemesi leveleit;
nekem nem volt egyéb dolgom, mint kiválasztani, a melyiknek legkülönb
czímere volt, azzal összecsókolóztunk, megcsináltuk a genealogiát, én
kifizettem az ezer forintot, ők atyafivá fogadtak, a diplomát
kihirdették a vármegyén és most én is nemes ember vagyok: itt a czímer a
gyűrűmön.

Jancsi úrnak ez a tréfa még a saját magáénál is jobban tetszett; a
helyett, hogy haragudott volna, összecsókolá a ravasz kalandort, ki
túljárt mindenki eszén s míg játékot véltek űzhetni vele, addig ő
játszotta ki az egész világot, komolyan elfoglalva a csak tréfából neki
szánt szerepet.




IX. EZERNYOLCZSZÁZHUSZONÖT.

Ilyenek voltak a magyar társadalmi viszonyok e század első negyedében…

Sokan legnagyobb uraink közül még akkor nem ismerék azon hazát, melyben
napi járó földeknek voltak birtokosai; idegen, tán soha nem hallott volt
előttük a nyelv, melyen őseik beszéltek; idegen helyekre pazarlák
gazdagságukat, szellemtelen majmolásra lelkeik erejét, bekergették a
kerek világot sivár gyönyörök hajhászatában s megfoszták magukat a
legnagyobb gyönyörtől, mely ebben áll: használni tudni.

Kiknek azon dicsőség juthatott volna osztályrészül, hogy milliók áldó
magasztalásában örökítsék neveiket, örömüket találták benne, ha a
bolondok és henyék által emelt hiúság szinpadán egy napig tartó
bohóczhősök diadalát ünnepelhették. Ők nagyon drágán vásárlák meg az
európai műveltséget: a honszeretet árán és még akkor is kérdés marad, ha
vajjon a rouerie finomságai, a saloni ügyesség, a clubbok
rendszabályainak, s a code du duelnek ismerete lényeges alkatrészei-e az
európai műveltségnek?

Más, bár kisebb része főurainknak itthon maradt a hazában, s az által
vélte az ősi szokásokat, az ép eredeti magyar vért megőrizhetni, ha
szellemétől minden magasabb műveltséget megtagadott; ez valódi
betyár-propaganda volt, kik szűrben, gubában állítottak be a
tánczvigalmakba, végigmuzsikáltatták magukat az utczán, hétről-hétre
jártak egyik háztól a másikhoz farsangolni, tyúkverőre, kárlátóra, a
tudóst tarták bolondnak, a könyvet életrövidítő eszköznek, a munkát
paraszt-kötelességnek s éltek abban a boldog öntudatban, hogy ők nemcsak
az igaz életbölcseség feltalálói, hanem egyuttal jó hazafiak is, mert
hiszen még csak nem is ismerik az idegen dolgait.

E két irány között oszlott meg a köznemesség tömege is. Jobb házainknál
vagy száműzve volt a nemzeti szellem; a családfő nejével és gyermekeivel
idegen nyelven beszélt, csak közönségesebb cselédjeikkel szólottak
magyarul; fiak, leányok oly növeldékben képeztettek, miknek
tanrendszerében legkisebb helyet sem foglalt semmi, a mi nemzetünkre, s
nemzetünk nyelvére emlékeztetne; valamely nyilvános mulatságban bármely
jobb családból való kisasszonyt hazai nyelven szólítni meg, vagy tánczra
fölkérni, a legvilágosabb sottise lett volna, miért bizonyos lehetett a
tánczra felkérő, hogy boszúsan visszautasíttatik, mert ezt a nyelvet
csak a szolgálók irányában volt szokás gyakorolni, és ez a
legtörzsökösebb magyar kisvárosokban is ily rendben volt; vagy pedig más
szélsőségben vad, szemetszúró modor uralkodott a nemesi körökben, a
nemzeti érzület iparkodott mindenben ellentéte lenni amannak, fiak,
leányok nem tanultak semmit, a leányoknak úgy sem kell tanulni, mert
hisz az asszony akkor legjobb, ha semmit sem tud; a fiak csak abban az
esetben vetették magukat a tudományok után, ha már annyira
elszaporodtak, hogy az ősi ugarokon nem volt mindnyájok számára elegendő
nyúl, a mit kergessenek; akkor aztán egyik vagy másik megtanult diákul
és lett prókátor, a corpus jurison túl nem kellett neki semmit tudni.

Nép? Az nem létezett sehol. Mikor robot ideje volt, akkor néha
találkoztunk vele, meg az úri széken, hanem akkor nem volt szokás őket
népnek nevezni.

Ez a szó «munka» ismeretlen volt nálunk.

Mit dolgozott volna a magyar nemes ember?

Kereskedő, mesterember többnyire a német polgárságból telt ki.

Földmívelőnek elég jó volt a paraszt, a gazdálkodás kevés mesterséggel
járt.

Tudományokra mi szüksége volt? Használhatta valamire? legfölebb
aranyeret kaphatott a sok ülés miatt, s ha csak professor nem akart
lenni, ismereteinek semmi hasznát sem vehette.

Nyelvét mívelte volna? Elég szomorú példa volt előtte éhenholt poéták és
vándor komédiások siralmas sorsában, kiket vad fátum, vagy iskolából
való kicsapatás e tüskés pályára üldözött.

Alig tünt ki egy-két kiváló szellem az alvó nemzedék közül, ámde mégis e
néhány elég volt arra, hogy gyanítni engedje, hogy e kavics homokja közt
arany terem, csak mívelni kell.

Voltak magaslelkű delnőink, kik anyjokká fogadták az elárvult nemzeti
ügyet, egy Ürményi Anna országbiróné neve Magyarországon, egy Telekinéé,
Bornemiszánéé, Bánfynéé Erdélyben örök emlékkel birandnak, mint utolsó
csillagai az éjszakának és első csillagai a hajnalnak.

Főuraink nevei közűl is ott találandunk többeket a műveltség és haladás
küzdterén, kik a hazai indolentia s a külföldieskedés visszhatása
ellenében csodabizalommal léptek elő, tért foglalandók a műveltség
országában a magyar nemzetnek és Magyarországon a műveltségnek. Ellenség
volt és irtatlan erdő előttük, utánuk!

E derekak között tisztelve említünk mindörökké egy Festetich Györgyöt, a
magyar Helicon megalapítóját, s ennek méltó sógorát, gróf Széchenyi
Ferenczet, a nemzeti muzeum teremtőjét, egy Rádayt, egy Telekit, egy
Mailáthot, egy Podmaniczkyt, egy Dessewffyt, kik első zászlóemelői
voltak egy szellemi mozgalomnak, mely akkor kezdetett meg, midőn
széltére azt hitték a magyar népről, hogy ez csak a kardforgatáshoz ért,
sőt voltak, a kik már ezt sem hitték róla.

Előtünedeztek a közelgő kikelet dalnokai: Berzsenyi, Kazinczy, a két
Kisfaludy, Kölcsey, Vörösmarty és Bajza, még akkor mind ifju szellemek,
– annak már huszonnyolcz esztendeje.[2]

Kezdtek támadni hirlapok, miknek olvasása a mai kor szülötteire nézve
nagyon tanulságos.

Derék, komoly művészek álltak csapatokba, hirdetendők művészetet és
hazai nyelvet s megczáfolák az előitéletet, mely ez osztályt terhelni
szokta. Erdély megelőzte a magyarhoniak buzgalmát, s ez évben elkészült
díszes nemzeti szinpadát Kolozsvártt oly ünnepélylyel nyitá meg, mely
annak magas tekintélyt volt képes kölcsönözni; húsz férfi és hölgy
Erdély legelőbbkelő családjaiból, mind komoly, nagyrabecsült jellemek,
vállalkozának a legelső műnek előadására, melylyel ez új temploma a
nemzeti műveltségnek fölszenteltetett. Ily helyzetek közt nyilt meg az
ezernyolczszázhuszonötödik év, mely új korszakot kezde meg nemzetünk
életében.

Új élet, új vérforgás minden erében a közéletnek, álomból ébredő
emberek, kik maguk sem akarják hinni, hogy aludtak, s tovább alvók, kik
most is azt álmodják, hogy minden alszik.

Nem szólok azon év politikai eredményeiről, országgyűlési tusáiról; sem
elég eszesnek, sem elég botornak nem tartom magamat arra, hogy most
(1853!) e tárgyról irni tudjak. Vannak tárgyak, mikről bölcs ember sokat
beszélhet, de vannak ismét esetek, mikben a bölcseség nem használatos.

Hanem ez év eredményei meglátszottak a közéletben is, a Pozsonyban
tartott országgyűlés nemcsak a közigazgatást szaporítá új, üdvös
törvényekkel, hanem a társas életet is új, érdekes alakokkal.

Ez alakok nagy része előttünk már nem ismeretlen.

Ha néhány hóval az országgyűlés megnyitása után érkezünk, igen érdekes
csoportozatokat fogunk találni. A pártok már megalakulvák s a
rokonszenvek, a conferentiák és clubbok útján leszivárogtak a közéletbe.

Ismerős alakjaink nagyobb része kitünő szerepet foglal el vagy itt, vagy
amott.

Méltó, hogy legelső helyen említtessék közülök István gróf, kinek ifju
lángeszét, annyi agg bölcseséggel párosulva, a hazafiak legkomolyabb
része bámulja, ki oly magasan, oly tisztán áll nyilvános jellemében,
hogy barátai nem bátrak őt szeretni, ellenségei nem bátrak gyűlölni, de
tiszteli őt mind a kettő.

Miklós nem jár többé karonfogva vele; őt hevesebb szenvedély meredekebb
útakon ragadja: körüle sereglik a hővérű fiatalság, a vérmesebb
hazafiak, kiknek közelebb van fejökhöz a szívök, mint másoknak, őt kezdi
a közvélemény több agg celebritás sorában bálványozni, kik részint
túlélték emlékeiket, részint siettek azt elfeledtetni az utókorral.

Mint egykor megjövendölé, a mit a poéták cantilénái ki nem vihettek:
távollevő főuraink hazajöttét, azt megszerezték a regalisok. Az
országgyűlés haza idézett mindenkit, a kiben csak egy csepp büszkeség
volt. Minden félreértés kikerülése végett kijelentem, hogy nem nemzeti
büszkeséget értek. Ez csak magánbüszkeségre volt értve.

És ha egy tíz órai vegyes ülés előtt megállanánk az országház ajtajában,
szívünk repesne örömében, látva e derék, délczeg, daliás hazafiakat, kik
egymás után érkeznek pompás fogataikon, kócsagos kalpagokkal, prémes,
zsinóros ősmagyar mentékben, kaczagányokban; turqouisval kirakott kardok
markolatát szorítva, gyönyörű pörge bajuszokkal, vagy körül meghagyott
tuhutumi szakállal és megismernők bennök egyenkint majd a mi párisi
ismerősünket Kárpáthi Bélát, Fennimoret, Liviust és a többi ősmagyar
főurakat, s ezen szívünk örömét alig korlátolná egyéb, mint annak
tudata, hogy ez ősmagyar főurak nagyrésze, midőn e három szót kell a
teremben elmondania: «én az indítvány ellen (vagy mellett) szavazok»,
alig bir megküzdeni az akadályokkal, hosszabb beszédet pedig csak
latinul tud elmondani.

De alig ismernők meg Kárpáthi Jánost, a magyar nábobot, e pompás,
drágakövektől ragyogó öltözetben, melyben ő nehéz termetével a
legtermészetesebb következetességgel képviseli a tunya maradás elvét,
örökös czéltáblája lévén az ifju ellenzék gúnynyilainak, melyek közül
egy sem élesebb, egy sincs oly maró méregbe mártva, mint unokaöcscseé,
kinek ha semmi egyéb oka nem lett volna Magyarhonba visszajönni, csak
azért visszatért volna, hogy nagybátyját a nyilt viták terén üldözhesse.

Nem vonzá őt a magyar országgyűlésre annyira azon gondolat, hogy ott a
legnagyobb fényben ragyoghat, magát közbeszéd, hír, dicsőség tárgyává
teheti, s az ország előkelő urainak, kik ide minden határból
összegyülekeztek, nejei és leányai ellen hódító hadjáratot kezdhet, mint
azon eszme, hogy nagybátyjával mindennap találkozhatik oly helyen, hol
az előle meg nem szökhetik, hol őt vérig szúrhatja és azt e bántás ellen
senki sem védelmezheti.

Ha bátyja az ellenzékhez tartozott volna, úgy ő conservativ leendett,
így megfordítva esett ki a viszony s Béla oly dühös ellenzéki volt, hogy
társai kétkedni kezdtek benne.

Még egy régi ismerőnk nevével fogunk találkozni gyakrabban, – nem ugyan
a heves vitákról tudósító országgyűlési naplók hasábjain, s a
divateseményekről tudósító bécsi lapokban, de igen minden szabadelvű
haladási mozgalom terén, minden jótékony czélú aláirási íven, nemzeti
intézetek alapítói névsorában, s e név Szentirmay Rudolfé, melyet minden
emberbaráti, vagy magasabb eszméket előmozdító vállalatnál még egy másik
név is szokott kisérni s ez – Szentirmay-Eszéki Flóra.

Tehát mindnyájan hazakerültünk.

Eredménydús idők kezdetét érjük, ezt érzi minden ember.

Nagy eszmék, messze terjedő reformok merülnek fel a nyilvánosság terén,
a kávéházakban falják a hirlapokat, estélyeken, lakomákon egyebekről is
beszélnek, mint vadászatról és divatkelmékről, a hölgyek kezdik a
színeket válogatni öltözékeikhez, a közvélemény sújt és emel, hol
valakit kegyencze, vagy üldözöttévé fogadott. Nappal a közönség oly
kiváncsisággal és kedvvel jár az országgyűlési karzatokra, mint a
szinházba, s este a haza atyjai a szinházba nagyobb kedvvel, mint az
országgyűlésbe.

Ma épen a főrendi táblának van nyilt ülése, a karzatok rendkívül
megteltek mindennemű és osztályú hallgatósággal, mert már előttevaló nap
híre futamodott, hogy ma heves vitatkozások fognak történni; a
legkedveltebb szónokok tartanak beszédet, s lesz éljenzaj és piszegés.

Fontos kérdés van napirenden, melynek hovadülésétől függ egyik és másik
párt diadala vagy vesztesége. A figyelem mind alant mind fent fel van
fokozva, s a megelőző jegyzőkönyvek felolvasását oly országos csend
fogadja, hogy a gyorsírók tollának serczegését meg lehet hallani.

Fölkel azonban egy hosszadalmasságáról és kifejezései laposságáról
félelmetesen ismert szónok s bele fog egy hosszú latin előadásba,
melynek bonyolult exordiuma rémletes távolságban engedi gyanítni a
befejezést.

A közönség azon részét, a mely e nyelvet nem érti untatni kezdi az
egyhangú mulatság, a figyelmezők pedig épen boszankodnak. A fiatal
jurátushad már-már türelmetlenül kezd kardjával zörögni; némely
felötlőbb mondatnál a táblánál ülő ellenzék szájasabb tagjai nem késnek
közbekiáltani: óh, óh! – Hol a kifejezések kissé tűrhetlenebbekké
válnak, valaki felkiált: «halljuk!» utána száz és azután ezer meg ezer
kiáltás hangzik: «halljuk!» úgy hogy épen semmit sem lehet hallani.

A beszélő szónokot mind ez nem zavarja meg, ő a legnagyobb zsivaj közt
folytatja beszédét, a nélkül, hogy csak félre is tekintene, – míg végre
magától elcsendesedik a zaj.

Beszéde roppant ingerültséget idéz elő a táblánál. Többen a hevesebb
vérű főurak közül fölkelnek az asztaltól, túlnan ülő társaikkal
értekezni, a hol három-négy egyértelmű tag van együtt, azok összedugják
fejeiket s heves tagjártatás közt suttognak, a hallgatóság találgatja:
vajjon mit beszélnek ott most?

Az egyik karzaton, melyet vegyesen foglalt el nő és férfi-hallgatóság,
egy csoport jurátus áll fekete attiladolmányokban, feszes magyar
nadrágban, kik közül az egyik most már régen itt van Pozsonyban, a
többiek hihetőleg csak érkeztek, mert szörnyen bámulnak mindenen, s
egyre kérdezgetik amazt: ki az, a ki most a székéről fölkelt? ki az, a
ki ott tollát a kalamárisba mártja? Hát az ott, a ki háttal van
fordulva? Hol ül ez, hol ül amaz? ki a liberalis, s ki nem az? s több
efféle. Ez pedig természetesen mindezen kérdésekre kielégítő feleleteket
tud adni, mert az országgyűlés megnyitása óta Pozsonyban lakik, a
personálisnál van praxison, s valamennyi celebritással személyesen
ismerős, azt is tudja, melyik kávéházba szokott az egyik, melyikbe a
másik pártbeli járni? s társai előtt ennélfogva némi reputatióban tud
állani.

– Nézzétek, az ottan Kárpáthi Béla, mutatja a többieknek, az ám a derék
ember, nincs olyan liberalis fiu az egész mágnási táblánál! El lehet
képzelni: mikor az édes unokabátyja ellen feltámad, a midőn az a
conservativ párthoz tartozik. Mernék én Gergely urambátyám ellen
szólani? pedig az csak szolgabiró. Ez, barátim, nagy jellem, dicső
férfi; még magyarul is tud; oly folyvást elbeszél, hogy akármelyikünk
megérti.

A vad gyerekek nem győztek eléggé csodálkozni.

– Nézzétek csak, hogy nem tetszik neki, a mit a szónok beszél, most
tollat vesz kezébe; dicső! milyen pompásan mártja a kalamárisba.
Bizonyosan jegyzéket tesz rá, vagy valamit indítványoz. Ahán, most
kézről-kézre adja. – Mindenkinek tetszik, helybenhagyják, okos ember ám
ez!

Az ifjabb Kárpáthi ez alatt azzal mulatta magát, hogy nagybátyával
szemközt ülvén, arról egy furcsa torzképet rajzolt; a jámbor urat mint
türelmes kost állítva elő, mely urbarialis actákon kérődzik. Ez azon
irat, melyet szomszédjaival közöl, s melyet a juratusok valami fontos
indítványnak néznek.

– Nézzétek csak, most ketten is fölkeltek, hogy odamenjenek hozzá.
Azokat is mind ismerem. Azt csodálom, hogy minek beszél velök, hiszen
mind a ketten ellenpártiak. Ahán, bizonyosan capacitálja őket. Nézd,
mint mutatja nekik nagy büszkén, hogy ő meg fog nekik felelni. –
Elhiszem azt; azok kételkedni akarnak. Hiszen csak kerüljön beszédre a
dolog, kettő is kevés lesz a kis ujjára…

… No hát fogadjunk, hogy itt lesz, szólt Kárpáthi a két ifju főúrhoz, a
kik e perczben székére hajolva beszéltek hozzá.

– Én nem hiszem, míg nem látom, monda Livius, egy nyulánk, sasorrú ifju.
Ez rendkívül szigorúan nevelt leány.

– Ejh, a leány mind egyforma. Mindeniknek van szíve, csak kulcsot kell
találni hozzá.

– Ott még zártörőkkel sem boldogulsz. A leányt egy kegyes, szüntelen
imádkozó nagynéne, s egy pokróczgoromba, harapós nagybátya őrzi, a kik
soha el nem maradnak a sarkából.

– Pah! a kegyes nagynénét elbolondítjuk, a goromba nagybátyát pedig
elriasztjuk, s a Hesperidák kertje a miénk.

– Mondom, hogy hozzáférhetetlen, nem bocsátják semmi nyilvános helyre,
soha sem jár sem szinházba, sem sétányra, sem sehová, a hol sok ember
szokott összegyűlni, kivéve egy helyet és az a templom, ott is az orgona
mellett szokott ülni és a ritualékban együtt énekelni.

– Mind régen tudom én azt. Nekem is mondták, hogy a leány csupán csak
templomi énekekben szokott feltünni. Elég. Ebből az a tanulság, hogy
tehát szereti magát hallatni és bir művészi hajlamokkal. Ebbe lehet
mindenféle gyümölcsöt oltani. Azt tudjátok, hogy ezer darab aranyban
fogadtam Fennimoreal, hogy egy év mulva a leány nálam fog lakni.

– Csaknem hihetlennek látszik, ha meggondolom, hogy Fennimore törekvései
e leány körül milyen siralmas véget értek.

– Hogyan, hogyan? Mi történt vele? Kérdezősködék egy harmadik, ki most
érkezett ide. Abellino kész volt rögtön magyarázatokkal szolgálni.

– Hát a jó fiu szerelmes ajánlatokat küldött levelekben a leánynak, ki
mindazokat nagynénje kezébe szolgáltatta. Ez a ravasz, imádkozó
boszorkány Fanny nevében légyottra rendelé Fennimoret a házmelletti
kertbe; ez megjelenik a hátulsó, nyitva hagyott ajtón a kitűzött órában,
egy ideig vár türelmesen a köszmétebokrok között, majd hogy senki sem
érkezik, kezdi észrevenni, hogy rászedték. Azzal menni akar, s ime az
ajtót, melyen bejött, zárva találja. Gondolkozik, hogy mit csináljon?
zörgetni veszedelmes volt, az udvarban Boltay uramnak nyolcz
asztaloslegénye tartózkodik; ha zajt csinál, úgy megfournirozzák, hogy a
tulajdon bőrére nem ismer; köröskörül áthághatlan kőfal. Nem volt más
választás, mint kényelembe helyezni magát a virágágyak között, s ott
maradni reggelig, mikor a kertész ki fogja nyitni az ajtót. Képzelhetni,
milyen feladat ez Fennimorera nézve, kinek ha ágylepedője egy ránczot
vet, nem bir elaludni, s le nem fekszik soha, míg ezerféle vízben meg
nem mosdott. Ehhez járult még az a kegyetlenség is, hogy éjfél tájon az
eső megeredt s úgy szakadt reggelig, mintha cseberből öntenék, az egész
kertben pedig sehol egy hajlék, egy üvegház, még csak egy spárgatakaró
sem találtatott, mely alá valaki elrejthesse magát, s ez a mulatság
tartott reggeli hat óráig, csak ekkor szabadult ki Fennimore a
zuhany-fürdőből. Nanking inexpressible volt rajta, selyemgallérú frakk
és castor-kalap. Képzelhetitek, hogy nézett ki? Valahány ismerősével
találkozott hazáig, mindnek azt mondta, hogy most jön a Dunából, a
honnan egy vizbefúlni akaró fiut szabadított ki.

– Ezért volt hát oly kedve Fanny erényeire fogadni.

– Természetes. Ha nyer, igaza is lesz, meg ezer aranya; ha veszt, az az
elégtétele, hogy a hölgy megbukott, bárha nem is ő általa. – Bizonyossá
tehetem, hogy veszteni fog. Fanny egy év mulva tökéletesen az lesz, a mi
a nénjei.

– S mi úton vélsz czélhoz juthatni?

– Azt nem beszélem ki előre, elég azt tudnotok, hogy annyira haladtam,
miszerint ma a leány meg fog jelenni a karzaton: itt mindjárt az ötödik
oszlopnál, pontban tizenegy órakor, ott a hol az a sok jurátus áll…

Ilyen tanulságos beszélgetés folyt azon jeles csoportozat között,
melynek bámulásában a mi jurátusaink kifogyhatatlanok voltak, mialatt a
többi honatyák kemény szavakat váltottak egy, a hon életébe vágó kérdés
fölött.

– Nézzétek csak, szólt a juratusi notabilitás ujoncztársaihoz, most ő
méltósága ide nézett reám. Engem jól ismer, sokszor beszélek vele, mikor
principálisom circularékkal küld hozzá. Azért nézett ide bizonyosan,
hogy figyelmeztessen bennünket, hogy nemsokára beszélni fog. Majd
éljenezzünk neki. Csak jó nagyokat kiáltsatok.

E perczben hölgyruha-suhogás hallatszott a fiatalok háta mögött,
néhányan, kiknek idejök volt hátratekinteni, egy csinosan öltözött
polgárleányt vehettek észre egy éltes, de nagyon czifra asszonyság
kiséretében. A leányka alig lehetett több tizenhat évesnél, termete
nyulánk és delien karcsú, arcza teljes és életszínű, mely e perczben
szokatlanul égni látszik, ajkai remegnek, mint a ki fél; szemeivel az
előtte állók vállain keresztül iparkodik az alant ülőkre tekinthetni,
míg a czifra öltözetű asszonyság fülébe sugdos valamit, mire a leány
gyakran kiváncsian fordul vissza, halkan kérdezve: «melyik?»

– Ott van ni! súgá Abellino társai csoportjához s odairányzá
lorgnettjét. Épen most érkezett; ott azokon a jurátusokon túl. Most nem
látszik attól a nagy hórihorgas kamasztól, a ki előtte áll. Most ismét
előtünik; hogy el van pirulva, nagy fekete szemei félénken járnak körül;
ne nézzetek nagyon oda, mert észreveszi, és elriad. Bárcsak az ördög
elvinné előle azt a hosszú sihedert.

– Nini, szólt a juratus. Most rám mutatott, a többi méltóságos urak is
ide néznek. Bizonyosan rólam beszél nekik. Engem nagyon szeret; a
principálisom mindig dicsér előtte. Ejnye, de néz rám. Talán köszönni is
kellene neki.

A fráter kezdte helyét nem találni; új meg új állásokat vett föl,
kardját ölébe kapta, majd meg rátámaszkodott, a bajuszát pödörgette,
társaihoz fordult furcsa komolysággal, beszélgetni; egyszer szelid képet
csinált, majd bölcsen mosolygott, a hogy szoktak fiatal emberek
feszengeni, midőn észreveszik, hogy nagyon nézik őket.

Végre nem állhatta tovább a dicsőséget; ezek a felé fordított lorgnettek
gyújtó üvegekként látszottak bőrét égetni. – Azt mondá társainak, hogy e
perczben hirtelen szaladnia kell a principálisához, ha azalatt Kárpáthi
beszélni talál, jól megjegyezzék, mit mondott, hogy ő neki elmondhassák.
– És azzal megszökött.

Az eltünése által támadt hézagon keresztül egyszerre látható lett a szép
polgárleány alakja, ki csak néhány perczig időzött ott és aztán
kisérőjével együtt ismét eltávozott.

– Valóban ő volt az, mondák oda alant. Ez ördögség Bélától!

E perczben hangzottak el az ellenzék utolsó szónokának végszavai, a
hallgatóság közbevegyült dörejétől kisérve.

– Mit? mi zaj ez? kérdék egymástól az egy csoportban beszélgető ifju
honatyák. Miről volt szó?

Az elnök a további ingerlékeny viták kikerülése tekintetéből jónak látta
szavazat alá bocsátani, hogy az alsóház végzése elfogadtassék-e vagy
sem? A komoly státusférfiak arczán méltó aggodalom honolt, míg az igent
vagy nemet kimondták; a mi ifju nemzedékünk mondta, a mi nyelvére akadt.

A mi jurátusainknak kevés fáradságukba került könyv nélkül megtanulni
azt a beszédet, a mit Abellino tartott.

– Nos? Nos? kérdé a coryphæus hazaérkező társaitól, hát mit beszélt
Kárpáthi? úgy-e dicső volt? Ugy-e fölséges volt?

– Hát azt mondta, hogy «én az alsóház indítványát elfogadom».

– Azt mondta? Milyen elmésség!




X. EGY CSALÁD ÁTKA.

Lakott ezen időkben Pozsonyban egy nevezetes család, ha ugyan a
köznyelven forgás szomorú fatumát szabad nevezetességnek mondani.

Nevezzük őket Mayeréknek: ez a név olyan sok emberé, hogy senki sem
veheti magára.

Az apa valami közpénztár kezelője volt és volt neki öt szép leánya.

A leányok mind igen szépek voltak, egyik eszményibb, gyönyörűbb alak,
mint a másik.

Milyen istenáldás öt szép gyermek! Kettő a leányok közől már 1818-ban
nagy volt; a redoutok ünnepelt szépségei, bálkirálynék! elegáns urak,
még mágnások is örömest tánczoltak velök; nem is nevezték őket másként,
mint a «szép Mayer-leányoknak».

Apa, anya, hogy örült e dicsőségnek. A szép leányokat szépségöket
megillető módon nevelték; nem alacsony munka és házi foglalkozás között,
hanem mint kikre nagyobb hivatás vár a polgári háztartás
kötelességeinél: fényes, úri módon. A közönséges kötő iskolák helyett a
legelső nevelőintézetekbe járatták őket, az egyik kitünően megtanult
hímzeni, a másik csinosan énekelt, a többieknek is voltak nemes
hajlamaik. Az apa olykor elgondolá: ebből híres művésznő lesz, amaz
divatkereskedésből gazdagszik meg, valamennyit elveszik ezek a gazdag
földesurak és bankárok, a kik szüntelen körülöttük tapossák a földet.
Talán valahol, valami múlt századbeli románban olvashatott ilyen esetet.

Ily úri neveléshez úri jövedelem is kellett, pedig, mint tudjuk, egy
közhivatalnok megszabott fizetése annak nem igen nevezhető. A háztartása
sokkal többe került, mint a mennyit szabad volt kiadni; az apa jól látta
ezt, törte is rajta a fejét, néha egész éjszakákon át, hogy hol, melyik
ágában a kiadásoknak lehetne megszorítást tenni, de sehol sem talált
menekülést: a leányokat nem volt szabad, nem lehetett a világból
visszavonni, nehogy szerencséjöket elrontsa, a nagyobbiknak épen akkor
udvarolt valami földesúr, ki vele a tavalyi redouteokban ismerkedett
meg; az talán el fogja majd venni, mert hiszen más egyéb kinézése nem
lehet tisztességes, jó hírben álló ember leányával, s akkor egy pár ezer
forinttal mibe kerül neki őt kisegíteni zavarából?

A földesurakkali ismeretség pedig sokba kerül, a nyilvános vigalmak, a
pipere, a fény az elborzadásig sokat megemésztenek, a terített asztalnál
látatlan alakban ott ülnek a szabók, vargák, piperészek, fodrászok,
selyemkereskedők és virágárusok és segítik fogyasztani a családfő
ebédjét.

E mellett az asszony is gondatlan volt, a milyenről azt mondja a magyar
példabeszéd, hogy: tűz van a háznál, csakhogy a füstje nem látszik.

A legrosszabb gazdasszony volt, a milyet csak képzelni lehet. Maga
semmihez sem értett, mindent cselédjeire hagyott; ha meg volt szorulva,
fűnél-fánál adósságot csinált, s arra soha sem számolt, hogy azt vissza
is kell fizetni, s gyakran tett olyan tréfát, hogy midőn nem volt több
pénze, mint épen az utolsó napok konyhaköltsége, elment a virágárushoz
és vett rajta egy ananászt.

Egy napon aztán az történt, hogy a felsőbb hatóságok hirtelen, mint
szokás: előleges tudtul adás nélkül pénztárvizsgálatot rendeltek, s a
Mayer által kezelt összegekben hatezer forintnyi hiány találtatott.

Ide vezetett az apai könnyelműség.

Mayert rögtön kitették hivatalából, s a mi vagyona volt, lefoglalták;
szó volt róla, hogy be is csukják.

Két hétig nem beszéltek a városban egyébről, mint az ő bukásáról.

Élt azonban Mayernek egy öreg nénje Pozsonyban, egy világtól elvonult
agg szűz, boldogabb időkben a család nevetségeinek czáltáblája; ki egész
nap nem tesz egyebet, mint imádkozik, templomba jár, a macskáját
czirógatja, s ha magához hasonlókkal összejön, szólja, szapulja a
fiatalabb népet, talán mert ő nem élvezheti azt, a mit azok; e mellett
még tán uzsoráskodik is és senki iránt sincs olyan gyűlölettel, mint
testvére családja iránt, kikre azért haragszik, hogy miért járnak
czifrán, miért élnek jól, mit báloznak annyit, mikor ő el tud lenni
egész télen át a kályha mellett, s tizenkét esztendeig viselhet egy
ruhát, s hétről-hétre nem eszik egyebet köménymagos rántott levesnél,
beleaprított zsemlyével. A leányok, ha meg akarják egymást nevettetni,
csak azt kérdik: «nem megyünk el Teréz nénihez ebédre?»

Tehát ez a részint nevetséges, részint gonosz indulatú kisasszony, a
mint meghallá öcscsének szomorú esetét, felszedé rögtön törvényes
kamatokon künlevő pénzeit, sok nélkülözés-teljes év forintonkint
félrerakott gyümölcsét, s bekötve azokat tarka zsebkendőjébe, elment fel
a városházára és kifizetvén a pénztárban talált hiányt, addig meg nem
nyugodott, míg valamennyi nagy urakat sorra nem járva, kérelemmel,
siralommal ki nem vitte, hogy testvérét ne csukják be, s az ellene
támasztott bűnvádi eljárást szüntessék meg.

Mayer megtudva nénjének e cselekedeteit, sietett őt felkeresni, sűrű
könyhullatások között s számtalanszor csókolva kezeit, nem talált
elegendő szavakat, hogy háladatosságát iránta kifejezhesse, sőt még
leányait is rábirta, hogy elmenjenek hozzá kezét csókolni, mely eléggé
mutatja a jó leányok önfeláldozását, hogy nem sajnálták rózsához és
eperhez hasonlító ajkaikat az öreg, összetöpörödött kezekkel
érintkezésbe hozni s nevetés nélkül néztek a vén kisasszony csinált
sneklijére s régimódi öltözetére.

Mayer égre földre esküdött, hogy egész életének nem leend egyéb
feladata, mint kedves nénje jótékonyságát meghálálhatni.

– Azt az által érheted el, szólt az éltes hölgy, ha családodnak
tisztességes életmódot szerzesz. Én úgyszólván mindenemet odaadtam
azért, hogy nevedet e nagy gyalázattól megőrizzem, mos te is vigyázz,
hogy megóvd azt még nagyobb gyalázattól, mert van ám még nagyobb
gyalázat is e földön a tömlöczbe jutásnál. Te értesz engem. Szerezz
magadnak foglalkozást, szoktasd gyermekeidet munkához. Te magad ne
szégyelj valami kereskedőhöz könyvvezetőnek beállani, ahoz értesz és
legalább van mire támaszkodnod, leányaid elég nagyok már, hogy magukon
segíthessenek. Az Isten őrizze meg őket attól, hogy mások segítsenek
rajtok! – egyik megkeresheti a kenyerét mint divatárusnő, mert ért finom
kézi munkához, másik elmehet nevelőnőnek valamely tisztességes úri
házhoz, a többinek is majd mutat dolgot az Isten, és még bizonyosan
mindnyájan boldogok fognak lenni.

A jámbor Mayer egészen megvigasztalódottan tért vissza nénjétől. Nem
gondolkozott többé öngyilkolásról, hanem nagy hamar beavatá magát egy
kereskedő-házhoz mint segéd, leányaival közlé üdvös élettervét, s azok
nagy sírások között el is fogadták azt: Eliza egy varrónőnél nyert
alkalmazást, Matild azonban sokkal kedvezőbbnek találta a nevelőnői
pálya helyett a művészetire lépni s minthogy csinos hangja volt és
tudott valamennyire énekelni, könnyű volt neki elhitetni atyjával, hogy
rá a szinpadon fényes jövendő vár, ezen a pályán legkönnyebben és
legdicsőbben szerezhető a gazdagság; jutott is eszébe egynehány nagy
művésznő neve, kik épen így tönkrejutott családból eredtek, s épen így
jutottak a szini pályára, s aztán gazdagon eltarták egyedül rájok
támaszkodó szülőiket.

Mayer engedett leánya művészi hajlamának, s engedé őt hivatását követni.
Előbb ugyan csak mint kardalnoknő szerződtetett, hanem hiszen a
leghíresebb művésznők is így szokták kezdeni; ezt mondák Mayernek ahoz
értő személyek, a mit azonban nem tanácslunk senkinek, hogy elhigyjen.

Ezt természetesen nem kötötték Teréz néni orrára, hanem azt hitették el
vele, hogy Matild nevelőnő; hisz a tisztes kisasszony soha sem szokott
szinházba járni, s ha véletlenül valaki megsugná neki, hogy Mayer leánya
a szinháznál van, könnyű lesz neki azt mondani, hogy az más Mayer
leánya, nem az ő testvéreé, hisz ilyen nevű szinésznő találtatik Wolf
almanachjában legalább is háromszáz, s Teréz inkább hinni fog, mintsem
tájékára is menjen ez általa kárhoztatott intézetnek, a valót
megtudakolandó.

Így azt hivé Mayer, hogy már most egészen új életet fog kezdeni, a
családban más rend fog beállani, mindenki teljesíti a maga kötelességét
és boldogság fog a házba hullani ajtón, ablakon és kéményen.

Mayerné asszonynak hozzá kellett magát szoktatni a főzéshez, Mayer úrnak
pedig a kozmás levesekhez; az egész család naphosszant dolgozott: Mayer
reggeltől estig el volt foglalva a comptoirban, Mayerné a konyhában, a
gyermekek varrtak, kötöttek, a nagyobbak kinn a háztul törték magukat a
nagy munkában, egyik rettentő sok kalapot és főkötőt készített, másik
alig győzte a sok szereptanulást, legalább ezt hitték egymásról. Pedig
voltaképen az úr ezalatt a kávéházban időzött s ujságot olvasott, a mi
legolcsóbb kávéházi fogyasztás, az asszonyság bízta a pesztonkára a
fazekakat, s a szomszédasszonyokkal cserfelt, a gyermekek eldugott
könyveket olvastak, vagy szembekötősdit játszottak; a divatárusnőnél
elegans uracsok mulattaták a nagyobb leányt, a szinházi kardalnoknő
fáradságos tanulmányairól pedig jobb lesz nem beszélni. Csak ebéd idején
találkozott aztán a család egymással, s akkor mogorva, kedvetlen képpel
ültek asztalhoz, a fiatalabbak czivakodva, irigykedve a sovány étkek
felett, a nagyobbja czukros nyalánkságok által elrontott étvágygyal,
mindenki hallgatag, unatkozó volt, mintha alig várná, hogy vége legyen
együttlétöknek, s mehessen kiki ismét fáradságos dolga után.

Vannak olyan boldog emberek, a kik sohasem akarják azt hinni, a mi nekik
nem tetszik; a kik el nem hiszik, hogy valaki haragszik rájok, ha csak a
lábukra nem gázol; kik észre nem veszik, ha az utczán lenézik őket
legjobb ismerőseik; kik rá nem jőnek semmi változásra, mely hozzájok
legközelebb, családjok bensejében történik, hacsak valaki meg nem mondja
nekik; s ellenkezőleg a féltés gyanakodó szellemével, valami álmos
ördögnek engedik át lelkületöket, mely a legvilágosabb hibák számára is
inkább mentségeket keres, mintsem megjavításukkal fáraszsza magát.

Ez kétségtelenül nagy kényelem és sokáig lehet mellette élni.

Mayerék nehány hónapig igen elvonúlt, mondhatni szomorú életet viseltek.

A természeti gondviselés azon embereknek, kik munkájok után kénytelenek
élni, gyöngéd gondoskodásból valami jótékony ösztönt is szokott
nyujtani, hogy örömük, büszkeségök legyen az elkezdett munkához; mikor
az egész család összejön, eldicsekszenek vele, ki mennyire haladt
vállalatában? és az olyan jól esik!

Ez ösztön hiányzott Mayeréknél; az ő munkájokon a paradicsomi elűzetés
átka fogott, senki sem dicsekedett haladásával, senki sem tudakozódott a
másik után, őrizkedett mindenki bármiféle beszédhez kezdeni, mintha
attól tartana, hogy abból ismét panasz lesz és családi panaszokat
hallgatni, valami irtózatos dolog.

És vannak panaszok, melyek aztán hallgatva is beszélnek; a család minden
tagja kezdett valami lomposságot venni fel külsejében, a mire jutnak
mindazok, kik csak új ruhában tudnak csinosak lenni, s ha csak egész nap
nem ülhetnek a tükör előtt, csügg, lóg rajtok minden öltözet, kopottnak
látszik, a nélkül, hogy ócska volna, s elárulja a szegénységet.

A leányok kénytelenek voltak tavalyi ruháikat előkeresni, kiigazgatni,
eljött a farsang, nagy bálok voltak hirdetve mindenfelé, az idén nekik
itthon kellett maradniok, mert nem telt a jövedelemből.

Mayer akárhová tekintett, rosszkedvű, levert, durczás képeket látott
maga körül, de aztán nem is sokat törődött velök; csak vasárnap
délutánonkint, midőn a meszely bor magnetizálta idegeit, akkor eredtek
meg szavai, ömlött belőle a kegyes tanítás leányaihoz; elmondá nekik,
hogy milyen boldog ő, hogy becsületes hírnevét megtarthatta, bár szegény
és kaputja rongyos (a mi ugyan nem nagy dicséret volt a felnőtt
leányokra), de büszke ő e rongyokra, s kivánja, hogy leányai is olyan
büszkék legyenek erényeikre stb.

Azok természetesen e prédikáczió elől apródonkint kiszöktek a szobából.

Egyszer azonban kezdett ismét jobb kedv, vigabb szellem szállni a
családba; Mayer uram, midőn bureaujából, vagy ki tudja honnan megtért,
zajos éneklés közt lepte meg leányait, az asszony új főkötőket vásárolt,
a viseletek újra kicsinosultak, az ételek kezdtek jobbak lenni, Mayer úr
maga az eddig csak vasárnap élvezett meszely bor helyett most már
mindennap találkozott e kedves asztali tüneménynyel. Neki ugyan mindez
épen úgy nem tünt volna fel, mint az Isten madarainak a meglepett
buzaföld, melytől nem kérdezik, hogy ki vetette oda? ha egy napon maga
az asszony meg nem súgta volna neki, hogy Matild örvendetes haladást
követett el a művészetben, miszerint az igazgató jónak látta fizetését
tetemesen megjavítani; a mit azonban egy ideig még szükség titokban
tartani, nehogy a többiek megtudják, s ők is fizetésjavítást
követeljenek. Mayer úr ezt igen természetesnek találta.

Meglepte ugyan, hogy Matildot mindig czifránál czifrább öltözetekben
látta megjelenni, a legdivatosabb shawlok, kalapok járták egyre, s
mihelyt valami türődött, azonnal öcscsének adta; azt is tapasztalá, hogy
gyakran, midőn a szobába belép, egyszerre félbeszakasztják a beszédet, s
ha kérdezi, miről beszéltek? elébb egymásra néznek, nehogy ellenkező
feleleteket adjanak, sőt egyszer annyira ment a nyughatatlanságban, hogy
meg is kérdezé nejétől: minek visel Matild ily drága öltönyöket?

A jó asszonyság azonban tökéletesen megnyugtatá a gondos családapát.
Először azok nem valami drága kelmék, hanem hogy sokat mutatnak; a mi
moirnak látszik, az csak habos tafota, aztán nem is az eredeti árán
veszi azokat Matild, hanem a primadonnák szokták azokat potom árért
elvesztegetni, s ha egyet vesz, a másikon ismét túlad. Ezt így szokták a
szinháznál.

Mayer úr nagy dolgokat tanult. Ez mind igen természetes volt.

E naptól kezdve az egész háznép különösen kezdte kedvét keresni.
Tudakolták, utána jártak, mit szeret? mit óhajt? Milyen jó leányok ezek
az én leányaim! mondá a boldog családfő magában.

Születése napján egyik is, másik is meglepte valami ajándokkal.

Matild maga egy becses tajtékpipával örvendezteté meg, melyre
vadászkutyák voltak faragva. A darab, az ezüst kupakot nem is számítva,
megért huszonöt pengő forintot.

Részint e fölötti örömében, részint megszokott illedelemből, feltevé
magában Mayer, hogy e napon Terézt is meg fogja látogatni, mihez annál
nagyobb kedve lehetett, mert kaputjára új bársony gallért varrtak; a
czifra tajtékpipát is szájába dugta s úgy ment végig a városon Teréz
lakásáig.

A jámbor kisasszony ott ült kandallója mellett; még ő nála most is
fűtöttek, pedig tavasz dereka volt.

Mayer úr felköszönté őt, a nélkül, hogy pipáját kivenné szájából.

Teréz leülteté őt. Végtelenül fagyosan bánt vele, háromszor köhögött,
míg egyet szólt. Mayer úr csak várta, hogy mikor fogja megkérdezni tőle:
honnan jutott e szép pipához? a miben azon mellék-eszméje is volt, hogy
megtudva annak ünnepélyes eredetét, Teréz is sietni fog őt valami
születésnapi ajándokkal megörvendeztetni; végre maga kezdé meg a szót.

– Nézze néném, milyen szép tajtpipám van.

– Szép, szólt az, a nélkül, hogy ránézett volna.

– A leányom vette születésem napjára. Nézze hát!

E szókkal odanyujtá Teréznek a szép műdarabot.

Az fogta a száránál fogva a pipát, s úgy vágta azt a kályha vas lábához,
hogy szerteszét mállott.

Mayer úrnak kétfelé fordult a szája; no ez szép születésnapi köszöntő.

– Néném? Mit jelent ez?

– Mit jelent? Azt jelenti, hogy ön egy higvelejű, ostoba ember, a kinek
akkorára nőttek már szarvai, hogy az ajtón nem fér be velök s még sem
veszi észre, hogy viseli. Ön egy bamba. Az egész világ tudja, hogy az ön
leánya egy gazdag főúrnak a szeretője, s ön nemcsak hogy nem átall vele
együtt lakni, gyalázatos keresményében vele osztozni, hanem még idejön
hozzám azzal dicsekedni.

– Mit! Melyik leányom? kiáltá fel Mayer.

Hirtelen annyifelé ment az esze, hogy maga hátra maradt tőle.

Teréz vállat vont.

– Ha nem ismerném önt, hogy milyen könnyelmű, kénytelen volnék igen
elvetemedettnek tartani. Ön engem bolonddá vélt tenni, midőn azt mondta,
hogy leányát nevelőnőnek adta, holott azt a szinpadra vivé. Én nem
akarom önnek elmondani, hogy mi nézeteim vannak ez életpálya felől?
elismerem, hogy azok a mult századból valók, hanem annyit fölteszek egy
emberről, a ki algebrát tanult, hogy legegyszerűbb æquatio utján ki
tudja számítani, vajjon lehet-e tizenhat forint havi díjból, a mit az ön
leánya kap, százakat adni ki feltünő fényüzésre?

– Ah kérem, Matild fizetése felemeltetett, szólt Mayer, ki nagyon
szerette volna, hogy más is higyjen abból valamit, a mit ő hisz.

– Az nem igaz. Megtudhatja ön magától az igazgatótól, ha akarja.

– És aztán nem is oly fényüzés ám az, a milyennek néném gondolja. Azok
ócska ruhák, miket ő visel, s a primadonnáktól veszi.

– Az sem igaz, újdonan vásárlott mindent; csupán Flesz és Huber uraknál
többet vett a héten háromszáz forint áru csipkénél.

Erre nem tudott Mayer úr mit felelni.

– De mit néz maga elé, mint egy bornyu a vágóhídon! kiálta rá végre epés
kifakadással Teréz. Hisz százan, ezeren látták őt azzal a bizonyos úrral
bérkocsin, hintóban ülni, csak ön maga az az ostoba, ki nem látja a
fejére tett lámpást, a mit mindenki lát; ön egy otromba, rászedett
filkó, a kiről csodálom, hogy valamelyik komédiásnak nem jutott eszébe
szindarabot irni: Eine Posse mit Gesang. Egy családapa, ki
vasárnaponkint jól felborozva erkölcsi prédikácziókat tart hátamögött
nevető leányainak, s a mellett tajtékpipákkal dicsekszik, miket leánya
csábítója vett neki születésnapi ajándékul; mert ha azt hinném, hogy
önnek csak sejtelme is volt e fertelmességről, azzal a seprűvel,
melylyel a pipa cserepeit kitakarítom, kiseperném önt is a szobából, s
ha önnek lelkét megvehetik mások egy tajtékpipáért, én meg nem adnék
érte egy ütet taplót.

Mayer uram nagyon megütődött e szavakon, felkelt, egy szót sem
válaszolt, vette a kalapját és ment legelőbb is Flesz és Huber urak
boltjába, megtudta, mennyit vásárolt ott a leánya? Biz az felül haladta
a háromszáz forintot. Teréz jól volt értesülve. Hiába. Az embernek
mindig vannak jó barátai, kik mindenről tudósítják, a miről tudják, hogy
neki szomorúságot fog okozni.

Innen elment a szinház-igazgatóhoz. Kérdé, hogy mi fizetése van a
leányának?

Az igazgató könyv nélkül emlékezett rá; mondá, hogy tizenhat forint,
hanem azt sem érdemli meg, mert nagyon hanyag a tanulásban, egy cseppet
sem halad előre, egyébiránt úgy látszik, hogy nincs is reá szorulva,
mert a próbákon soha sem jelenik meg, fizetésének fele büntetésbe megy
el.

Ez sok volt!

Mayer uram nem ismert magára dühében. Haza rohant. Szerencsére oly
zajjal rontott be a házba, hogy a családnak ideje maradt Matildot ádáz
dühe elől elszöktetni, de mégis azon elégtételt vevé magának, hogy
kitagadá az elvetemült leányt mindenféle vagyonaiból, megparancsolván,
hogy azon födél alá ne merészeljen lépni, a mely alatt ő lakik, mert
nyakát fogja tekerni, ketté hasítja, darabokra tépi és más egyéb
legkevésbbé szokásos kivégzések nemével irtja ki a világból.

A jámbor ember tigris-szívet váltott; dühös volt és kérlelhetlen,
hallani sem akart elátkozott leánya felől s megparancsolá, hogy odahaza
elő ne merjék annak a nevét hozni, mert a ki szólni bátorkodik felőle,
utána megy!

E kegyetlen mondás nagy sírásokra adott alkalmat, de Mayer uram feltette
magában, hogy keményszívű fog lenni s nem veszi észre, hogy leányai
anyjostul együtt az egész ebéd alatt nem tesznek egyebet, mint egyre
sóhajtoznak. Sóhajtozni szabad; a kinek tetszik, gyakorolhatja magát
benne, de ő nem fogja kérdezni, kinek mi baja?

Egy egész hétig kiállotta a kegyetlenséget, nem bánta volna ugyan
olykor, ha már szólnának valamit felőle, csak hogy ő visszautasíthassa a
beszédet, de nem lőn mit visszautasítani.

Néha már a nyelvén lebegett, hogy kérdezősködjék felőle, de csak
visszafojtotta a szókat és hallgatott. Végre egy napon ebédhez ülvén, a
családnak semminemű tagja sem evett egy falatot is, pedig stercz volt.
Mayer úr nem állhatta tovább.

– Hát titeket mi lelt? Mi bajotok? Miért nem esztek? Minek sírtok itt
nekem?

A leányok kötényeiket emelték szemeikhez s még jobban sírtak; az asszony
nagy zokogva felelt:

– Meghal a leányom.

– Persze! mondá a férj, akkora kanál sült lisztet dugva a szájába, hogy
majd megfulladt tőle. Olyan könnyen adják azt! Ha olyan könnyű volna
meghalni.

– Hiszen jobb is lesz szegényre nézve, ha meghal, jól jár vele, legalább
nem szenved többet.

– Hát miért nem hivatnak neki doktort?

– Az ő betegségét doktor nem gyógyíthatja meg.

– Üm, mordula Mayer úr s elkezdé a fogait piszkálni.

Az asszony egy ideig hallgatott, azután siránk hangon folytatá:

– Mindig csak téged emleget, csak az apját szeretné látni, csak még
egyszer óhajtaná megcsókolni kezét, azután örömest meghalna.

E szóra az egész család, mint egy orgona kezdte rá a sírást, Mayer uram
úgy tett, mintha az orrát fúná.

– Hát hol fekszik? kérdé megerősítve hangját.

– A Zuckermandelen[3] egy szegényes hónapos szobában, mindenkitől
elhagyatva.

Tehát szegény állapotban! gondolá Mayer úr; akkor talán hát még sem
egészen igaz az, a mit Teréz beszélt felőle.

Meglehet, hogy szeretett valakit, s ajándékokat fogadott el tőle, ez még
nem olyan nagy bűn, de ebből még nem az következik, hogy eladta volna
magát. Mikor ezek a vén kisasszonyok, a kik soha sem élvezték a világ
legfőbb örömeit, olyan irigyek a fiatalság mulatságaira.

– Hm. Tehát rólam is beszél az a rossz leány.

– Azt hiszi, hogy a te átkod fogott rajta. A mióta innen elment…

Itt közbeszakítá a beszédet az általános siralom ismét.

– A mióta innen elment, folytatá újra Mayerné, soha fel nem kelt az
ágyból, nem is hagyja azt el már, tudom, csak mikor a koporsóba teszik.

– No, vezessetek el hozzá délután. Monda Mayer úr végképen
elérzékenyülve.

Erre a szóra az egész család a nyakába borult, csókolták, czibálták, nem
volt ilyen jó ember, ilyen kegyes apa több a világon.

Alig várták, hogy az asztalt elszedjék, felöltöztették a jámbor
családfőt, pálczáját kezébe adták s valamennyien elmentek vele a
Zuckermandlira, a hol egy szegény padlásszobában feküdt Matild, melyben
a szó szoros értelmében nem volt egyéb, mint egy ágy és számtalan
orvosságos üveg.

A jó apa szíve elfacsarodott e látványon. Tehát Matildnak semmije sincs!
szegény leány.

Arra a gondolatra ki tudott volna jönni, hogy a csipkéit és
selyemkendőit csak nem itta be mind orvosságban egy hét alatt.

A leány fel akart kelni, hogy atyját meglátta, de nem birt; Mayer úr
bűnbánó képpel lépett oda hozzá, mintha ő vétett volna ellene; a leány
megragadá kezét, oda szorítá kebléhez, csókjaival halmozta s töredezett
hangon esedezék bocsánatért.

Valóban kőből kellett volna a jámbor apa szívének lenni, hogy azt
megtagadhassa tőle. Megbocsátott neki. Rögtön bérkocsit rendelt s
visszaviteté őt a házhoz. Beszéljen a világ a mit neki tetszik! a vér
nem válhatik vízzé, egy apa nem ölheti meg szülöttjét egy kis botlás
miatt.

Ezt annál kevésbbé teheti, minthogy ezuttal oka sincs rá, mert még az
nap kapott egy levelet, melyet liberiás inas hozott neki és azt a
sokszor említett földesúr sajátkezüleg irta hozzá, mély fájdalmát
fejezve ki a felett, hogy ártatlan, tiszta szándékú közeledése által oly
félreértésekre adott okot. Ő a legnagyobb tisztelettel viseltetik az
egész becses családja iránt, s a mit Matild irányában érez, az semmi
egyéb, mint a művészet iránti tisztelet, arról pedig, hogy az ifju
leányzó erényei mily ostromolhatlan sánczok közé vannak zárva, ő adhat
legérvényesebb bizonyítványokat s azokat, ha kell, keze irásával is kész
ellátni.

Ah, hiszen ez derék, becsületes ember!

Mayer, Mayer! hol volt az eszed, midőn a másik fél kihallgatása nélkül
itéltél? bizony megérdemlenéd, hogy te kérj bocsánatot megbántott
családodtól.

Más leánynál ugyan azt felelné az ember az ilyen imádónak, hogy ha oly
tiszta szándokkal van iránta, hát vegye el, hanem a művésznő kivétel,
azt tisztelni is szabad; a művészetnek szabad hódolni s az nem csábítás,
az csak tisztelet, kitüntetés, méltó elismerés s abból nem következik,
hogy el kell venni.

– No jól van, monda Mayer úr, kit e levél egészen megnyugtatott, ez már
egészen más; de hát legalább ne iparkodjék Matildot a sétányokon, a
szinfalak között felkeresni, mert ez mégis compromittálhatja, hanem, ha
tisztességes czéljai vannak, járjon a házhoz.

Balgatag ember! Kenyeret ad a patkányoknak, hogy éjszaka ne zörögjenek,
a helyett, hogy macskát tartana.

Két nap alatt Matild természetesen oly egészséges volt, mint a fáról
szakasztott alma, s a földesúr már most a házhoz járt szépen.

Leirásával nem vesződünk, mert úgysem soká fogunk vele bajlódni; néhány
hónap mulva elutazik, utána jő egy bankárfiu, azután ismét egy földesúr,
majd egy negyedik és egy ötödik, és ki tudná hányadik? És ezek mind igen
nagy tisztelői a művészetnek, mind igen derék, illedelmes emberek, a
kiktől egy illetlen szót nem lehet hallani, kik kezet csókolnak a
mamának, s bölcs dolgokat beszélnek a papával, s oly szerényen hajtják
meg magukat a leányok előtt, mikor mennek, mintha grófkisasszonyokkal
társalognának. Akadnak közöttük víg, mulatságos fiuk, a kik halálra
nevettetik az embert tréfáikkal, a kik kimennek a konyhába Mayer mamával
kötekedni, megkóstolják az ételeit, ellopják a palacsintát, olyan
kedves, bohó fiuk.

Négy leány lett nagy és deli. Egyik szebb volt, mint a másik;
életkorukban alig volt közöttük egy-egy év különbség. A mint felnőttek,
a mint hajadoni szépségük kifejlett, annyival zajosabb, látogatottabb
lőn Mayer uram háza; a régi fényüzés, könnyelműség, pazarlás visszatért,
örök jó kedv tanyázott a háznál, a legválogatottabb társaságok gyűltek
ottan össze, grófok, bárók, főnemesek, bankárok és más nagy urak.

Vette ugyan észre Mayer uram, hogy midőn az utczán találkozik ezen
grófokkal és bankárokkal, azok úgy tesznek, mintha nem látnák, sőt ha
leányaival találkoznak is, egyik sem néz a másikra, hanem ő az olyan
dolgokon, a mik neki nem tetszettek, nem szokta törni a fejét; azt
gondolta, hogy ezt mind így szokták a nagy urak.

Már a legkisebb leány is jól megnőtt, tizenkét éves volt, s látni lehete
fejlődéséből, hogy mindegyik nénjénél szebb lesz. Még most kurta viganót
és fodros nadrágocskát viselt s tömött hosszú hajzata két tekercsben
fonva csüggött le hátul, s a ház tisztelői nem egyszer kérdék már
tréfálva: mikor fog ő is hosszú öltönyt kapni, mint nénjei?

Egy napon szokatlan, meglepő látogatás érte Mayer uramat. Épen egy
csoport jókedvű fiatal enyelgett a vidám leánykákkal, jutott egy elefánt
a mamának is, ki őt nevettesse.

Mayer papa pedig legyeket ütögetett a falon s nagy megelégedésére
szolgált, ha egy-egy hangosabb csattanásra valamelyik leány
felsikoltott, mintha megijedt volna; a midőn koczogás hallatszik az
ajtón s minthogy senki sem felelt rá, a koczogás ismétlődik; harmadszor
is rákezdi, végre egy vidám czimbora oda ugrik s feltárja az ajtót,
gondolva, hogy ez is egy tréfás fiu lesz – ki őket meg akarja lepni.

Egy vén, száraz hölgy alakja, kopott fekete ruhában állt a fényes
társaság előtt.

Mayer papa úgy megijedt, hogy elkezdett csuklani ijedtében. Teréz volt
az…

Az éltes kisasszony, a nélkül, hogy a jelenlevő társaságot legkisebb
figyelemre is méltatná, minden megütődés nélkül odajárult Mayer úrhoz.

A jámbor családapa hallatlan zavarban volt, nem tudta, hogy leültesse-e
a tisztes kisasszonyt? hová? oda valamelyik merveilleux mellé?
bemutassa-e a vidám társaságnak, mint testvérnénjét, vagy eltagadja,
hogy ismeri? viszont a díszes vendégeket fejenként megismertesse-e
Terézzel, mint házának mindmegannyi tisztelőit?

Kisegíté őt a zavarból maga Teréz. Nyugodt, hideg arczczal megszólítá:

– Néhány szóm volna önhöz, s ha ráér, vendégeit egy pár pillanatra
elhagyhatni, legyen szives oly helyre jönni velem, hol a társaságot nem
zavarjuk.

Mayer papa kapott az ajánlaton, hogy testvérét ez úri körből
eltávolíthatja s nyitotta előtte az ajtót, keresztül vezetve őt a
távolabbi szobákba.

Alig tette be az ajtót, midőn víg kaczaj hangzott fel az elhagyott
társaság közepéből; Mayer papa sietett Terézt odább terelni: nagy
együgyűség kellett volna hozzá, hogy ki ne találja, miszerint azok oda
benn most a mult századbeli kisasszony felett kaczagnak.

Mayer papa iparkodott olyan nyájas lenni Terézhez, mint egy
czitromkereskedő.

– Foglaljon helyet, kedves jó rokonom. Oh milyen szerencse, valahára
láthatni…

– Épen nem udvariasságokat jöttem ide mondani, beszélt száraz hangon
Teréz, s ahoz a néhány szóhoz nem szükséges leülnöm: állva is
elmondhatom. Két év óta nem láttuk egymást, azon idő alatt ön
meglehetősen messze eltávozott tőlem s oly életmódot folytat, mely
körülbelől örök időkre lehetetlenné teszi, hogy ismét egymáshoz
közeledhessünk; ez, úgy hiszem, nem nagy bámulására fog önnek szolgálni,
s azért volt bátorságom azt elmondani. – Ön négy leányának egymás után
ugyanazon életpályát választá. Nem szólok felőle. Az ilyenről legjobb
hallgatni, kérem ne szakítson félbe, nem szemrehányásul mondtam. Ön ura
saját tetteinek. Most még egy leánya van önnek, az is tizenkét éves már,
és idestova felnőtt hajadon leend. Nem jöttem szinházi jelenéseket
idézni elő az ön házánál; nem akarok önnek leczkéket tartani erkölcsről,
vallásról, Istenről, hölgyi szüzességről, miket a nagy urak és nagy
szellemek által kigúnyolt szenteskedők annyit emlegetnek; nem akarok
önnek atyai szívére hatni könyörögve, hogy a mit négy leányában
elvesztett, mentse meg az ötödikben, mert tudom jól, hogy ha erre volna
is önnek akarata, de nincsen ereje, s ha ereje volna is, nincsen esze
hozzá.

Mayer úr olyan jó ember volt, hogy mikor ilyen dolgokat mondtak neki,
csak mosolyogni szokott rá.

– Hogy mentül kevesebb ideig legyek önnek alkalmatlanságára, röviden
kivánom elmondani, a miért jöttem. Én azt kérem, – nem: rosszul mondtam,
követelem, hogy legkisebbik leányát adja át nekem. Én fel fogom őt
nevelni tisztességesen, becsületes polgárleányhoz illő módon. Még az ő
lelke romlatlan, még Isten kezében van, én holtom napjáig azon fogok
törekedni, hogy őt a jó erkölcsben megőrizhessem s öntől egyebet nem
kivánok, mint hogy sem önnek, sem családja bármely tagjának is ne legyen
rá többé semmi gondja. Engemet jó szándokomban megsegít az Isten. Jónak
látom egyébiránt önnek megjegyezni, miszerint nem hiába mondám az elébb,
hogy «követelem», mert azon esetben, ha ön netalán ez ajánlatomat
visszautasítaná, én a legfensőbb hatóságokhoz fogok folyamodni, hogy
kérelmemet foganatosítsam és ez önre nézve sok kellemetlenségnek lehetne
okozója, mert én részemről kész vagyok a herczegprimásig felmenni és
elmondani előtte azon okokat, melyek engemet e föllépésre
kényszerítettek. – Ajánlatom nem kiván hosszas gondolkozást:
mindamellett holnap reggelig engedek önnek időt, hogy elhatározza magát.
Ha ez ideig a leányt hozzám el nem fogja hozni, legállhatatosabb
ellenségére számolhat bennem. A bűnbocsátó Isten kegyelme legyen önnel
mindenha.

Ezzel megfordult az éltes kisasszony s elhagyá a házat.

Mayer úr kikisérte nénjét s míg őt maga előtt látta, az esze állva
maradt, egy gondolatnak nem volt ura. Csak azután kezde magához térni,
hogy őt kiküszöbölte. A leányok, az ifjonczok mulatságos észrevételekkel
kisérék az aggszűz megjelenését s e tréfákra megjött Mayer papa
bátorsága. Elkezdett nekik referálni róla, hogy mi hozta ide a vén
kisasszonyt?

– A bizony nem akar egyebet, mint Fannyt elvinni a háztól és magánál
tartani örökre.

– Ho! – óh! – áh! hangzott mindenfelől.

– És miért? szeretném tudni, miért? Hát nem nevelem én őt
tisztességesen? Hát lehet-e én ellenem valakinek valami kifogása? Vethet
nekem valaki valamit szememre? Nem úgy bánok-e én leányaimmal, mint a
szemem fényével? Hallott-e valaha valamelyik egy rossz szót tőlem? Tán
bizony én valami országos hírű csaló vagyok, a ki rossz példát ad
gyermekeinek, hogy a hatóságok elvegyék azokat kezeim közől? – Nos
uraim, mondják meg, mit tudnak én felőlem? Tolvaj vagyok-e én?
Rablókapitány, vagy hamispénzverő? Istenkáromlásokat hallani-e én tőlem
vagy tékozlást vethetni-e az én szememre?

E közben hevesen járt alá s fel a szobában nagy lépésekkel, mint egy
szinpadi héros s bámultatta magát vendégeivel.

A mit beszélt, az végtére is nagy hatást szült, azt a hatást tudniillik,
hogy az úrfiak mind megszökdöstek a házból. Teréz fenyegetésében volt
valami, a mi rájok nézve is kellemetlen leendett.

Midőn a család magára maradt, akkor kezdődött még csak rá a Teréz elleni
kifakadás; e mindent felülmúló vakmerőség fellázasztá a kedélyeket; nem
volt oly gonosz indulatú, incselkedő, áskálódó személy több a világon,
mint a vén kisasszony; ne is próbálja többet betenni lábát a házba, mert
ott kiseprűzik, lelúgozzák, lapáton vetik ki az utálatos, fertelmes
méregkeverőnét.

Maga Mayer úr is egészen dühbe kezde jönni. Nem nyughatott a haragtól,
el kellett neki mennie hazulról, hogy panaszát kiöntse.

Volt három régi jó ismerőse még azon időkből, hogy hivatalt viselt; ezek
most is főtörvényszéki hivatalnokok, híres jogtudósok voltak, kiknek
tanácsadására sokat lehet építeni. Régen nem látta ugyan már őket, de
most eszébe jutott, hogy felkeresse mindegyiket és megelőzze Terézt, ha
netán az fenyegetését foganatba találná venni.

Első ismerőse, kit legközelebb talált, volt Schmerz úr tanácsnok,
nőtelen negyvenes férfi, simaképű, szelid kedélyű ember, kit épen a
kertjében talált, a mint szegfűket oltogatott.

Elmondá neki panaszát. Elmondá hogy Teréz milyen álnok megtámadással
fenyegeti, hogy őt még a herczegprimásnak is fel akarja adni.

Schmerz úr az egész beszéd alatt egyre mosolygott, csak néha
figyelmezteté Mayer urat, hogy a nagy declamatio közt bele ne lépjen a
virágágyakba, mert oda kakastaréj, meg vitéz-sarkantyú van vetve. Mikor
aztán Mayer úr elvégzé beszédét, nagy szelíden az felelte rá:

– Nem fogja azt Teréz cselekedni.

Nem fogja Teréz cselekedni? gondolá magában Mayer. Ez nem elég. Ő azt
akarta hallani, hogy Teréznek azt nem lehet, nem szabad tenni, és ha
elkezdi, csúfot lát vele.

Schmerz úr véghetetlen sok szegfűt szándékozott oltani ezen a délután;
úgy hogy Mayer úr jobbnak látta panaszával második ismerősét keresni
fel, remélve, hogy az majd határozottabb választ adand.

Ez volt Chlamek úr, híres ügyvéd, egyike a legbecsültebb jellemeknek,
rendkívül száraz ember, csupa praxis és józan okosság, e mellett maga is
családapa, kinek három fia és két leánya volt.

Chlamek úr végig hallgatta ügyvédi türelemmel az eléadott ügyet, s
szelid, őszinte modorban válaszolt a kérdezőnek:

– Sohase czivódjék ön, édes barátom, testvérével ily ügy felett, ha neki
épen úgy tetszik, hogy egy leányát magához akarja venni, adja oda Isten
hirével, önnek marad még azért elég; úgy is magamról tudom, hogy több
baj van egy leánygyermekkel, mint három fiuval. Én bizony nem tagadnám
meg a kivánatát, ha önnek volnék.

Mayer úr egy szót sem felelt. Ez a tanács még kevésbbé tetszett neki.
Ment a harmadik ismerőshöz.

Ez volt előtte a legderekabb ember. Magyar neve volt, tekintetes
Bordácsi úrnak hítták. Criminalis törvényszéki assessor, rettenetes
goromba ember azok iránt, a kikre megharagszik, az egész törvényszéket
úgy forgatja az ujján, mint a gyűrűt.

Mayer úr egy nagy csomó pörös papiros között találta az érdemes
criminalis assessort, kinek kitünőleg azon szokása volt, hogy mikor
befészkelte magát valamely össze-vissza bonyolult ügybe, azt annyira
sajátjává tevé, hogy egészen benne élt, benne érezett, mérges volt, a
hol igaztalan fondorlatokat, szembeötlő exceptivákat látott s csak akkor
volt megengesztelődve, ha az igazságos fél ügyesen kivágta magát. E
mellett ismeretes volt megvesztegethetlensége felől; a ki aranyakat
hozott neki, azt kiverte a szobából, s ha szépasszonyok jöttek hozzá,
itéletére kecseik által befolyást gyakorlandók, azok irányában oly
minden udvariasságot mellőző modorral viseltetett, hogy bizonyára nem
mentek hozzá másodszor informálni.

A mint Bordácsi meglátta a hozzá belépő Mayer urat, levevé pápaszemét s
a kinyitott okmányokba tette, hogy az olvasás fonalát el ne veszítse s
valami rendkívüli pokróczhangon kiálta rá, darócz mimikával kisérve
szavait:

– No mi baj, barátom uram Mayer?

Mayer úr megörült a «barát» szónak, pedig ez csak szójárás volt az
assessor úrnál: így szokta nevezni a patvaristáját, hajdúját és a pörös
feleket, a kiket megszid.

Elmondá panaszát nagy bizton, le is ült, a nélkül, hogy kínálva lett
volna, mint a hajdani boldog időkben szoká, midőn még hivataltiszti
társak voltak.

Mayer úr az alatt míg beszélt, sohasem szokott annak a szeme közé nézni,
a kihez szavait intézte, mely lélekbátortalanság által meg volt fosztva
azon előnyöktől, miszerint szavainak hatását az arczokból olvashassa.
Nagyon meglepő lehetett tehát rá nézve, midőn beszédét végezvén,
tekintetes Bordácsi úr a kitelhető legharagosabb hangon ráordíta:

– Hát miért mondja el az úr nekem mindezeket?

Mayer úrban egyszerre meghült a lélek, nem tudott felelni, csak a szája
mozgott, mint egy megtaszított gypszfigurának.

– Mi?! kiálta még nagyobb tüdőfeszítéssel tekintetes Bordácsi úr,
egészen odalépve a szerencsétlen cliens elé s ránézve ijesztően
felnyitott szemeivel.

A szerencsétlen ember ijedtében felugrott a székről, melyre kínálatlanul
le talált ülni s csaknem rívafakadtan rebegé:

– Én, kérem alássan, tanácsot kérni jöttem ide, és – és pártfogást.

– Micsoda? Hát azt gondolja az úr, hogy én az úrnak pártját fogom fogni?
kiálta az assessor oly hangon, mintha azt hinné, hogy egy süketnek
kiabál.

– Én azt hittem, hebegé a boldogtalan családapa, hogy azon régi
szivesség, melylyel kegyed hajdanában házam iránt viseltetett…

Bordácsi nem hagyta végig beszélni.

– Mit? az ön háza! Akkor az ön háza tisztességes ház volt, most pedig az
ön háza Sodoma és Gomorha, mely tárva-nyitva áll a világ bolondjainak;
ön mind a négy leányát eljegyzette a mélységes poklokkal és
botránkoztatására szolgál minden tiszta lelkű embernek; ön megrontója a
városi fiatalságnak, a kinek a nevét, hol csak kicsapongó fiak és
elbúsult apák vannak, mindenütt emlegetik széles ez országban.

Már e helynél tökéletesen sírva fakadt Mayer s olyas valamit hebegett:
hogy ő semmit sem tud.

– Milyen szép családdal áldotta meg önt az Isten, és az úr hogy tette
őket világ csúfjaivá, kereskedést űzött leányai ártatlanságával,
szerelmével, lelki üdvösségével; eladta, elárverezte őket a többet
igérőnek, megtanította őket, hogy kell az utczán menőket elfogni szemeik
tekintetével, hogy kell nevetni, mosolyogni, szerelmet tettetni emberek
előtt, kiket először látnak életökben, hogy kell hazudni, hogy pénzöket
kicsikarják!

A szerencsétlen ember zokogva fuldokolt néhány szót, hogy ő ezt soha sem
cselekvé.

– Most még egy leánya van az úrnak; az utolsó, a legszebbik, a
legkedvesebbik. Mikor még én az úr házához jártam, kicsiny ölbeli
gyermek volt, mindnyájan azt szerették legjobban, mindig kézben volt.
Nem emlékezik már reá az úr? És most ezt is el akarja adni az úr? És
haragszik, ellenkezik, fűhöz-fához kapkod, midőn egy tisztességes
személy meg akarja a szerencsétlen gyermeket menteni attól, hogy
ártatlansága befertőztessék, hogy lelke, szerelme haszontalan pimasz
kéjenczek, utczataposó, kalap-félrevágó opera-fütyörésző lafanczok
körmei közt hervadjon el, hogy egész élete szerencsétlen legyen és
gyalázatos, halála órája elhagyatott és megátkozott s a halálon túl
irtózat s pokol tüze! S az úr még kifogásokat tesz? Persze, mert hiszen
nagy kincstől akarják az urat megfosztani, a mit jó drágáért eladhat, a
mit már magában előre számítgatott hogy ennyi, meg ennyi árát fogja
kérni. Nem így van-e?

Mayernek vaczogtak a fogai, ijedtség és borzalom miatt.

– Azt mondom az úrnak, ha még hajlandó a jó tanácsot bevenni, folytatá
az assessor kérlelhetlen hangon, hogy ha becsületes Teréz testvérje
kivánja az úrnak Fanny leányát magához venni, adja oda, minden feltétel
alatt, levegye róla kezeit örökre és adja át neki tisztán és
békességesen; mert ha pörre engedi jönni a dolgot, és további
kifogásokat tesz, – teremt úgy segéljen! én magam leszek, a ki bezáratom
az urat.

Mayer ijedtében azt kérdezte, – hogy «hová?»

Az assessort egy perczre meglepte a kérdés, de rögtön talált rá
feleletet.

– Hová? Azon esetben, ha az úrnak tudomásával vannak azon dolgok, a mik
családja körében véghez mennek, – a fenyítő házba; ha pedig semmit sem
tud azokról, – akkor a bolondok házába!

Mayer úrnak elég volt ennyi. Magát ajánlotta és ment. Alig talált ki az
ajtón, melyen bejött s tántorogva ért le az utczára, az ácsorgók nevetve
mondák egymásnak: ez is jól felöntött ma valahol!

Tehát másoktól kellett neki megtudnia, hogy ő nem becsületes ember;
idegen ajkról kellett meghallania, hogy őt lenézik, csúfolják, átkozzák,
hogy őt szerelemkalmárnak nevezik, ki önleányai szerelmével űz
kereskedést, s házát a fiatalság romlása helyének tartják.

Pedig ő azt hitte, hogy ő a legjobb ember a világon, kinek házát
tisztelik, becsülik, kinek barátságát keresvekeresik. Azon gondolkozott,
vajjon illendő-e még ő neki azon házba betenni a lábát?

Elbúsultában kibarangolt egész a malomligeti tóig; milyen szép tó,
gondolá magában, mennyi rossz leányt bele lehetne fojtani, az ember maga
is bele ugorhatnék!

Azzal visszafordult ismét és sietett haza felé.

Otthon ez alatt még mindig folyt a beszéd, a panasz és jajveszékelés
Teréz követelése fölött.

Egyik testvér a másik kezéből kapta ki a legkisebb leányt, ölelték,
csókolták, mintha valami nagy szerencsétlenség várna rá.

– Szegény Fanny! Nálunk a szolgálónak jobb dolga van, mint te neked fog
lenni Teréznél.

– Oh milyen kedves napjaid lesznek: egész nap kötni, varrni, este aztán
az «Áhitatosság óráit» olvasni a nagynéni előtt, míg el nem alszik.

– Tudom, hogy fog bennünket előtted szidni mindig, majd úgy elidegenülsz
tőlünk, hogy ránk sem nézesz többé.

– Szegény Fanny, az a vén csont meg is fogja verni.

– Szegény Fanny!

– Szegény leányom!

– Szegény öcsénk!

A gyermeket egészen megvadították ezzel a sok sopánkodással, végre is
abban állapodtak meg, hogy mondja azt Fanny a papának, ha az csakugyan
engedni akarna Teréznek, hogy ő nem akar odamenni, majd a többiek azután
mind pártját fogják.

Épen lehetett Mayer úr lépéseit hallani a lépcsőkön.

A kalappal fején lépett be a szobába, mert hiszen ilyen háznál nem
szokás a kalapot levenni.

Tudta, hogy mindenki az ő arczára néz. Azt is tudta, hogy arcza eléggé
zavart arra, hogy mindenki megijedjen tőle, a ki ránéz.

Senkire sem tekintett, csak Fannyhoz szólt.

– Vedd fel a köpenyedet, tégy kalapot és készülj.

– Minek, papa? kérdé Fanny rosszul nevelt leányok szokásaként, kik
mielőtt tennék, a mi mondva van, elébb megkérdik: miért?

– Jösz velem.

– Hová papa?

– Terézhez.

Mindenki iparkodott csodálkozását kifejezni. Fanny lesütve szemeit és
egy szalagot tekergetve ujjai körül, rebegé félénk hangon:

– Én nem akarok Terézhez menni.

Egy szétszedett himzőráma feküdt az asztalon.

– Mit mondtál? kérdé Mayer, leányához lehajolva, mintha nem jól hallott
volna.

Fanny szétnézett anyjára s testvéreire s azoknak biztató tekintetével
találkozva, bátor, határozott hangon ismétlé:

– Én nem akarok Terézhez menni.

– Úgy? nem akarsz?

– Én itt akarok maradni az anyámnál és a nénéimnél.

– Az anyádnál és a nénéidnél? És lenni az, a mi ők?

Azzal megfogá a leány kezét, másik kezével felkapta a himzőráma egyik
ágát s mielőtt Fannynak ideje lett volna a megijedésre, olyan sort vert
rajta, hogy magának is megesett rajt a szíve.

A testvérek mind közbeveték magukat: épen jókor! a hány ága volt a
himzőrámának, azt Mayer papa mind összetöré rajtok, utoljára került az
asszony. Már annak nem jutott a rámából. Tehát ököllel üté meg, úgy,
hogy lerogyott a szögletbe.

Néhány év előtt kellő mértékben alkalmazva még tán használt volna e
megintés; így csak fájdalmat okozott.

Mayer úr az egész alatt egy szót sem szólt, ő csak dühét elégítette ki,
mint egy kalitkájából kiszabadult vadállat.

Azzal megfogá Fanny kezét, s a nélkül, hogy valakitől elbúcsúztatná,
elhurczolá őt magával Terézhez. A leány végig sírt az utczán.

A megvert leányok haragjokban azt kivánták, a hogy apjok eltávozott,
hogy bár vissza se térne többet. Ez a kivánságuk be is telt, mert Mayer
úr sohasem tért többé vissza. Ez órától fogva eltünt Pozsonyból. Hová
lett? mivé lett? soha sem tudta meg senki. Némelyek azt állíták, hogy a
Dunába ugrott, mások, hogy elbujdosott, s évek mulva is hordták haza a
hírt távoli utasok, kik majd Törökországban, majd Angliában láttak hozzá
hasonló embert.




XI. A KISÉRTŐ A TEMPLOMBAN.

Mikor azután felvitte Jézust az ördög egy magas hegyre, megmutatá neki a
földnek minden országit egy szempillantásban. És mondá neki: im én neked
adom mind azt a hatalmat, ha te imádandasz engemet, mindezek tiéid
legyenek. Felele neki Jézus: «távozzál én tőlem sátán!»

_Szentirás._


Boldog Isten! Mennyivel közelebb vannak a gazdagok a mennyországhoz,
mint a szegény emberek!

Mennyi bűn van, a mibe a szegény ember bele esik, a mit a gazdag nem is
ismer!

Hát hallhatni-e, hogy a gazdagok lopnak? hogy az életfentartás ösztöne
oly lépésre kényszeríti őket, a mire Isten parancsa és a világ itélete
átkot kiált? Hallhatni-e, hogy egy előkelő hölgy erényeit megvették
pénzen? Nem. Ez csak a szegény emberek leányainak a bűne.

Ős időktől kezdve, mióta az aranyat és a szerelmet ismerik, a szerelem
volt az istenség jelképe és a pénz az ördögé. Oly ritka eset-e, hogy az
Istent eladják az ördögért? Nagyon sűrű. És a szégyen mindig azé, a ki
elad, és nem azé, a ki vesz.

Szerény, szorgalmatos a leányka? Nem látott soha egyéb példát maga körül
erény, türelem, lemondásnál? Szívébe edzve van a jó iránti érzés, s egy
illetlen tekintet képes arczát pirulásra indítni? Lelke tiszta, erénye
gyémánt, szerelme szűz?… De ha a kisértő felviszi őt a magas hegyre és
megmutatja neki a gazdag, az örömökben és élvezetekben határtalan
világot és azt mondja neki: «nézd, én ezt mind neked adom, ha engemet
imádsz!» – hány lesz, ki el nem szédül és azt mondja: «távozzál tőlem,
sátán!» Kivált ha a kisértő csinos alakkal, kedvező arczczal jelenik
meg. Pedig hisz azt mindenki tudja, hogy a ki a magasból leszédül,
mindig összezúzza magát s a természet rende azt kivánja, hogy esni csak
lefelé lehet, de fölfelé soha. – És mégis annyian elesnek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három év folyt le már, hogy Fanny, Teréz nagynénjénél lakott. Az ifju,
hajlékony lelkületre nagy befolyással volt a három év.

Régi eszme, hogy az emberi szívben a jó és rossz indulat egy bölcsőben
alszik. A melyiket ápolják, az nő meg, és elhagyja testvérét, a nevelés
tudománya megtöri a craneologok tanait; – Fannyból, a hírhedett
divatleányok testvéréből, a legszendébb, a leggyöngédebb szűz lett. Tán
testvérei nem lettek volna azok, ha lelkeiknek más irányt tudott volna
valaki adni?

Eleinte szigorú, keményszívű volt iránta Teréz, ez megtöré a
gyermeklélek tövises makacsságát. Legkisebb hibája iránt sem volt
elnéző, idejének minden perczére munkát szabott és azt számon kérte,
egyetlen ellenmondást, legkisebb szeszélyt nem tűrt, figyelmét nem
lehetett kikerülni, mélyen tekintő, szigorú szemei előtt lehetetlen volt
hazudni, keresztül látott a leány lelkén, megkapta a csírájában levő
gondolatot és kitépte onnan. Hiába, elébb a gyomot kellett kiirtani,
azután lehetett elvetni a nemesebb virágok magvait.

Ezeknek a vén, életkedvhagyott nagynénéknek nevelési modoruk bizonyára
igen kellemetlen, de igen hasznos.

Midőn végre a gyermek elvadult lelkülete meg volt törve, s bebizonyítva
előtte, hogy a jót tettetni, színlelni, hazudni nem használ, mert van
egy lény, a ki a gondolatok mögé lát, ki mindenütt figyel, ki semmit el
nem néz, ki tán még álmában is vigyáz; hanem kénytelenségből igaznak,
becsületesnek kell lennie; akkor lassankint odavivé őt Teréz, hogy a
lélekváltozat kellemeit is tanulja ismerni. Őszinteségével egyenlő
arányban nőtt Teréz bizalma is. Gyakran magára merte hagyni, a rábízott
dolgoknak nem járt utána, szavait elhivé, bárha mindent titkon jól
tudott is és ez fölemelte, megtisztítá a gyermek kedélyét. Látva, hogy
szigorú nevelőnője bízik benne, önbizalomhoz jutott. És ez drága kincs!
Kár, hogy olyan kevés figyelmet fordítanak rá.

Testvéreiről soha sem szólt előtte Teréz; sőt még arra is figyelt, hogy
mikor gondolkozik felőlök, s olyankor iparkodott eszméit elszórni.

Később tisztasága érzetében kevesebbet sóhajtozott utánuk. Végre annyira
jutott, hogy midőn egyszer Teréz engedelmével valahova kellett mennie,
meglátva, hogy az utczán Matild jön szemközt nyitott hintóban, ijedten
futott be egy ismerős asszonyság udvarába s félve rebegé ott: «bárcsak
meg ne látott volna».

Teréz megtudta ezt s ez idő óta legnagyobb gyöngédséggel viseltetett
Fanny iránt. A leány munkájához ülve nagyot sóhajtott. Teréz jól tudá,
hogy most testvéreire gondolt.

– Miért sóhajtál? kérdé tőle.

– Szegény Matild! mondá a leány, őszintén, igazán megvallva gondolatát,
mert hisz az eszme nem volt tisztátalan, ő sajnálta testvérét, ki
hintóban ült és brabanti csipkéket viselt, míg ő kézi munkája mellett
oly boldog tudott lenni.

Teréz nem válaszolt semmit, csak érzékenyen szorítá keblére a gyermeket.
Isten megjutalmazá őt három évi lelki testi fáradalmaiért, mert a leány
meg volt mentve, visszaadva boldogabb jövendőjének!…

Nem olyan nagy csapás ám az a szegénység. A kik közelebbről ismerik,
tudják, hogy annak is megvannak a maga örömei, miket mások nem lelnek
föl, ha aranyok halmazát adják is érte. Azután Teréz állapota nem is
volt oly elhagyatott: egy életbiztosító intézettől holtiglani jövedelme
volt ötszáz forint évdíj, melynek feléből ő kettőjök számára nemcsak
jólétet, de apró mulatságokat is tudott szerezni; összejöttek az ismerős
ifjak, leánykák, s nagy hiba volna azt hinni, hogy az egyszerű emberek
nem értenek a mulatsághoz. – Jövedelme másik felét pedig szorgalmasan
félretevé, gondolva, hogy hátha majd ő nem lesz: maradjon Fannynak. És a
leány is keresett már. – Munkájáért pénzt kapott. Oh ti ezt nem
tudjátok, jólétben úszó emberek, milyen gyönyör, milyen élvezet az,
midőn a fiatal férfi, leány, becsületes fáradságát legelőször
megjutalmazva látja; az a büszke öntudat, hogy önmagának hasznos tud
lenni, s megél birtok és mások könyörülete, segítsége nélkül!

És Fanny munkáját igen jól fizették; a minek titkául el kell mondanom
egy korábbi körülményt, mely szorosabb kapcsot képezend történetünk
némely személyei között.

Azon ház, a melyben laktak, egy magyar asztalosmesteré volt, ki több
házzal birt Pozsonyban, neve Boltay János. E gazdag kézműves régen,
régen! mikor még új mester volt, – a minek már negyven éve, –
rokonérzelemmel viseltetett Teréz iránt és kezét megkérte. De Teréz
szülői nem adták hozzá a leányt, – pedig az is szerette őt, – mert
családjok hivatalbeli volt, s nem illett bele egy kézműves. Boltay
azután mást vett el, házassága szerencsétlen volt és magtalan s mire
nője meghalt, megvénült ő is és Teréz is. Teréz soha sem ment nőül
senkihez. Negyven év alatt megőszült, megvénült, a nélkül, hogy első
szerelmét feledte volna. Ez alatt az ő családja elszegényült s ő maga
egy külvárosi házba szorult lakni, s ott élt már huszonöt év óta. Boltay
az alatt meggazdagodott s megvette azt a házat, melyben Teréz lakott s
így alkalma volt annak apró kényelmeiről gondoskodni oly modorban, hogy
azt Teréz nem utasíthatta vissza. Az udvarból kertet csináltatott, a
lármásabb lakókat eltávolította és a legcsekélyebb házbért fogadta el
csupán. És a mellett soha sem beszéltek egymással. – Maga Boltay a város
tulsó végén lakott, egy másik házában, hol egyszersmind raktára is volt;
hanem azért mindent jól tudott, a mi Teréz körül történik; megtudta azt
is, hogy Fannyt magához vette s ez idő óta gyakran küldözött oda egy
fiatal legényt, első legényét, ki igen derék, jeles fiu volt, mint
mondák, Boltay kedvencze, kit úgyszólván örökbe fogadott s mindenét rá
szándékozik hagyni; mert rokonai úgy sincsenek.

Ez a mi Párisban látott ismerősünk, az ermenonvillei ábrándozó, a
Mainvielle-Catalani ügyben a nép szószólója.

Ez ifjút azért küldé annyiszor Terézhez Boltay, hogy majd egy, majd más
női munkát rendeljen meg, Fanny által készítendőt, miket ő igen gazdagon
szokott megfizetni. Teréznek nem merte volna ajánlani segélyét, de ily
úton el kellett neki azt fogadni a leány számára.

A figyelmes vizsgáló előtt feltünhetett volna az is, hogy mind Teréz,
mind Boltay igen kevés nyugtalanságot tanusítanak a felett, ha Sándor
(most említjük először az ifju kézműves nevét) hosszabb ideig ott
felejti magát az ifju leánynyali beszélgetésben.

Tán gondoltak felőlök valamit?

Valóban szép pár leendett belőlök. Az ifju magas, ideges, szabályos
termet, szőke, göndör fürtökkel és szenvedélyes, kék szemekkel, arcza
bátor, férfias, magatartásában semmi elhanyagolt vagy közönséges és
viszont semmi keresett úriasság, hanem az a nyugodt biztosság, mit az
egyiránt kimívelt lélek és test szokott adni. A leány karcsú,
ideál-alak, epedő fekete szemekkel, mélyen piros teli arczczal, mely még
a szemek körül sem enged ellágyult színezetet látni. Valóban olyan alak,
a minővel nagy hatást lehetne előidézni a nagy világban; szépen
egymáshoz illenének: az szőke, ez barna; az kék, ez fekete szem; az
bátor, komoly, erőteljes, ez szenvedély- és érzelemgazdag; azonban ki
tudja, mi van felőlök megirva a csillagokban?

Azon ismerősök között, kik Teréz lakát látogatni szokták, volt egy kis,
alacsony, fürgencz emberke, kit közönségesen nem a nevén szoktak híni,
hanem hivatalczímén.

Ez volt a regenschori, a templomi karnagy.

A derék regenschori egy délután, mikor az ifjaknak jó kedvük volt,
énekelni hallotta Fannyt. Valami «Gyöngyöm Minkám el kell válnom»-féle
együgyű nóta lehetett az, de a műértő karnagyot meglepé a szép csengésű
fiatal hang, nem tartóztathatá magát, hogy ki ne mondja, mennyire
érdekes volna Fannynak a «Stabat mater» áriáját betanítani, hogy azt a
templomban elénekelje.

Teréz összerezzent e gondolatra. Matild jutott eszébe. Ámde az egészen
más: énekelni nyilt szinpadon, czifrára felöltözködve, könnyelmű
szerelmi dalokat, hivalkodó nézők előtt, – mint énekelni Isten
templomában, rejtett rácsozat mögött, magasztos, lélekemelő éneket,
ájtatos imádkozók előtt.

Pedig a gonosz, mely keresi, a kit megegyen, megtalálja a templomban is
a maga áldozatát.

Teréznek tehát meg kellett engedni, hogy Fanny eljárjon a
regenschorihoz, ki őt nagy szenvedélylyel tanította s fáradhatlan volt
magasztalásában.

A leányka ritkán járt egyedül odáig is; vagy Teréz, vagy annak egy
barátnője, egy jámbor asszonyság, Krammné kisérte őt rendesen a karnagy
lakáig, s óra végeztével ismét érte ment. Különben is e polgári körökben
nincs annyi ok félteni a leányokat, mert egyik család úgy vigyáz a másik
leányára, mint tulajdon gyermekére, s anyja, védnője nélkül bátran
jelenhet meg akárhol a hajadon, mert mindenütt védőire talál, s a
szerelem-kalmárok ellen itt igen erős védvámrendszer van felállítva.

Hogy Fanny szépsége és erényes magaviseletének híre szét ne terjedt
volna a városi körökben, azt várni sem lehetett. Vannak olyan dologtalan
urak, kiknek nincs egyéb foglalatosságuk, mint hasonló felfedezések után
járni, s ez érdemes gyönyörvadászok száma az összehívott országgyűlés
alkalmával még többre szaporodott, fiatal honatyáink terjesztették is a
jó erkölcsöt, a merre csak lehetett.

A Mayer leányokat ki ne ismerte volna már ekkor s a ki őket ismerte,
hogy kerülhette volna ki figyelmét, miszerint azoknak még egy ötödik
testvérök is van? Hol van e legkisebb testvér? Nemde, ez volt a
legtermészetesebb kérdés.

A leányok nem csináltak belőle titkot. Elmondák, hogy kinél tartózkodik,
hogy mikor és hol lehet őt látni? Ah! ez több volt mint könnyelműség: ez
lelki aljasság, ez irigység, ez gyűlölet; Matild nem birta megbocsátani
Fannynak, hogy előle az utczán megszökött és egyik sem birta
megbocsátani neki, hogy oly kincscsel bir, a mivel ők nem:
ártatlansággal. Minő falat volt ez a finom izlelők számára! – Milyen
paradicsomi ritka gyümölcs! Egy tizenöt-tizenhat éves gyermek, kinek
gyémántlelkét a sárból, a szemétből tisztogatták ki, kinek gyöngéd
szívét tán egy ábrándozó ifjoncz számára tartogatják, ki még csak
Istenről és gyermeteg vigalmakról eszmél; – ezt letépni könyörtelenül,
bimbójából egyenkint kiszaggatni a leveleket, bele hurczolni újra abba a
fertőbe, a melyből kivették, s megismertetni vele egy egész
pokol-egyetemét azon új, azon szárasztó, elemésztő szenvedélyeknek,
melyek a szívek alvilágában születnek! Ah, mit értitek ti e gyönyört
köznapi fogalmakkal bajlódó emberek, kik megszerettek egy leányt, azt
nőül veszitek, egész élteteket annak boldogításában töritek össze;
megvénültök vele, míg megőszült, míg összeroskad és akkor is szeretitek;
ti nem fogjátok azt érteni, minő gyönyör van abban, egy ártatlan szívet
feláldozni egy óra örömének? a ti katechismustokban nincs még ez a
tétel: «asszonyt megcsalni nem bűn». Miért nem vigyázott magára. Mi
felkeressük, fölszaglásztatjuk, hol vannak ártatlan, ismeretlen szívek,
körülhálózzuk, tőrt vetünk nekik, vermet ásunk lábaik alá, tükröt
villogtatunk szemeikbe, hajtóvadászatot indítunk ellenök. – Miért nem
vigyáznak magukra?

A hajtóvadászat megindult a paradicsomból lejárogató őzike ellen.

Úton, útfélen kerülgették, kisérgették ezek a mindenre ráérő chevalier
errants-ok, törték magukat utána, hizelgéseket, hódolatokat, ajánlatokat
nyilaztak felé, de a tündér őzikének egy csillag lebegett feje felett,
mely nem engedé, hogy a rálőtt nyilak érjék: e csillag volt az erény
tiszta csillaga.

A csodaifjak naponta bosszúsabban jöttek össze Mayeréknél s egymást
gúnyolták a sikeretlen kisérletek miatt. Legtöbbnyire fogadásokat is
tettek és vesztettek e tárgy felett, a hogy szokás lóversenyek és
agárfuttatások alkalmával.

Végre egyike az ismerős dandyknak, kit mi Fennimore néven szoktunk híni,
azon elvet állítá fel, miszerint legjobb és legczélszerűbb modor nők
irányában az egyenes, nyilt támadás.

Ő tehát egy napon, midőn megtudá, hogy Fanny egyedül van otthon, pompás
télkerti virágokból kötött bokrétát külde hozzá, a mibe egy szerelmi
levél volt dugva, olyanforma ajánlattal: hogy ha Fanny hajlandó egy
szerető szívet elfogadni, este hagyja a kert hátulsó ajtaját nyitva.
Vannak esetek, mikben hasonló ajánlatok leggyorsabban czélhoz vezetnek.

A tapasztalatlan leány a meglepetés öntudatlanságában elfogadá a küldött
virágot. És ez ügyesen volt kigondolva.

Más küldemény figyelmessé, óvatossá tehette volna, de hisz a virágok oly
összhangzók egy lányka kedélyével, hogy lehetne azok iránt gyanús?

Csak miután a küldeményt hozó eltávozott, vevé észre Fanny a virágok
közt rejlő levelet, s mintha egyszerre egy nagy mérges pókot látott
volna meg, elejté azt kezéből és sírva futott át Krammnéhoz, zokogások
közt panaszolva el esetét. Azt hivé, hogy már ezáltal is meg van
gyalázva.

Nemsokára hazaérkezék Teréz is s Krammné asszonynyal együtt látleletet
tartának a még lepecsételve talált levél felett. Fanny vigasztalhatlan
volt, midőn Krammné ki találta előtte fecsegni a levél tartalmát;
komolyan azt hivé, hogy e levél elfogadása által már most ő örökre meg
van becstelenítve s daczára a két jámbor hölgy vigasztalásainak, úgy
kilelte a hideg, hogy egész éjszaka lázban feküdt.

Ilyen érzékeny a lélek tisztasága, legelső érintésére a piszoknak.

A két hölgy ezalatt boszút forralt e bánat okozója ellen, oh mert azok a
vén asszonyok olyan boszúállók! Nyitva hagyatták a kert hátulsó ajtaját
s rálesettek, midőn a chevalier bement, akkor meg bezáratták. Ők maguk
azután a padlásszoba ablakából nézték felváltva, mint tépelődik az
egérfogóba került csábító, a derék vadász, ki maga esett bele a verembe,
s midőn végre elkezdett esni az eső, gonosz kárörömmel mentek lefeküdni,
fejök alá téve a kulcsokat és örvendve hallgaták, a mint az eső verte az
ablaktáblákat.

E tisztességes kudarcz csak magasabbra szítá a vadászok hevét. Megbukni
egy tapasztalatlan gyermek előtt, kijátszatni vén asszonyok által: ezt
már csak az «esprit du corps» sem engedé meg abban hagyatni s az egész
osztály renomméjának helyreállítására Abellino veté fel magát, büszke
önbizalommal téve fogadást akármely összegre, hogy egy év mulva a
paradicsomi szépség ő nála fog lakni. Természetesen ez alatt nem
feleségül-vétel van értve.

Fanny a következő vasárnapon gyönyörűen éneklé a főtemplomban a «Stabat
mater dolorosa»-t; a jelenlevők szívei megteltek áhitattal.

Krammné asszonyság, ezúttal vasárnapi piperében, ott ült egyik
oldaloltár előtt és magában gyönyörködött a gyermek szép énekében, midőn
maga mellett elragadtatott hangon hallja susogni:

– Oh mily fölséges, oh mily magasztos ének!

Erre csakugyan oda kellett fordulnia, hogy meglássa, ki osztja ily
mértékben lelki örömeit.

Egy szerényen öltözött úri embert látott maga előtt, ki kalapján gyászt
viselt s ég felé forgatott szemeiben épen egy könyet törölt szét. Ez
Kárpáthi Abellino volt.

– Nemde, uram, gyönyörűen énekel? monda a jó asszony büszkén.

– Angyalhoz hasonlóan. Ah asszonyom, valahányszor ily éneket hallok, a
köny megered szememből.

És kendőjét szemére tartá az érzékeny ifju.

Vajjon minő sors érhette szegényt?

Azután elment és egy szót sem szólt többet Krammnéhoz.

Krammnét hét napon keresztül azután majd megölte a tudnivágy, hogy mi
baja lehet azon rejtélyes férfinak? Vajjon jövő vasárnap eljön-e ismét?

Valóban újra megjelent. Most már mint régi ismerősök üdvözlék egymást.

– Lássa asszonyom, mondá szomorú arczczal az ifju lovag, ezelőtt tíz
évvel nekem is volt egy kedvesem, menyasszonyom, ki épen ily szépen
énekelt, a «Stabat mater» épen így hangzott ajkairól, mintha csak őt
magát hallanám. Épen a menyegzőnkre kitűzött napon halt meg. Halálos
ágyán megfogadtatá velem, hogy ha találok fiatal, szegény hölgyet, ki e
szent dallamokat oly szépen éneklendi, mint ő, az ő emlékeért minden
évben háromezer forintot szenteljek arra, hogy azon hölgynek alkalmat
nyújthassak magát a magasabb művészetben kiképezhetni, s így boldogságot
szerezhetni magának. Én csak egy föltételt kötöttem e kivánatához: ha
azon hölgy ép oly tiszta, oly ártatlan marad, miként ő volt, az én
szeretett, az én feledhetetlen Máriám.

Az ifju itt ismét szemeire nyomá kendőjét.

Milyen valódi fájdalom! gondolá magában az asszonyság.

– Fájdalommal kell megvallanom, asszonyom, folytatá reszketeg hangon a
dandy, hogy nyolcz év alatt nem tehettem eleget megholt arám
kivánatának. Kiket jótéteményeimmel halmozék, haladtak bár a
műveltségben, de megbuktak az erény útján. Szégyennel gondolok reájok;
pedig vannak közöttük, kiket a világ dicsőséggel halmoz el. Minden újabb
kisérlet csak újabb csalódás.

Itt ismét abban hagyá a beszédet, s engedé Krammné asszonyt egy egész
hétig töprenkedni a különös történet felett. De ez nem szólt felőle
senkinek.

Jövő vasárnap ismét megjelent Abellino.

Az ének végeztéig hallgatott, de arczán látszott, mintha valamit nagyon
szeretne, de átall kérdezni. De csak mégis erőt vett magán.

– Bocsánat asszonyom, hogy ilyen kérdéssel terhelem. Ne vegye tőlem
rossz néven, ön úgy látszik, ismeri az éneklő személyt; én már annyiszor
csalódtam jószívűségemben, miszerint alig merek előleges értesülés
nélkül közeledni valakihez; én e leányzó családjáról a legcsodálatosabb
híreket hallottam, mintha nem épen nagyon sokat tartanának a jó
erkölcsre.

Már erre a szóra Krammné is beszédes lett.

– Akármik legyenek is e leányzó rokonai, uram, ő gyermekkorától fogva
nincs közöttük, s lelke oly tiszta, mint azon gyermekeké, kiket az
idvezítő magához bocsátott, neveltetése pedig oly szigorú, hogy ha ma
egyedül maradna is, bárminő sorsban, soha a véteknek még csak árnyéka
sem lehetne ő rajta.

– Ah, asszonyom, ön engemet egészen boldoggá tesz.

– Hogyan, uram?

– Máriám szellemének valahára eleget fogok tehetni.

Ezzel ismét elment, s Krammnét újra hagyta gondolkozni egy álló hétig.

Azon vasárnapon azután szívének egész bizalmával megtisztelé a derék
asszonyságot.

– Ime, asszonyom, én meggyőződtem a felől, hogy az ön védencze
tökéletesen méltó pártfogásomra. E lánykából egykor híres művésznő lesz,
s a mi őt mindeneknek fölé fogja emelni, ritka erényű hölgy leend. De
vigyázni kell reá nagyon. Én már megtudtam, hogy titokban gazdag fiatal
emberek incselkednek utána. Vigyázzon asszonyom és mondja meg azoknak,
kik a lányka felügyelői, hogy őt jól őrizzék. A fény a legnagyobb
jellemeket is megvakítja. De én feltettem magamban, hogy őt
megszabadítom az álnokok cseleitől. Legyen ő művésznő. Ő hangjában oly
kincset bir, hogy ha az mívelve fog lenni, ezek a gavallérok minden
jövedelmeikkel koldusoknak fognak mellette látszani, s akkor, ha ő
magában birandja gazdagsága forrását, elenyészik a veszély, melylyel a
gazdagság fenyegeti az ártatlanságot.

Krammné tökéletesen érteni hitte a dolgot. Már a templomot is szinháznak
nézte s várta, hogy tapsoljanak Fanny énekére.

– Két év alatt tökéletes művésznő válhatik belőle. Csupán szorgalom és
nagyon kevés költség kivántatik hozzá. Ez utóbbit szívesen előlegezem
én, arámnak tett fogadásomnál fogva. Nem adom ingyen, nem ajándékba,
csak kölcsön; majd ha gazdag leend, nekem vissza fogja azt fizetni, hogy
ismét másokat boldogíthassak vele. Én kegyednek havonkint átadok
háromszáz forintot, hogy abból a leányzó tanulmányaira szükséges
költségeket fedezze; de arra kérem, hogy ne tudassa vele, miszerint az
egy férfitól jön, mert akkor meglehet, hogy el nem fogadná. Nevezze
előtte megholt arámat, Darvai Máriát, a jótékonyság küldőjéül. Valóban ő
is küldi azt, csakhogy az égből. Én csak egyet követelek: azt, hogy
erényes maradjon. Ha ellenkezőt tudnék meg, rögtön megszüntetném
pártfogásomat. Most tehát legyen szíves kegyed az első havi összletet
tőlem átvenni és czélszerűen felhasználni. Még egyszer kérem, hogy rólam
ne szóljon semmit. A derék leány végett kérem. Tudja, a világ mindjárt
rosszat mondana.

Krammné elvette a pénzt. Miért ne vette volna el? Akárki is azt tenné
helyében. Adott valami okot a gyanúra a titkos jóltevő? Hisz ismeretlen
akar maradni, hisz közeledni sem kiván, hiszen ő figyelmezteti mások
incselkedéseire s jótékonysága föltételéül szabja a feddhetlen erényt.
Hát mi kell több?

Krammné elfogadta a pénzt s titokban ének- és zenemestereket fogadott
Fanny számára, egyedül vele tudatta a dolgot. És ez volt a hiba, hogy
Terézzel nem közlötte azt. Attól tartott, a mi bizonyosan meg is történt
volna, hogy a szigorú hölgy kihajította volna a pénzt az ablakon, azt
mondva, hogy tisztességes leánynak senkitől semmi ürügy alatt sem szabad
elfogadni pénzt, mely becsületesen nincs megszolgálva! Hát még a másik
pont: a művészi pálya? ez is nagy ellenzésre talált volna Teréz előtt. E
felől alig mertek előtte példálózni.

Pedig Teréz előtt nem lehetett titokban maradni.

Rögtön észrevette ő a változást, mely a leány kedélyében véghez ment az
első napok után.

A leány szívébe be volt ültetve azon gondolat, hogy ő magában oly
kincset bir, mely őt dicsőséges úton pályatársai fölé emelheti… És többé
nem volt kedve az egyszerű munkákhoz, a szegényes mulatságokhoz, miknek
eddig örült; a fiatal kézművessel sem beszélt többé oly szívesen,
gyakran órákig elábrándozott, s ily ábrándok után azt szokta mondani
nénjének, hogy egykor ő gazdagon jutalmazandja meg fáradozásait.

Mennyire megrezzent e szavakon Teréz!…

A leány gazdagságról ábrándozik. A gonosz megmutatta neki a világot és
mondá: ezt mind neked adom, imádj engemet. És neki nem jut eszébe a
felelet: távozzál sátán!

A vadász jól veté a cselt.

A leányt a hálaérzet többször készteté arra, hogy Krammnét unszolja,
miszerint vigye el őt az ismeretlen jóltevőnőhöz, hogy forró köszönetét
elmondhassa neki s további tanácsát kérje, s hogy nénjét beszélje rá
engedékenységre; ily dolgokkal végre oly szűk sarokba szorítá a jámbor
asszonyságot, miszerint az egyszer ki találta előtte mondani, hogy
titkos jóltevője nem asszony, hanem férfi, ki örökké titokban akar
maradni.

E fölfedezés az első perczben nagyon megrettenté Fannyt, de későbben
annál jobban ingerlé képzelődését. Ki lehet azon férfi, a ki őt
boldogítani akarja, a nélkül, hogy valaha csak látni is szándékoznék, a
ki annyira óvatos, annyira fél becsületes ajándékával a leány szeplőtlen
hírének ártani, hogy még csak nevét sem mondja meg?

Mi természetesebb, mint hogy a leány képzeletében ismeretlen védőjére
magának ideálképeket alkotott. Magas, komor, halvány arczú férfiunak
képzelte azt, ki soha nem mosolyog, csak midőn jót tesz, szelid
tekintete sokszor felkereste őt álmaiban.

Midőn az utczán végig ment s ifju gavallérokkal találkozott, lopva egy
tekintetet vetett rájuk. Nem ez az ő titkos jóltevője?

De azok mind nem igen jól illettek a lelkében alkotott minta helyébe.

Végre egy napon találkozott hasonló arczczal, hasonló szemekkel, hasonló
tekintettel, a milyet magában képzelt. Igen, épen ilyen ideált alkotott
ő magának, ez ő! ez az ő titkos nemtője, ki nem akarja, hogy őt ismerje.
Igen, igen, ez alakról szokott ő álmodni, e szép kék szemekről, e nemes
vonásokról, e délczeg termetről.

Szegény leány! Az nem az ő jóltevője volt. Az Szentirmay Rudolf volt,
Flóra férje, a legboldogabb, leghívebb férj, kinek ő reá igazán semmi
gondja.

A leány fejéből semmi sem verte ki többé, hogy ez az ő pártfogója.

Kérte, unszolta szüntelen Krammnét, hogy mutassa meg neki csak egyszer a
távolból azon férfit, ki sorsáról oly titokteljesen gondoskodik, de
midőn végre a kegyes asszonyság elhatározá is rá magát, hogy kérésének
engedjen, az nem vala módjában, mert Abellino nem jött el többé
vasárnaponkint a templomba, sőt a legközelebbi hónap elején nem
személyesen adá át Krammnénak az újabb háromszáz forintot, hanem vén
komornyikja által küldé meg.

Milyen finom kiszámítás.

Krammné nem hihetett egyebet, mint hogy az ismeretlen úr ugyan őrizkedik
valamikép közel jutni a leányhoz, s azt erővel kell keresni.

Megkéré tehát nagy alázatosan a komornyikot, ha nem lehetne-e valahol az
urát, bár csak egy perczre is, valami nyilvános helyen távolról
meglátni?

A komornyik azt felelé, hogy a főrendi táblánál a holnapi közülésen, ott
szokott ülni az ötödik oszloppal szemben.

Ah! Tehát ő főfő úr is. Egyike a haza atyjainak, ki éjjel-nappal azon
gondolkozik, mint lehetne országát és népét boldogabbá tenni? Ez még
nagyobb bizalmat gerjeszte szívében. A kire az ország sorsa van bízva,
az bizonyára nem lehet könnyelmű ember.

Hajh! sokan nagyuraink közől, ha ismernék azon kegyeletet, melylyel a
köznép irántuk viseltetik, büszkék lennének arra és iparkodnának azt –
megérdemelni.

Krammné tudtára adá Fannynak, hogy ismeretlen jóltevőjét megláthatja
holnap az országgyűlésen, a hol a nagy sokaság közt úgy el lehet
vegyülni, hogy ki sem veendi őket észre, s az egész csak néhány perczig
tartand.

Így jutott Fanny az országgyűlési terem karzatára, hol Krammné megmutatá
neki titkos jóltevőjét.

Fanny egéből hullott alá, ő egészen mást vélt ott látni. Azt most fel
sem találta a többiek között. Az arcz, melyet Krammné mutatott neki,
semmi vonzerővel sem birt reá,… sőt bizalmatlan, félelemidéző befolyást
gerjesztett szívében. Sietteté Krammnét a karzatról és csalódott szívvel
tért haza.

Otthon mindent kivallott nagynénjének; ábrándjait, nagyravágyó czéljait
és csalódását. Megvallá, hogy most is szeret, szeret egy embert, a ki
ideálja, de kinek nevét sem ismeri s kérte, hogy védje őt saját maga
ellen, mert érzi, hogy szédül és nem bir saját szívével többé.

Másnap, midőn Krammné Fannyért ment, őt az énekmesterhez viendő, üresnek
találta Teréz szállását. Ajtók, ablakok tárva nyitva, a butorok
elhordva. Senki sem tudta, hova ment, éjszaka jutott eszébe
elhurczolkodni, a házbért letette a házmesternél s ismeretlen
hordárokkal vitetett el mindent. Senkinek sem mondta meg, hogy ezentúl
hol keressék.




XII. SALDIRT. (KI VAN FIZETVE.)

Hova tünt el Fanny oly rögtön, oly nyomtalan, nagynénjével együtt.

Teréz kétségbeesve hallá a leány vallomásait.

A leány elmondá neki őszintén, hogy szeret, lelkének, szívének minden
hevével szeret egy ideált, kit jóltevőjével ugyanazon alaknak hitt,
kinek jósága, magas, emberfölötti nemes jelleméről hónapok óta
ábrándozik, kinek jótéteményeiért egykor szerelme hálaérzetével tudott
volna fizetni és most megtudva, hogy titkos pártfogója nem az, a kit
képzelt, a kit egyszer látott, s azóta nem tud feledni, rettentő
borzalom támadt szívében. Érzi, hogy helytelenül cselekvék, midőn amaz
embertől pénzt fogadott el, bármily ürügy alatt, eladva, lekötelezve
látja magát iránta és fél, retteg tőle, nem mer az utczán megjelenni,
nehogy vele találkozzék, arcza bizalmatlanságot költ szívében és irtózik
azon eszmétől, hogy azon ember ő rá gondol. Ámde azért a tövis benn van
a lélekben! Ama másik, amaz ideálkép, bár nincs oka többé róla
gondolkozni, benne jóltevőjét sejteni, többé ki nem törülhető szívéből;
nem ismeri őt, még csak nevét sem tudja, de szeretni fogja holtig,
elvész, elhal bele, de meg nem válik emlékétől.

Szegény Sándor…

Teréz annyi évek fáradalmainak romjain látta magát.

Tehát még itt is elérik az ártatlan gyermekszívet, tehát még a
templomban sincs előlük biztosítva senki.

Kétségbeesett keservében oly lépésre határozta el magát, melyre a
legnagyobb nyomor sem vehette egykor rá, elment Boltayhoz, elmondott
neki mindent és kérte, hogy védje, oltalmazza a leányt, mert
asszonyvédelem itt többé nem elég.

Boltay örömmel ajánlkozott a pártfogásra. A durva tenyerű kézműves nagy
képe sötétvörös lett a haragtól, az nap feléje sem ment a gyárnak,
nehogy valakivel összevesszen, csak az iránt tett parancsokat, hogy
Teréz holmiját szállítsák át még azon az éjjel az ő saját lakóházába,
tulajdon szállása egyik szárnyába. Itt férjen azután hozzájok valaki.

Sándor megtudott mindent, nagyon szomorú lett, de azóta kétszeres
figyelemmel viseltetett Fanny iránt. Hisz az is reménytelenül szeretett,
– ő a leányt, a leány egy mást és mind a ketten boldogtalanok.

A családnál mindenki tudta e titkot, de senki sem beszélt felőle. A két
öreg sokat tanácskozott egymással, mely családi gyülésekbe néha Sándort
is meghívták, kinek ez idő óta sok olyan helyen kelle járnia, hol
azelőtt meg nem fordult.

A jó öregek abban fáradoztak, hogy az ismeretlen nagy úr nevét
kitudhassák. Minek volt az nekik? Vissza akarták neki küldeni a Fannyra
költött összeget. Oh az ilyen tartozásokkal adósnak maradni nem szabad!
Le kell fizetni mentül elébb, ugyanazon pénzben, forintot forintért,
három huszast számítva darabjára, nehogy azt mondhassa valaki, hogy mást
kapott, mint a mit adott.

Úgy, de hogy lehetett e nevet kitudni? Fanny maga sem ismeré azt, s ő rá
nem fog mutatni az utczán, ha meg kellene is halnia. Boltay mindenfelé
eljárt a kávéházakba, a kereskedők gyülekezeteibe, fülelt, hallgatózott,
ha nem beszélnek-e valahol egy polgárleányról, ki foglalót vett fel
erényei árában egy gazdag úrtól? Nem beszéltek semmit. Ez ugyan egy
részről megnyugtató volt, hogy még senki sem tud felőle semmit, tehát a
baj még nem olyan nagy. De a név, a név?

Végre Abellino maga segített a kutatókon.

Sándor minden vasárnap meg szokott jelenni a templomban, hová Krammné
járt s egy oszlop mellől vigyázott rá, hogy kivel fog az asszonyság
beszélni.

Harmadik vasárnap maga jött oda Abellino.

A jámbor asszonyság elmondá neki a csodatörténetet, hogy Fanny
nagynénjével egy éjszakán véletlenül eltünt, neki sem szóltak semmit,
hogy hová mennek, a mi elég nem szép tőlük, hanem ő gyanítja, hogy
Boltay uramhoz hurczolkodtak el s Teréz bizonyosan azt titkolja, mert
valami viszony volt közte és Boltay között fiatal korukban, vagy talán
azért ment oda, mert Boltay uram fogadott fiával akarja elvétetni
Fannyt. Ő bizony nem törődik velök többet.

Abellino vérig harapta ajkait bosszúságában: ezek a filiszterek aligha
meg nem szagoltak valamit.

– Miféle mesterember az a Boltay? kérdezé Krammnétól.

– Asztalos, lőn a felelet.

Asztalos?… Egy percz alatt kész volt Abellino fejében a terv.

– No, Isten velünk madame, mondá. Többé nem volt Krammnéra szüksége,
sietett ki a csarnokból.

Sándor utána. Tehát végtére meglelé a templomi kisértőt! Abellino sietve
ment az utczaszegletig, Sándor mindenütt nyomában. Ott amaz várakozó
hintajába hágott, Sándor egy bérkocsiba veté magát s vágtatott utána. A
Mihálykapunál utolérte, itt kiszállt a főúr, hintaja berobogott az
udvarra. Nagy medvebőrös kapus állt a bejárás alatt.

– Ki ezen úr, ki most itt bement? kérdé Sándor a kapustól.

– Kárpáthi Kárpáthy Abellino ő nagysága.

– Köszönöm.

Menten följegyzé azt tárczájába; pedig fölösleges volt azt odajegyezni.
Évek, évtizedek múlva is lelkében maradandott e név, mint a melyet a fák
kérgébe véstek.

Tehát Kárpáthy Abellinonak hívják!

Azt hiszitek, hogy ezek a tizenkét órakor ebédelő emberek nem tudnak
gyűlölni?

Sándor sietett haza felfedezésével.

Ezen a napon az egész háznál oly harapós kinézésű volt minden ember,
hogy a ki látogatóba jött, megijedt tőlük.

Másnap ismét munkanap volt. Mindenki dolgai után látott. Boltay uram
felgyűrközve versenyt dolgozott legényeivel, de hiába vegyült a lárma
közé, minden eszköz egy nevet látszott ismételni fülébe. Ő soha sem
gondolkozott azon, hogy a gyalúk, a fűrészek mondanak-e valamit dolgozás
közben? s most ráhallgatott, hogy az mind Kárpáthy nevét mondja,
különösen volt egy kétember-taszigálta fűrész, melylyel a
fournirozásokat volt szokás metszeni, ez minden vonásnál oly tisztán
ismétlé: Kárpáthy, Kárpáthy! hogy Boltay uram utoljára rákiáltott a
legényekre, «ne húzzátok olyan csunyául azt a fűrészt!» A legények
elcsodálkoztak rajta: a mester tán azt akarja, hogy a fűrész úgy
szóljon, mint a hegedű?

Teréz és Fanny ez alatt egy utczára nyíló ablakban ültek, kézimunkával
foglalkozva, szótlanul, mint egy idő óta szokták.

Egyszerre díszes úri hintó jött be az utczába, s épen Boltay háza előtt
állt meg.

Fanny fiatal leányok szokásaként, kitekintett az ablakon; a hintóban ülő
épen akkor szállt ki. Ijedten, összerezzenve kapta vissza fejét, arcza
elsáppadt, szemei elhidegültek, kezei leestek ölébe.

Mindez nem kerülé ki Teréz figyelmét. Őt látta! Ő van itt! Legelső
gondolatja ez volt. Reszketett. Ha ez ember bejő, ha szemei elé merészel
lépni, nem tudta, mit fog cselekedni akkor? de a düh, a szégyen, a
kétségbeesés járta keresztül lelkét. Egészen elfeledkezett róla, hogy
hiszen férfi is van a háznál, komoly, tréfát nem értő ember, úgy érzé,
mintha az egész támadással neki kellene megküzdenie.

Az érkező léptei végig hangzottak a lépcsőn, kívül valami arrogans hang
tudakozódása hallatszék, s a bejövő már az előterembe lépett. Vajjon be
fog-e a szobába is jönni?

Fanny felugrott székéről s kétségbeesve rohant nagynénjéhez, arczát
annak ölébe rejtve, lábaihoz omolva és zokogott fuldokolva.

– Ne félj, ne félj, rebegé Teréz és minden íze reszketett. Én itt
vagyok.

De már ekkorra nyilt a túlsó ajtó is, melyen Boltay uram jött az
előterembe, az érkezett vendéget elfogadni. Műhelyből hítták elő, honnan
még most is fülébe hangzott a mit a gyalúk és fűrészek pokolbeli
kisérteties hangja egyre szakadatlanul beszél: Kárpáthy, Kárpáthy…

– Aha jó napot! szólt az érkezett úr fidélis leereszkedéssel, a mestert
meglátva. Ön az, Boltay mester? Ah derék mester. Nagy híre van
mindenfelé. A munkáit széltire magasztalják; derék, becsületes ember.
Most is műhelyéből jön, ezt szeretem, a munkás polgárokat én nagyra
becsülöm.

Boltay uram nem volt az az ember, a ki mindenkitől dicsérni engedi
magát, s nagy röviden félbe szakasztá a magasztalást.

– Kihez legyen szerencsém? Mit parancsol uraságod?

– Én Kárpáthy Abellino vagyok, mondta az idegen.

Boltay uramat csak az almáriom tartotta, hogy hanyatt nem esett.

Erre a meglepetésre csakugyan nem számolt.

A magas úr nem méltóztatott észrevenni a kézműves arczkifejezését,
miután úgy gondolom, hogy egy kézműves arczán nem is volna szabad
kifejezésnek lenni, hanem folytatá a mint következik:

– Én önhöz egy egész etablissement megrendelése végett jöttem, azért
jöttem pedig személyesen, mivel hallám, hogy igen szép remek
butormintákat rajzol…

– Nem én rajzolom uram, az első legényem, ki Párisban lakott.

– Azt én nem bánom. Tehát azért jöttem magam, hogy azon mintákból
válaszszak, mert szeretnék valami különösen csinos és a mellett egyszerű
polgári kiállítást, tudja ön, polgári ízlésben. Megmondom, hogy miért.
Mert nősülni fogok s egy fiatal polgárleánykát veszek nőül; ne
csodálkozzék ön rajta, én polgárleányt veszek valóságos, törvényes nőül.
Miért teszem pedig azt? Arra nekem különös okaim vannak. Lássa, én
különcz vagyok. Ez rendkívüli valami, a mi a közrendűek között nem
fordul elő. Nekem az apám is különcz volt és minden tagja családomnak
különcz; én egyszer meg akartam házasodni, mátkám valóságos szatócs
leánya volt, gyönyörűen tudott énekelni a templomban.

Ahán a régi mese!

– Én elvettem volna, folytatá a bőbeszédű dandy olyan éles hangon, hogy
minden szobán keresztül hangzott; de meghalt szegény. És én akkor
megfogadtam, hogy addig nem nősülök, a míg nem lelek egy másik
polgárleányt, ki ép oly erényes, oly szép legyen, mint ő volt és oly
szépen énekelje a «Stabat mater»-t. És már nyolcz év óta járok a
világban és nem találtam a kit kerestem sehol, mert vagy énekelt valaki
szépen, de nem volt szép, vagy szép volt, de nem volt erényes, vagy volt
erényes, de nem énekelt, egy szóval nem lehetett enyim. És most uram,
ebben a kicsiny városban találtam a kit régen keresek, egy leánykát, ki
szép, erényes és énekel és én azt el fogom venni, már most adjon
tanácsot, hogy milyen butorzatot vegyek neki menyasszony-ajándokul?

Mind e szavakat jól hallhatták a mellékszobában. Teréz öntudatlanul
takarta el Fanny fejét, mely ölébe volt rejtve, mintha attól féltené,
hogy ez együgyű mese hitelre talál előtte s elkábítja fiatal lelkét.
Hisz a fiatal leányok olyan könnyenhivők; még a virágtól is megkérdezik:
szeret-e, nem szeret-e? hát még ha valaki szemökbe mondja.

Boltay uram e beszéd alatt lassankint összeszedte magát s minden válasz
nélkül írószekrényéhez lépett, ott keresgélt valamit és azután irt nagy
sebesen.

Bizonyosan a mintákat keresi s számvetést ir, gondolá magában Abellino s
az alatt szétnézegetett: vajjon sok szobája lehet-e ennek a
filiszternek? s melyikben tartja fogva a szép kis czukorfalatot?
Hallotta-e a leány, a mit ő beszélt?

A mester ez alatt készen volt az irással és keresgéléssel, odainté
Kárpáthyt az asztalhoz s egy csomó százas bankjegy közől leszámlált
eléje hat darabot, mellé még négy forintot ezüst huszasban és harmincz
krajczárt kongó vörös pénzben.

– Tessék ide vigyázni: ez egy, két, három, négy, öt, hatszáz forint és
négy forint meg harmincz krajczár, szólt ujjaival megböködve mindenik
összeget.

Mi a patvart akar ez a filiszter a maga piszkos garasaival?

– Igy ni. Már most tessék leülni s aláirni ezt a nyugtatványt.

Azzal egy kész nyugtatót adott a chevalier kezébe, hatszáz forintról és
ennek kiszámított négy forint harmincz krajczár kamatjáról, mint a mely
összeget alulirott Mayer Fanny kisasszonynak kölcsön adván, ez alulirt
napon hiányosság nélkül visszakapta.

Abellino végtelenül meg volt lepetve. Arra nem volt készen, hogy ezek az
ostoba filiszterek azokkal a vastag húsos pofákkal így keresztül
lássanak minden tervén. Legjobb ily alkalommal minden esetre a
megsértettet játszani.

Némán, grandseigneuri félvállal végig nézte az asztalosmestert, s
lovagkorbácsával egyet ketytyentett, mintegy annak kifejezéséül, hogy
ily haszontalan emberre nem érdemes vesztegetni a szót s azzal
megfordult, hogy menjen kifelé.

Ez idő alatt mély csendesség volt a teremben, a mellékszobában levő
hölgyek szívdobogva, remegve figyeltek e csendre, melyben annyi indulat
zivatarja volt rejtve.

Boltay, látva, hogy a dandy távozni készül, mély, erőszakosan lenyomott
hangon még egyszer megszólítá.

– Vigye el ön uram a pénzét és irja alá a nyugtát, mert bizonyomra, meg
fogja bánni, ha ezt nem teszi.

Karpáthy megvetően elfordult, s becsapva maga után az ajtót, eltávozott.
Csak midőn hintajában ült, akkor jutott neki eszébe, hogy miért nem
ütötte ő pofon azt az embert? Ezuttal azonban nagy köszönettel tartozik
feledékenységének.

De ki is várhatta volna ettől a kérges tenyerű asztalosmestertől azt a
ritka önmérsékletet, hogy dühös, sangvinicus természete ellenére,
legkisebb kifakadás nélkül, ily egyszerű módon adja tudtára a meglepett
udvarlónak ellenséges indulatát?

Abellino nem merte e jelentést elmondani társai előtt, annyira érzé,
hogy bárminő versio szerint is, a kézműves magaviselete diadalmasnak fog
látszani.

Pedig még nem itt volt vége a visszautasításnak.

Boltay mester vissza sem tevé többé fiókjába az asztalon hagyott pénzt,
hanem összesepré, elvitte a «Pressburger Zeitung» érdemes
szerkesztőjéhez s másnap a fentisztelt lap hasábjain következő
hirdetmény volt olvasható:

«Egy helybeli családapa hatszáznégy forint és harmincz krajczárt adott
által a polgári kóroda számára, mely összeget nagyságos Kárpáthy Béla úr
kegyeskedett az átadó fogadott leányának ajándékozni, mit azonban ez
czélszerűnek talált kegyesebb czélokra fordítani.»

Ilyen affront azután ritkítja párját a társadalmi élet történetében.

A dologból nagy zaj lett, a kitett nevet minden magasabb körben jól
ismerék, itt nevették, ott szörnyűködtek a furcsa hirdetmény felett, egy
pár elméncz úr az ellenpárton a zöld asztal előtt gratulálni kezde
Abellinonak a szenvedő emberiség nevében, az ifju óriások tüzelték,
lovalták, hogy ezt a bosszantást megtorlatlan hagyni nem lehet. Abellino
egész nap járt alá s fel a városban, keresve, hogy kit hívjon ki
párbajra? de senkit sem talált e czélra alkalmasnak, végre abban
állapodék meg az elegansoknak Mayeréknél tartott conferentiáján, hogy
magát a családapát kell párbajra kihívni.

Kit? Boltay uramat? Az asztalosmestert? Ez lesz csak a furcsa.

Hátha nem megy ki? Akkor addig insultáltatni úton, útfélen, míg
Pozsonyból megszökik.

Mi czél lesz ezáltal elérve?

Az, hogy megijed a filiszter. Megtér, megjuhászodik, megszelidül. És
azután nincsen kedvesebb ember egy megszelidült, megtért ellenségnél,
mert az mindig azon iparkodik, hogy elébbi tetteit jóvá tegye. És akkor,
– akkor prédára jutott a tündér kisasszony, kinek őriző sárkánya
meghódíttatott.

Az élettapasztalás jogot ad hasonló összevetésekre. Számtalan eset van,
hogy rakonczátlankodó ember, ki nem szünt meg ellenfelét sértegetni, ha
az egyszer keményen ráijesztett, nemcsak felhagyott a bántalmakkal, sőt
ennek legengedelmesebb jó barátja támadt belőle.

Azon egy tekintet, hogy vajjon convenant helyzet-e egy főrendű úrnak egy
kézművessel párbajt víni, ki még tán nem is nemes ember, de ha nemes
ember is, azáltal, hogy kézi munkára adta magát, azáltal, hogy szorgalma
után él, minden megillető nemesi respectusról lemondott; ez, mondom,
kérdésbe sem jöhetett, mert hiszen a jámbor filisztereket ismerjük már,
mikor úrnapi díszmenetek alkalmával saját puskáikat el kell sütni, hogy
megijednek tőle! Ez nem fog párbajt elfogadni, hanem inkább
magyarázatokat ad, azaz, hogy bocsánatot kér és megiszszuk az áldomást,
melynél a szép kis bujdosó lesz a «Hébe», ki a poharakba bort s a
szívekbe szerelmet töltöget.

Ez a legtermészetesebb perfolyama a hasonló eljárásoknak.

Délután tehát elküldé segédeit Abellino az asztaloshoz.

Az egyik volt Livius; párbaji tekintély, kinek itélete canon volt a jobb
társaságok ifjai előtt minden point d’honneurt illető ügyekben s ki Hugo
Victorral együtt fáradozott a «code du duel» kidolgozásában.

Másik volt Konrád (magyar főúr), roppant athletai alkat, kit e miatt
minden kihívó fél nagyon szerencsésen alkalmazott hasonló eljárásoknál,
a hol attól lehetett tartani, hogy a kihívott durva visszautasításokra
vetemedhetik. A bramarbasi termet imposant arczczal volt ellátva és
hangja képes lett volna a medvéket is visszakergetni oduikba.

E két érdemes lovag tehát, pro superabundanti, megirva a kihívó levelet,
ha netalán a filiszter eltagadná magát, vagy elbujt volna előlük,
felkeresé Boltay uram lakát s benyitott annak dolgozó-szobájába.

A mester nem volt honn. Korán reggel szekérre ült Terézzel és Fannyval s
úti készületeiből lehete gyanítani, hogy hosszabb időre távozik.

A szobában magánosan ült Sándor s mintákat rajzolt táblára feszített
papiron.

A két gentleman bon jourt kívánt, mit az ifju hasonlóul viszonozva,
eléjök járult, kérdezve, hogy mit parancsolnak.

– Hm, fiatal ember? Kezdé dörgő hangon Konrád. Ez Boltay mester háza?

– Ez, viszonza Sándor, magában gondolva, hogy azért nem szükség olyan
nagyon morogni.

Konrád erősen fujtatva tekinte körül a szobában, mint a mesebeli
sárkány, a ki emberbűzt érez s lenyomott gégével dörmögé:

– Elé kell híni a mestert.

– Nincs ide haza.

Konrád szemeivel inte Liviusnak, oda dörmögve:

– Nem mondtam?

Azután letevé egyik öklét az asztalra, másikat háta mögé dugta s
meghajtva derekát, szemébe néze az ifjunak marczona tekintettel.

– Hát hol van a mester?

– E bizalmával nem tisztelt meg, felelt Sándor, ki oly hidegvérrel birt,
hogy még a kifejezésekben is birt válogatni.

– Jól van, monda Konrád, előhúzva belső zsebéből a pecsételt levelet.
Kinek híják önt, fiatal ember?

Sándor csodálkozva és boszankodva kezde a kérdezőre nézni.

– No, no, ne ijedjen meg, biztatá Konrád, nem akarom önt bántani, csak
van önnek valami neve?

– Igen. Barna Sándor.

Konrád feljegyzé azt tárczájába, s azzal ünnepélyesen fogá a levél
szélét.

– Tehát hallja ön, édesem, Barna Sándor úr… (az «úr» szót erősen
megnyomva, hogy a ficzkó észrevehesse, mennyire meg van ő ezáltal
tisztelve) ezen levél az ön mesterének szól…

– Bátran átadhatja uraságod. Engem Boltay úr megbízott, távollétében
minden előforduló ügyeit saját nevében elintézhetni.

– No tehát fogja ön ezen levelet, szólt menydörgő hangon Konrád, s még
sok imposant dolgot elmondott volna, mikből azonban teljesen kizavarta
Sándornak azon indiscret cselekedete, miszerint a mestere nevére
czímzett levelet feltöré s az ablakhoz lépett vele, hogy azt
elolvashassa.

– Mit cselekszik ön? kiálta rá egyszerre mind a két tanú.

– Én meg vagyok bízva Boltay úr által, hogy távollétében minden hozzá
érkező levelet elolvashassak s idegen követeléseket, tartozásokat
kifizessek.

– De ez nem olyan követelés, a milyet ön gondol! Ez magánügy, személyes
ügy, a mit ön nem ért.

Sándor ez alatt keresztül futotta a levelet, s azzal a két tanú elé
lépett.

– Szolgálatjokra állok, uraim.

– Micsoda? Mit ért ön ez alatt?

– Engem Boltay úr minden ellene intézett követelés kielégítésére
megbízott.

– Nos? Hát aztán?

– Tehát, szólt Sándor, a kitárt levelet lesimítva kezével, én e
számadást kész vagyok bárhol és bármikor kielégíteni.

Konrád Liviusra nézett.

– Ez a ficzkó velünk tréfálni látszik.

– Nem tréfálok uraim, én tegnap óta czímtársa vagyok Boltay úrnak, s
akármely követelés éri firmánkat, egymás helyett tartozunk fizetni, ezt
kívánja a kölcsönös hitel.

Konrád kételkedni kezdett a legény józan eszében, vagy olvasási
tehetségében. Rárivallt:

– Olvasta ön, mi van azon levélben?

– Igen. Ez kihívás párbajra.

– No, és mi jogon akar ön egy más valaki ellen intézett kihívást
elfogadni?

– Mert az nekem czímtársam, mert az fogadott apám és nincsen jelen, s
minden jó és balszerencse, bukás vagy botrány, a mi őt éri, ér engemet
is. Ha maga jelen volna, felelne magáért; úgy, de eltávozott, s nekem
okaim vannak meg nem mondani sem azt, hogy hová, sem azt, hogy mennyi
időre? és így uraságtoknak nincs mit tenni egyéb, mint vagy visszavonni
a kihívást, vagy tőlem fogadni el annak kielégítését.

Konrád félrevoná Liviust, megtudandó tőle, ha szokásos dolog-e ez
párbaji rendszabályok szerint? Livius emlékezett hasonló esetekre, de
csak nemes emberek között.

– Hallja ön, Barna Sándor, szólt Konrád, a mit ön ajánl, csak nemes
emberek közt szokásos.

– Hisz uram, nem én vagyok a kihívó, hanem önök.

Erre nem lehetett mit felelni.

Konrád összefoná nagy mellén rettentő karjait s az ifju elé állva,
csaknem a szájába kiáltott.

– Tud ön víni?

– Voltam Waterloo alatt és kaptam érdemrendet.

Konrád megcsóválta a fejét.

– Ez dühös bolond.

Pedig Sándor igen is nyugodtan viselte magát.

– Tehát csakugyan meg akar ön verekedni mestere helyett? ön nekem valami
hetvenkedő, kötekedő, vakmerő czimborának látszik, gondolja meg ön, hogy
a párbaj nem háború, a hol messziről lövöldöznek az emberre, s le lehet
a golyó elől hasalni, félrebukni, meg azután két-három gléda áll
előttünk s minket hátul semmi baj sem ér, hanem meg kell állani szem
szembe, pisztoly pisztoly ellen, fedetlen mellel egy arasznyira a kard
hegye előtt és az ember senkit sem hívhat segítségül, egyedül magára van
hagyva. – Hán?

Sándor meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék.

– Mindegy az nekem, uraim, én tudok pisztolylyal, karddal, még
vöröshagymával is víni.

Konrád visszahökkent.

– Diable! Ez az ember valamire czéloz. S kezdett valóban emlékezni rá,
hogy a Mainvielle-Catalani szinházi csatában valaki irgalmatlanul
meghajigálta vereshagymával.

Livius hivatalos hidegséggel vevé fel a szót:

– Kik lesznek önnek tanúi? Nevezzen meg két ismerőjét.

– Ismerőim mind békés, munkás emberek, kiket nem akarok ily veszélyes
ügybe keverni. – Megtörténhetik, hogy én a kihívót lelövöm, s azon
esetre nem akarok még két ártatlan embert földönfutóvá tenni, hanem
legyenek önök szivesek saját becses körükből számomra két tanút
kinevezni, én elfogadom, bárkik legyenek. Nagysádtok könnyebben
keresztül vágják magukat hasonló kényességeken.

– Az időről és helyről majd tudósítják önt. Monda Livius s azzal vevék
kalapjaikat és eltávoztak.

– No, ennek a fiunak nemes emberhez illő szíve van, monda Livius
Konrádhoz, eltávozásuk közben.

– Majd meglássuk, eltart-e neki holnap reggelig.

Még ez nap este egy czifra, ezüstzsinóros hajdú keresé fel Boltay mester
műhelyét és Barna Sándor úr után tudakozódott.

Egy levél volt kezében.

– Tisztelettel kérem, szólt a hajdú udvarias hangon, melyből kitetszett,
hogy jó magaviselethez van szoktatva, ön dolgozott Gaudcheux úr
atelierjében Párisban?

– Igen, ott dolgoztam.

– Kegyed találkozott ez előtt három esztendővel az ermenonvillei erdőben
három magyar úrral.

– Igen, én találkoztam, felelt Sándor csodálkozva, hogy kinek jut eszébe
életéből ily apró részletekre emlékezni.

– Úgy kegyed lesz az, kinek ez a levél szól, mondá a hajdú, átadva a
levelet. Tessék elolvasni, én megvárom a választ.

Sándor felszakítva a levelet s mint szokás, legelébb is a névaláirásra
tekintett, a meglepetés felkiáltása hangzott el ajkairól.

Két nevet olvasott egymás alá irva, két oly nevet, melyek a legnagyobb
tiszteletben állottak mindenki előtt, ki magát jó hazafinak, s
felvilágosult, becsületes embernek tartá: – Rudolf és – Miklós.

Mit irhatnak ők ez árva fiunak? ők, a nagyok, a nemzet ünnepeltjei, a
nap hősei, egy szegény, ismeretlen munkásnak, kiről senki sem tud
semmit.

E levél így szólt:

«Ön derék férfi; ön igen helyesen cselekvék. Önnek helyzetében
bármelyikünk hasonlót tett volna. Ha segédségünket elfogadja ön, hajdani
ismeretségünknél fogva, készek vagyunk önnek e lovagi szolgálatot
felajánlani.»

Sándor nyugodtan hajtá össze a levelet.

– Nagyrabecsülöm ez ajánlatát ő méltóságaiknak, monda a hajdúhoz
fordulva, és mindenekfelett elfogadom.

A küldött illedelmesen meghajtá magát és eltávozott.

Fél óra mulva eljött Rudolf és Miklós.

Ah, ha e perczben Fanny otthon lett volna, de távol volt ő, ki tudja
hol, ki tudja merre? s az imádó és az imádott egymással szemben ültek, a
nélkül, hogy sejtelmük volna róla, hogy egyik azért szeret
reménytelenül, mert a másik reménytelenül szerettetik.

Rudolf elmondá, hogy irásbeli felhatalmazásra van szükségük Sándortól,
nehogy Konrád és Livius oly embereket adjanak neki segédül, kiket nem
óhajt.

– Tehát mások is vannak, kik segédül ajánlkoznának.

– Oh elegen. Az ifju óriások közt valóságos csődület van a felett, hogy
ki lehessen jelen, mint ők mondják, a tragicomœdián?

– Nem lesz tragicomœdia, mondhatom.

– Leginkább ez volt, mi bennünket arra indított, hogy önnek e
találkozásnál szolgálatunkat felajánljuk. Mi épen nem találunk semmi
gyönyörűséget abban, hogy embereket összeveszítsünk, s párbajokat
siettessünk, a mi körünkben, fájdalom, a legjobb mulatságok közé
tartozik; azonban ezuttal lovagias kötelességet látunk abban, hogy önnek
segélyünket felajánlva, ezáltal útját álljuk azon idétlen tréfának,
miket egy eléggé komoly ügyben könnyebbvérű barátaink örömest
szeretnének előidézni.

Mikből állottak e szándékolt tréfák, azt határozottan nem fejthetjük
meg. Voltak, kik azt indítványozták, hogy valami jeles comœdiát kell
ezzel a ficzkóval játszani, ki vakmerészkedik egy nemes ember elvetett
keztyűjét felvenni. Keresztül kell őt vinni a halál minden félelmein s
mikor ijedtében már félig meg van halva, akkor pisztolyba tömött pelyhet
kell a szeme közé lőni, s több efféle. Hasonló indítványok ugyan csupán
a fiatal óriások legkönnyelműbbjeitől származhattak, de az általános
hangulat mégis adott aggodalomra okot, miszerint a kihívók részéről e
párbaj inkább mulatságnak, mint komoly dolognak tekintetik. A szegény
mesterlegényt bizony senki sem szándékozott agyonlőni, s az sem igen
volt valószinű, hogy az ő munkában elfásult kezei harmincz-negyven
lépésről, közönséges, új, ki nem próbált pisztolylyal valakit
eltaláljanak, hanem egy kissé meg akarták őt szeppenteni, hogy máskor
elmaradjon a kedve a fiunak hasonló, nem neki való mulatságoktól.

E zavartól akarták lovagiasabb érzelmű ifjaink az emberséges kézművest
megmenteni. Fájt volna nekik a gondolat, hogy e nemes érzelmű fiu
társaik gyöngédtelen gúnyjának áldozatul essék; inkább akarták, hogy
menjen az egész komolyan, annak rende szerint.

Sándor megköszöné szivességeiket és nagyon jól esett neki, hogy azok egy
szót sem vesztegettek arra, hogy őt bátorítsák.

Másnap korán reggel egy bérkocsin megjelentek az ifjak. Sándor készen
várta már őket, csupán nehány levelet pecsételt még le, miket az éjjel
irt: egyiket gazdájához, elmondva, hogy a ház ügyeit minő rendben
hagyta? másikat Fannyhoz, kérve, hogy csekély birtokát, mit szorgalma
által szerze, legyen szives tőle véghagyományul elfogadni.

E leveleket egy harmadik borítékba zárva, átadta a házfelügyelőnek azon
kérelemmel, hogy ha tizenkét óráig vissza nem fog térni, bontsa fel a
borítékot s a belül irt helyre küldje el a benne foglaltakat.

Azzal felült a hintóba, hol Rudolf és Miklós vártak reá, távolabb egy
másik bérkocsin kisérte őket a seborvos.

Ifjaink csodálkozva vevék észre, hogy a fiatal kézműves arczán legkisebb
aggály, szorongás nyomai sem látszanak, oly hidegen, oly nyugalommal
viseli magát, mint a ki már beleszokott az ily helyzetekbe. Szokott
elfogulatlan hangján beszélt velök a legközönyösebb tárgyakról, s midőn
a napirenden levő országos és közemberiséget érdeklő tárgyakra hajlott
át a beszéd, oly lelkesüléssel szólt hozzá, mint a ki száz év haladó
boldogságát látja maga előtt – és abból egy napot sem igér magának.

Még nagyon kora volt az idő, midőn a hidon keresztül a ligetbe
hajtattak; ott egy frissítő-árus sátora állott. Ifjaink megállíták a
kocsit s felszólíták Sándort, hogy nem kívánna-e elébb reggelizni?

– Köszönöm, felel ez. Megtalálna rajtam érzeni, s még valaki azt
mondhatná, hogy szíverősitőre volt szükségem. Majd azután… Vagy azután
sem! veté utána könnyű kedélylyel.

Innen gyalog mentek az erdőn keresztül a kitűzött helyig, hová alig
néhány percznyi várakozás után, ellenfeleik is megérkezének.

Komor, felhős reggel volt s hasonló komor egykedvűség ült a mi ifjaink
arczán.

Az ellenfél nevetve, hányaveti délczegséggel jött karonfogva az
ezüstnyárfa-bokrokon keresztül; Abellino, a termetes Konrád, Livius, egy
seborvos és egy szolga. – Az utóbbi hozta magával nagy, saját alakú
tokokban a pisztolyokat és a sebészi műszereket.

A négy tanú a középre ment s halk beszéddel némi közös pontok felett
látszott egyezkedni, mint a kiindulási és a lőtávolság, és az első lövés
felett. Ez tetszésre bízatott. A kiindulási távolság negyvenöt lépés,
huszonöt a korlát.

Ez értekezés alatt Abellino elővevé jó vontcsövű peczkes (Schneller)
pisztolyait, s productiókat tartott a társaság előtt. Inasának
parancsolá, hogy hajítson fel előtte hársfaleveleket a levegőbe s ő
azokat háromszor egymásután egyes golyóval lelőtte.

Ez csak az ellenfél remegtetéseért történt.

Miklós észrevevé a czélt s megnyugtató biztossággal súgá a kézműves
fülébe:

– Nem azokkal a pisztolyokkal fognak önök lőni, hanem a mieinkkel,
melyek egészen újak, s nem olyan könnyű velök bravourlövéseket tenni.

Sándor keserűen mosolygott.

– Nekem mindegy. Előttem nem becsesebb az élet annál az ellőtt
falevélnél.

Miklós mélyen tekinte az ifju szemeibe. Sejteni kezdé, hogy ennek több
oka is van a párbajt elfogadni, a közös firma becsületénél.

Mindamellett kötelességökhez híven megkisérték a tanúk elébb a felek
kibékítését. Abellino e két feltétel alatt igéré a kihívást visszavonni:
1. ha a kihívott fél a védett firma nevében kinyilatkoztatja, miszerint
őt megsérteni soha sem volt szándéka; 2. ha Boltay mester ugyanazon
téren, melyen a sértő nyilatkozatot tevé, be fogja igtatni, miszerint
Kárpáthy a kérdéses összeget a legnemesebb, tisztán műbaráti czélokból
adta gyámleányának.

Sándor tanúi elmondák előtte a feltételeket.

Mindjárt az elsőt visszautasítá.

Nem akarta őt megsérteni? Akarta, világosan, öntudatosan akarta, a
sértést egyenesen magáévá teszi és azt vissza nem vonja.

Ah, ennek több oka van puszta hetvenkedésnél a viadalra. Itt nincs más
mód, mint lőni.

Abellino segédjeit fellázasztotta ellenfelök makacssága. Most már csak
azért is meg kell őt kínozni.

Konrád nagy stentorral fordult a velök hozott sebészhez:

– Itt vannak önnek műszerei? Tárja ki, tartsa készen. Érvágóra, úgy
hiszem, kevés szükség fog lenni. Mit, hát a csontfűrészt miért nem hozta
ön el? Ön gondatlan ember, barátom. Párbajban megesik, hogy az embert
nem lövik sonica főbe, nem találnak a szívébe, hanem vagy lábát, vagy
karját éri a golyó; s akkor, ha csontot sértett s míg a városba viszik,
és rögtön nem amputálják, könnyen rák eshetik bele. Még csak az kellene,
hogy a golyókivevőt is otthon felejtette légyen, a mire minden
bizonynyal szükség fog lenni.

– Helyre! helyre, uraim! kiálta Rudolf, véget vetendő a gyöngédtelen
kínzásnak.

Abellino ekkor lövé el a negyedik hárslevelet huszonöt lépésről.

– Azokat a pisztolyokat félre kell tenni, mert már ismeretesek, szólt
Rudolf. A mieink egészen újak.

– Elfogadjuk; felelt Konrád; biztos kézben ez is szilárdul hord; csupán
arra kell vigyáznod, folytatá Abellinohoz fordulva, hogy midőn czélozni
kezdesz, ne felülről bocsásd lefelé karodat, hanem alulról fölfelé
emeld, így ha a mellére czélzasz, s a pisztoly lefelé rúg, a hasába
fogsz találni, ha pedig felfelé rúg, akkor épen a koponyájába.

Ez alatt megtöltötték a pisztolyokat, a golyók mindenki szeme láttára
bocsáttattak a csövekbe, s a kihívott választott belőlök.

Azzal kiállíták őket a kiindulási pontokra; a sorompók fehér kendőkkel
voltak jelezve.

A tanúk oldalt vonultak, egy csoportban az egyik félé, másikban a
másiké, Konrád egy vastag jegenye mellé húzódott, mely meglehetősen
elfedé széles termetét.

Három taps jelt adott a vívóknak az indulásra.

Sándor néhány perczig állva maradt helyén, a pisztolyt leeresztett
kezében tartva. Arczán hideg nyugalom ült, bánatnak is nevezhetnők, ha
ez egy neme nem volna a gyávaságnak. Abellino lassan féloldalt állva
tett apró lépéseket előre, több izben szeméhez vonva a kiszegzett
pisztolyt, mintha rögtön lőni akarna. Ez a lehető legnagyobb kínzása az
ellenfélnek, mely a kissé remegős szívűt rendesen arra kényszeríti, hogy
a nagyobb távolságból elébb lőjjön, s akkor, ha nem talált, egészen
ellenfelének adta át magát.

Ehhez látni azt a bosszantó mosolyt, azt a kötekedő, ingerlő
hunyorítást, melylyel Abellino ellenfelét zavarba hozni törekedett! Hisz
ő a repülő falevelet is lelövi! Szegény fiu! sóhajta halkan Rudolf, míg
társa már rá akart kiáltani Kárpáthira, hogy lovagias párbajban semmi
ingerkedés nincs megengedve.

Azonban akkor egyszerre megindult helyéből Sándor s szilárd, meg nem
szakasztott léptekkel egész az őt illető sorompóig lépett, ott megállt,
felemelé a pisztolyt és czélzott. Arczán valami szokatlan hőség terült
el e pillanatban, szemeiben rendkívüli tűz szikrázott, keze nem
reszketett.

Ez szokatlan merészség. Az első lövés előtt nem igen szokott senki a
saját sorompójáig lépni, mert akkor rossz siker esetére ellenfelének
nagy előnyt adott; e merészség azt okozá, hogy Abellino megállt hat
lépésnyire saját sorompójától, s hüvelyk ujját elmozdítá a pisztoly
sárkányáról, melyet eddig tartott.

A mi a következő pillanatban történt, azt nem tudja megmagyarázni senki.

Egy lövés eldördült, s rá egy félmásod percz mulva a másik. Az elősiető
tanúk Sándort a maga helyén látták állni egyenesen. Abellino háttal volt
felé fordulva s kezét balfülére tapasztá. A sebészek oda futottak az
utóbbihoz.

– Meg van ön sebesülve?

– Semmi, semmi, inte az, egyik kezét folyvást fülén tartva. Az ördöngös
golyó épen fülem mellett repült el, aligha meg nem siketültem. Egy szót
sem hallok abból, a mit magam beszélek. Ördöngös golyó. Inkább az
oldalbordáim közé ment volna.

– Óhajtanám, hogy odament volna! Ordítá az előrohanó Konrád; ön egy
veszett bolond, ön engemet lőtt meg ellenfele helyett. No nézzék uraim,
a mely fa mellett álltam, oda fúródott a golyó, hát discretio ez,
tulajdon segédeinkre lövöldözni, ha az a fa ott nincs, maustodt vagyok,
maustodt! – Maustodt! Majd jövök én többször párbajsegédnek, csak egy
ekkora gyereket kell értem küldeni, mint a kis ujjam; mindjárt eljövök.

Ez úgy történhetett, hogy a mely perczben Sándor golyója azzal a
leirhatlan erőszakú fütytyentéssel Kárpáthy füle mellett elsüvöltött, ez
az egész agyrendszerét megrázó légütésre önkénytelen felkapta kezét, s
az e perczben elsült pisztoly golyója egészen oldalt vette az irányt, s
Kárpáthy maga háttal fordulva találtatott a lövés után.

Ő nem hallá többé Konrád szemrehányásait, füléből lassú cseppekkel kezde
szivárogni a vér. Bár nem mutatta, de arcza halaványságán meglátszott,
hogy iszonyú kínokat kell neki érezni agyában. Az orvosok azt suttogák,
hogy fülhártyája megrepedt, s egész életén át nagyot fog hallani.

Nagyot hallani! a legprózaibb minden emberi gyöngék között, melyet
szánni ritkán, többször gúnyolni szoktak. Inkább az oldalbordák közé
ment volna az a golyó.

Kárpáthyt kocsijához kelle vezetni. Ha fájdalmai engedék, szitkozódott.
Inkább egy sebet kapott volna a tüdejébe!

Rudolf és Miklós akkor a két ellentanúhoz léptek, megkérdezve, hogy meg
vannak-e elégedve a nyújtott elégtétellel?

Livius elismeré, hogy minden a maga rendében ment véghez s a törvényes
öt percz már lefolyt. Konrád pedig azt állítá, hogy ő annyira meg van
elégedve ezzel a párbajjal, hogy zsivány legyen a neve, ha még valaha
egyben is részt fog venni!

– Úgy legyenek szivesek uraim, saldirozni ezt a követelést; szólt Sándor
a tanúkhoz lépve s eléjök mutatva azon kihívó-levelet, melyet azok
mesteréhez intéztek. Tessék ideirni, hogy «saldirt». – Becsülettel ki
van fizetve.

A tanúk jót nevettek az ötleten s a legelső patzenhäusliban tollat és
tintát kerítve, annak rendi szerint aláirták a kihívó-levélre a
«saldirt»-ot.

Saját tanúi pedig előttemezték.

Az ekként hitelesített okiratot zsebébe dugva, köszönetet monda az ifju
saját tanúinak szivességeikért, s gyalog visszatért a városba.




XIII. A NÁBOB NÉVNAPJA.

János fővétele napja közelgett, híres, nevezetes nap egész Szabolcs
vármegye környékén. Kárpáthy János úr ő nagysága névnapja ez, s minthogy
ugyanazon napon születék, melyre kereszteltetett, egyúttal születése
napja is, s már hatvankilencz esztendő óta hetedhét országra szóló
vigalomnak ünnepe, mert a mióta János úr megszületett, minden
évfordulatnál nagynál nagyobb dáridóval szokták azt megülni és ületni,
elsőbb ugyan Kárpáthy János úr édes atyja, később pedig saját maga, s
nagyon világtalan embernek kellett volna lenni abban az időben, kinek ez
ünnepélyekről tudomása ne lett volna.

A körülfekvő falvak lelkipásztorai már előtte egy hónappal megrendelék
Debreczenben vagy Nagy-Kún-Madarason az új kaputokat, ráparancsolván a
szabóra, hogy «zsebet nagyot!» Lembergi szemfényvesztő és tüzijátékos
törte a szenet és szalamiát a rakétákhoz. Debreczeni diákok tanulták a
kántust: szép megköszöntő éneket s czifra népdalokat hármóniás nótára;
czigányprimás sorra alkudott a gyantára valamennyi boltban; s vándor
szinész-társulat készíté titokban a tervet, mint lehetne akkorra
megszökni Nyiregyházáról?

Az úriabb körökben, hol boldogtalan férjek feje felett gondos házi
asszonyságok gyakorolják azon hivatalt, mely az égben az őrangyalokra,
itt e földön pedig a rendőrökre van bízva, előre folytak a házi
zivatarok, a mint János napja közelgett, mely el szokott tartani egy
hétig, az első napon minden női renden levő teremtés megszökvén onnan,
az utolsón pedig az ott maradt férfi-népből ki félholtan, ki egész
részegen, jól megverve, pénzét elkártyázva szállinkózván haza.

János úr ő maga annyira szokva volt az ezen nap örömeihez, hogy
elveszettnek hitte volna azon esztendőt, melyben azt fel nem tartotta
volna és halálos ellensége leendett mindazon ismerőinek, a kik e
névnapon a megjelenést elmulasztották. Ez alól csak a halál volt okszerű
mentség.

Ezen évben tehát kénytelen levén az országgyűlésen fenn időzni, nagy
tusakodásába került, vajjon Pozsonyban tartsa-e fel nevenapját s
felvitesse saját költségén minden czimboráit, ismerőseit, papjait,
diákjait, czigányait, poétáit, szinészeit és menyecskéit? Ez mind nem
történhetik meg. Azt nem lehet valakitől kivánni, hogy egy névnap
kedvéért hat napi útat tegyen és ha mindezek itt volnának is, hol
maradna az otthoni úri kényelem, a rakonczátlanság és dévajság senkitől
meg nem birált menhelye? mert hisz akkor három mérföldnyi kerületben nem
szabad józan embernek mutatni magát, s csak úgy apródonkint hordják
szélylyel a hírét haza szállongó vendégek, minő capitalis bohóságok
történtek a kárpátfalvai kastélyban, Jancsi úr legkedvenczebb lakhelyén,
a holott nem lakik senki más, mint az ő vendégei, cselédjei és kutyái.

Ilyen mulatságok számára nagyon kedvezőtlen hely leendett Pozsony. Az
ellenpártiak figyelme, a főlovászmester felügyelete alatt, a nádor és az
egész ország szemei előtt, józan német polgárok városában, bérbe vett
szűkudvarú szálláson, ujságiró közellétében; az ember még csak el sem
meri rikkantani magát.

A kik ismerék Jancsi urat, már julius vége felé vehették észre rajta azt
a kényelmetlen feszengést, azt a bőréből kibújni vágyást, a mit e
nyomasztó körülmények idéztek elé benne, s midőn végre a nádor ő fensége
megengedé neki, hogy két hétre szabadulhasson, oly jó kedve támadt, hogy
madarat lehetett volna vele fogatni.

A kiket elől-utól talált, ismerőit, vagy a kiket csak névszerint ismert,
hítta, invitálta magához Kárpátfalvára, úgy, hogy utoljára példabeszéddé
vált az úri körökben «nem megyünk Kárpátfalvára Jánost köszönteni?» Ha
két ember összeveszett, egy harmadiknak csak ezt kellett mondania, hogy
rögtön elnevessék magukat és kibéküljenek.

E példabeszéd eljutott Abellinohoz is, ki már ekkor kezdett magához
térni a fejében támadt daganatból s egyik fülére meglehetősen hallott.
Betegsége azzal lett súlyosabb, hogy belül emésztő boszúja, a bátyja
iránti gyűlölet s a Fanny által történt megszégyenülés szüntelen
háboríták kedélyét. És ő nem volt azon ember, a ki lemondani tudott; a
bukás csak újabb inger volt reá nézve s a kinek megrontását egyszer
föltette magában, attól el nem állt s ha tízszer elesett is,
tizenegyedszer megint megrohanta volna.

Egy napon, a kik hozzá látogatni mentek, értesítik róla, hogy nagybátyja
haza kérezkedett nevenapját megtartani. Ez igazán mulatságos szenvedély.

Abellino mosolyogni látszott. Noha egy-egy szisszenés szakítá félbe
mosolygását, percznyi fájdalomra torzítva arcza vonásait; a vér
fájdalmasan lüktetett füle idegein keresztül. Azután ismét mosolygott.

– Majd én is megköszöntöm őt, mormogá fogai közől. Küldök neki névnapi
ajándékot, a milyet még nem kapott soha.

És újra mosolygott, fel-felkiáltva, hogy fejében pokolbeli kínokat érez!

* * *

Most jerünk a kárpátfalvi kastélyba.

A Berettyó egyik szeszélyes kanyarodása mintegy félszigetbe körít néhány
ezer holdnyi területet, ezen fekszik a Kárpáthi-család őskastélya.

Azt illetőleg nehéz volna meghatározni, melyik a sok épület közől a
voltaképeni ősi lakhely? miután az elődök mindegyike óhajtá magát
építményeiben megörökíteni, egyik jobb szeretett a vízpartra építeni,
másik be az erdők közé, ismét másik az országútra akart látni, a
negyedik pedig erővel elbújt szem elől; az utódok azután egy vagy más
czélra használták az ősök pyramidjait, a népszerűbb egyéniségek emlékeit
nagy becsben marasztván, a kevésbbé tisztelteket alárendeltebb czélokra
fordítva.

Igy ott látni a vízparton, agg gesztenyék árnyékában, egy fekete
romladékot, mely eredetileg nem is itten épült, hanem kinn a síkságon
találtatott. Ez volt a legrégibb nagyapának, Kárpáthy Ubulnak erős
faragott kövekből épített sasfészke, melyet a tatárok IV. Béla idejében
égettek föl, de köveit nem birták szétfeszegetni; ott maradt a tisztes
emlék késő Ulászló idejéig, midőn a körüle terült falunak nyoma sem vala
már, ekkor feltámadt a nemzeti büszkeség Kárpáthy Ákosban, az akkori
szabolcsvármegyei főispánban, s mindjárt Dózsa vezér megsüttetése után,
a megjuhászodott kuruczokkal darabról-darabra elhordatá a méltatlan
síkságról a hún építészet eme tiszteletreméltó maradványát, s a hogy
állt, felállíttatá azt ismét a Berettyó partján, palotája mellett, s jaj
lett volna annak, a ki ebből csak egy követ is meg mert volna mozdítani.

Egy későbbi utód: Kárpáthy Ábel, akkor térvén át reformatus hitre,
roppant templomot építtetett oda, harangokkal és orgonával ellátva, s
alapítványt tett a pap fizetésére. Sőt buzgalma még annyira vitte, hogy
egy irtóztató kaszárnyát kezdett el rakatni, azon szándékkal, hogy abból
collegium lesz, huszonnégy kathedrával, convictussal, kilenczszáz
diákra, könyvtárral, múzeummal s más tréfaságokkal. De belehalt az
óriási vállalatba s öcscse, a practicus Kárpáthy Bertalan, magtárnak
fordítá a collegiumnak candidált falakat.

Ennek a fia, Kárpáthy Boldizsár, iszonyú fösvény volt, soha sem költött
sem magára, sem másra, s hogy vendégeket ne legyen kénytelen elfogadni,
kihurczolkodott az I. Leopold alatt épült roppant palotából, annak az
ablakait berakatta téglával, magának pedig építtetett egy kis földszinti
házat, mely csak akkora volt, hogy maga elfért benne, s onnan soha ki
nem mozdult. Utódai, kiket szörnyen megvexált az által, hogy sokáig élt
és várakoztatta őket halálára, a piszkos lakást kutyapeczéreik számára
áldozák föl.

Az utóbbi ős nagyszerű gazda volt, szüntelen gazdasági épületeket
rakatott egymás hegyire, hátára, olyan pálinkafőző házat támasztatott a
versaillesi mintára épült kastély oldalának, hogy nem lehetett az
utóbbiban megmaradni a moslékszag miatt. Istállón és esztrangán
keresztül kellett bejutni az angolkertbe.

Kárpáthy Dalia, ki Mária Terézia fényes korszakában díszlett, új, pompás
kétemeletes kastélyt építtetett a Berettyó-partra, divatos rondellákkal,
s közepén aranyos donjonnal, a kapu fölött arany czifrázatú márvány ősi
czimer, még nagyobb a tető homlokzatán, s a víz felőli fronton
caryatidákra emelt arany rácsozatú erkély, benn hosszú folyosók,
boltozatos termek, kifestve, táblázva és szőnyegezve, nem különben
megrakva nagybecsű képekkel és ellátva titkos ki- és bejárásokkal, s
alattomos csigalépcsőkkel, a hogy ez azon időkben szokás volt. A
következő ős II. József császár idejében jutott a kastélyhoz, addig
Bécsben lakott, ennek meg az a gondolatja támadt, hogy ő várost telepít
Kárpátfalva helyibe. Építtetett is egy sor hosszú házat a fűzek aljába,
s egy csomó naplopót belekolonizált; a kastélyban pedig minden termet
felosztott spanyol falakkal három-négy részre, hanem a következő évben
telepítvényét nagyon megrongálta a vérhas és váltóláz, s emberei
lassankint visszaszökdöstek, ki honnan idejött. Ő maga is rövid időn
boldogabb hazákba indigenáltatott be.

Erre következett a mi Nábobunk, ki holta napjáig Jancsi maradt.

Az ő kezeinek nyomai legláthatóbbak az ősi telepen. Minden, mi felötlő,
mi kiáltó, mi az embereket mérföldekre figyelmessé teszi, az ő
szerzeménye. A park tele szarvas- és dámvaddal, s azok számára téli
rekesztékkel; ezek ötlenek már messziről a közeledő szemébe, még midőn
csak messziről látja a kárpátfalvai templom tornyát, melyet Jancsi úr
két akkorára építtetett s befödeté villogó bádoggal, hogy a vendég tíz
mérföldnyi távolból kiismerje a többi falunyelek közől.

Üvegházat építtetett kétakkorát, mint őse, Daliáé volt, nem mintha
pálmákat akart volna benne növelni, hanem hogy a roppant hatszáz éves
gesztenyét ne érjék a szelek, melynek lombjai közt rejtőzött Kárpáthy
Kupa három nap és három éjjel, midőn a tatárok üldözék, táplálván magát
azon idő alatt a vendégszerető fa édes gyümölcseivel.

Kárpáthi Dalia csak egy kerek termet építtetett a kastélyban, a holott
hébehóba Bécsből aláhozott énekesek és virtuózok zengedezének; Jancsi úr
e helyett az angol kert közepén saját terve szerinti szinházat
emeltetett, s voltak kóbor társaságok, melyek rávetették a fejöket, hogy
oda menjenek játszani. A honorarium elég csalogató volt, de annál
visszatetszőbb a kritika, mely abból állt, hogy ha a szinész nem jól
tudta a szerepet, ott in facie loci lehúzatta a nagyságos úr s olyan
sort veretett rajta, a milyen csak dukált.

Ez esettől azonban nem lehete félni, midőn nevenapján történt valamely
tableaux-kal és görög-tüzekkel ékesített előadás, mert e napon a
nagyságos úr mindenki iránt szokatlanúl kegyes volt, három napig
gyönyörködheték kegyeiben minden lélek, a negyediken aztán hordta
mindenki az irháját, mert akkor kezdődött a haddel-hadd a hírneves
vendég urak között.

E kibékülési symptomákra történt hivatkozás több, mint puszta phrasis.

A mint születésnapja közeledett, valami szokatlan áhitat lepte meg János
urat, a bohóczok, a pórleányok kizárattak a kastélyból, helyettök a
tisztelendő úr tett látogatásokat a kastély uránál; a kutyákat, medvéket
elzárták az udvarról, hogy a közeledő szegényeket meg ne tépjék, s az új
kenyérreli áldozat alkalmával a főúr egész udvari népével együtt
templomba ment, ott felveendő az úr vacsoráját s onnan visszatérve, a
mit az úr oltára előtt fogadott, hogy az nap kibékülend minden
ellenségeivel, azt menten foganatba vevé.

– Küldjétek legelőbb is a jószágigazgatót.

Nem azért, mintha e derék ember volna az ő ellenségei között a legelső,
hanem azért, mivel nála vannak letéve mindazon tiszttartók, ispánok,
kasznárok, korcsmárosok és árendások számadásai, kik Jancsi úr roppant
birtokán felezik a jövedelmet s a Nábob igen jól tudja, hogy midőn e
számadásokat átnézi és helybenhagyja, legszámosabb ellenségeivel van
alkalma kibékülni, s épen azért hozatja azokat maga elé közelgő
születésnapja előtt, mert meglehet, hogy ha valami gonosz órában vetne
beléjök egy pillantást, felét elcsapná az összes személyzetnek, s azért
megint kár volna, mert szegények többnyire gyermekes emberek, s aztán a
kik utánok jönnének sem lennének jobbak.

Az érintett jószágigazgató, nemzetes Varga Péter uram, egy Jancsi úrral
hasonkorú férfi, kinek apja kondás volt Jancsi úr apjánál, s a kit azért
tartottak az úrfi mellett, hogy legyen neki kit ütni-verni. A mi
tudományt Jancsi úr nevelői az ifjú úrra raktak, az arról menten
lepergett, hulladékai azonban annál fogékonyabb földre találtak Petike
lelkében. Az öreg Kárpáthyt nagyon mulattatá az eset, hogy fia helyett
Petike tanulja meg a leczkét, s később a fiút elküldé tanulni a
debreczeni collegiumba, a hol aztán a világ minden létező tanulmányait
ki- és betanulván, visszatérett megtevé őt egyenesen jószágigazgatónak,
mely hivatalában mind a fentebb említett napig híven meg is maradott, s
ha megmondjuk, miszerint most is azon szegényes állapotban van, melyben
volt eleve, nem épen gazdag fizetéséből élve évről-évre, teljes fogalmat
adánk becsületességéről.

Mert a magyar Nábobnak elve az, hogy a fizetéstől irtózik, inkább
ajándékoz, vagy elnézi, ha lopják, csak fizetésnagyobbításért ne
folyamodjanak tisztviselői, mert azt utálja szörnyen.

S ha azután egy-egy olyan bohó akad hozzá, mint Varga Péter uram, a ki
nemcsak hogy lopni nem tud, de még csak meg nem szolgált ajándékokat sem
örömest vesz el, annak a kincsnek közepett könnyen felkopik az álla. Más
ember rég milliomos volna az ő helyzetében, az alárendelt ispánok,
tiszttartók mind hintóban járnak, ezüstről ebédelnek, s kisasszonyaikat
Bécsben neveltetik, ő pedig alig tudott annyira menni, hogy egy pár
ezüst sarkantyút üttethessen kordován csizmájára s egy ócska csézára
tegyen szert, melyen két csikóból nevelt ló szállítja, a mikor
parádézik.

Most is arról látjuk őt leszállni a kastély kapujában megállva, mert
behajtatni átall, hogy a komisz cséza kerekei fel ne vágják a szép
gömbölyű kavicsot, a mivel az udvar fel van töltve.

A szekér dereka tele van rakva egybekötözött hosszú iratcsomagokkal,
miket Péter úr elébb az odasiető hajdúk karjaiba támogat s azután
általuk előre bocsátva, becsülettudó lépésekre szedegetve sarkantyús
lábait, felballag Jancsi úr elé, ki ott várakozik rá a családi archivum
termében, melynek óriási fehérmázas aranyozott szekrényei likas
rácsozattal a boltozatig emelkednek, telve lévén okiratok és bevégzett
számadások mumiáival, miket hosszú évek során át egynehány számkivetett
egéren kívül senki sem háborgat, azokat sem tudni, mely átokfogta
szenvedély, vagy családi viszontagság kényszeríti eme sovány kosztra, a
midőn hombárok és szalonnás kamarák kecsegtető közelségben vannak.

Míg az érdemes jószágigazgató eddig a szobába eljutott, számtalan
ajtókon kellett neki keresztül botorkáznia, melyek akár voltak becsukva
előtte, akár nem, mindegyiknél megállt, kopogtatott, ha az ajtó tárva
volt, akkor az ajtóragasztón kopogtatott, míg a sarkában jövő öreg Pál
hajdú, ki az actákat hozta nyalábban, be nem tuszkolta erővel, hogy soha
se kopogtasson ott, mert senki sem felel. Végre az archivumba jutott.
Jancsi úr meglátva a közeledőt, előbbre ült karszékében s kezét nyújtá
felé; Péter úr azonban a helyett, hogy egyenesen odament volna az eléje
nyújtott kezet megfogni, körülhátrálta a hosszú tölgyfaasztalt, nehogy
azt a gorombaságot kövesse el, hogy balkéz felől ejtse a nagyságos urat
s akkor is három lépésnyi távolban megállt előtte s mély tisztelettel
meghajtá magát.

– No! Menjen már közelebb! riadt rá a confidens hajdú, nem látja, hogy
nyujtogatja az első lábát a nagyságos úr?

– Oh kérem alássan, szólt, kezeit félre dugva az érdemes jószágigazgató,
nem vagyok én azon kitüntetésre érdemes.

És a nagy világért rá nem lehetett volna venni, hogy kezét oda nyujtsa
Jancsi úrnak, kinek a világon tán egyedül ő adta meg a valódi czímet,
azután meg azt nem lehetett vele megértetni, hogy ő a méltóságos úr
mellé leüljön, hanem erővel kellett őt Pálnak lenyomni egy székre, de
csak megint felkelt róla s állva maradt földesura előtt.

Sajátságos három alak volt az együtt, a méltóságos úr, a jószágigazgató
és a hajdú; Kárpáthy arcza ez órában szokatlanul derült volt, nagy
kopasz homloka fénylett, mint egy templom kupolája, ősz hajzatának gyér
maradványai ezüst billengekben kondorultak tarkója és halántéki körül.
Szépen meg volt borotválkozva simára, s a bajusza kétfelé simítva,
szemeinek lázas véressége elmult s képéről eltüntek a torzító ránczok.

Átellenben a derék tisztviselő, sárga-barna arczán a mult században
elsajátított modor, pontos alkalmazkodás és múlhatatlan tisztelet;
bajusza kurtárva van nyirva, hogy sok baja ne legyen vele, pedig több
gondot ad annál a csodára meghagyott hajporos czopf, mely tisztes
emléket fekete szalag közé fonva országvilág láttára viseli az
emberséges ember, s köntösét maig is azon divatra szabatja, melyről nem
lehete tudni, vajjon frakk-e az, vagy attila-dolmány? elől össze nem
gombolható, alul hátrafelé huzódik s látni engedi a csipőn alul érő
ezüst gombos mellényt.

Mögötte áll Palkó, a vén hajdú, zsinóros dolmányban. Ez is oly ősz, mint
ők, együtt nőttek fel, együtt vénültek meg mind a hárman, s Palkó most
is csak úgy bánik a nagyságos úrral, mint mikor együtt lapdáztak az
udvaron.

Megőszült már a haja a legénynek, de egy szála sem hiányzik; hosszan,
tömötten hátrafelé van az simítva, s lefogva görbe fésűvel, bajusza
hegyesebb a csizmadiaárnál, s félelemgerjesztőn kétfelé van kenve,
arczvonásai oly egyszerűek, hogy három húzással lerajzolhatná egy
ügyesebb festő, csak a színével gyűlne meg a baja, kissé nehéz lévén
festeni pirosba veressel.

– Méltóztatott kegyeskedni a méltóságos úrnak, szólt Péter az asztalhoz
állva, becses személyében leereszkedni a számadások megvizsgálása
végett, annak okáért bátorkodtam egész alázattal az egészet egy kis
systemába szedni, hogy méltóságodra nézve annál könnyebb legyen az
áttekintés.

Ezzel inte Pálnak, hogy tegye le az iratokat.

Ez nagy mérgesen oda tálalta valamennyit az asztalra. S nem állhatta
meg, hogy ennyit ne mondjon:

– De kár, hogy ez a sok szép papiros tele van firkálva.

– Ész nélkül beszél kend! förmedt rá Jancsi úr.

– Hiszen mindegy volna a nagyságos úrnak, ha üres papirost mutatnának
neki e helyett, úgy sem hallgat reá. Nem elég azt tudni, hogy meglopták,
még azt is tudni akarja, hogy mit loptak?

– Ejnye, beste lélek fia! Én velem beszélsz így? Már most csak azért is
végig nézem az egész számadást s te azalatt itt fogsz állva maradni a
hátam mögött.

– Megeszem én azt az irást mind, a mit a nagyságos úr átnéz; dörmögé az
öreg szolga.

– Fogja be kend a száját! rivalla rá Jancsi úr; mire Palkó comicus
szófogadással tevé markát bajuszos ajkára s csak úgy az öt újja közől
morogta:

– Befogtam már.

János úr erre példás elszántsággal nyújtá kezét a legfelől fekvő csomag
után, mely Kárlátó János tiszttartó számadásait foglalá magában s
elkezde benne keresgélni, mindaddig, míg azon meggyőződésre nem jutott,
hogy nem találja az elejét, mire oda tolá azt Péter úr elé, ki is rögtön
rátalált a keresett lajstromra.

– Ime itt a kakadi jószágról kelt évi kiadások és bevételek lajstroma.

Hallgassuk meg mi is. Kissé unalmas, de jobban tanulságos fog lenni
annak megtudása, hogyan gazdálkodtak a Nábob jószágán.

Péter úr, daczára hajlott korának, pápaszem nélkül olvasott.

… «Az 1824–25-dik esztendőben valának a kakadi uradalomban bevételek, ut
sub stria bizonyíttatnak, e következők:

Itt elébb félbeszakítá az olvasást Péter.

– Méltóságodnak kegyes engedelmével, ide a márgóra bátorkodtam egynéhány
észrevételt tenni az illető positiókra nézve, ha kegyeskednék azokat
meghallgatni.

Jancsi úr inte, hogy felajánlja rá magát.

– Tehát: ez évben tett a kakadi uradalom gabonatermelése 12 ezer köböl
tiszta búzát. E szerint alig adta meg a magot, a mit belevetettek, a
leggazdagabb földön.

– Rossz esztendő volt az idén, menté a tiszttartót Jancsi úr. Megdűlt a
gabona, a nyáron elverte a jég, a sok eső miatt kicsirázott az
asztagban.

Így mondá a tiszttartó maga is, viszonzá Péter úr, de télen rá kellett
volna ereszteni a birkákat a vetésre, néhol lekaszáltatni a sássát s
majd nem dűlt volna meg; jégeső ellen Pozsonyban lehetett volna
kármentesíteni, s ott van az irtóztató nagy csűr, ha behordták volna,
nem csirádzik ki és meg van.

– Jól van, Péter uram, tovább. Majd máskor máskép lesz. Csak bízza
kegyelmed azt reám.

– Eladódott a tizenkétezer mérő élet, köblét nyolcz forinttal véve, –
ennyit adott érte egy győri kereskedő váltó czédulában – összesen
kilenczvenhatezer forintért, holott én az ujságokban olvasám, hogy
Pesten tizenegy forinttal kelt a sikeres buza, s könnyen el lehetett
volna szállítani, mert az árvíz miatt az ökröknek úgy sem volt semmi
dolguk.

– Igenis, de épen ezen árvíz okozta, hogy elvivén a hidat, nem lehetett
átkelni a Tiszán.

– Baj ugyan, hogy a víz elvitte a hidat, de nem kellett volna elhagyni
romlani a gátot, akkor nem vitte volna el.

– No csak bizza azt kegyelmed rám. Menjünk tovább.

– A repcze megdohosodott, a vevő utáni várakozásban, úgy hogy nem folyt
be érte több 8 ezer forintnál. Ez hibás állapot, mert a hogy én tudom,
akkor nem járt eső, hanem a tiszttartó keresztelője miatt a boglyákban
fülledt a betakart repcze s attól lett fekete és savanyodott meg.

– No bizony. Hát keresztény ember kegyelmed, hogy a tiszttartótól azt
kivánja, miszerint fia keresztelését hátrább való dolognak tekintse
holmi világi repczénél? Csak hagyja azt kegyelmed én reám.

– A szénát elvitte a víz, mert épen takarodás idején hajtóvadászatra
rendelt a méltóságos úr minden villafogható embert. Máskor e rovat alatt
szép sommák szoktak megnevezve lenni.

– No annak hát egyenesen magam vagyok az oka, szegények nem tehetnek
róla, csak bízza azt kegyelmed rám.

– E miatt azonban a bevételek egy új tétellel szaporodtak, mely
származik a juhok és igásbarmok dögbőreiből, melyek takarmány hiánya
miatt rakásra hullottak.

– Lám, a kár haszonba ment.

– Fogyott ellenben a bevétel a gyapjú rovatával, mely máskor nevezetes
volt.

– Úgy is rossz volt az idén az ára, alig keresték.

– Továbbá…

– Hagyjuk el ezt már, Péter. Ezt látjuk, hogy derék becsületes ember,
minden rendén van; mi az a másik csomó ottan?

– Ez Kajaput Taddé számadása, a nyilasi uradalom kasznárjáé.

– Ah, ez érdekes szokott lenni, nincsenek most új találmányai?

Az említett férfiu vállalkozó szellem volt, ki példánygazdászatot állíta
a kezeire bízott urodalomban, hanem az a példánygazdászat példátlanul
többe került, mint a mennyit behozott.

Állított ő czukorgyárat, de a kotyvadékot sohasem vitte odább a szörpnél
s a tarthatatlan madárlép alakú czukor minden fontja tíz forintba
került.

Selymet is tenyésztett, de egy rőf szalag többe került abból, mintha egy
rőf bársonyt vett volna készpénzen.

Hallotta valaha a festő csülleng hírét s nagy mennyiséget vetett belőle,
hogy majd ő abból indigót támaszt; de rajta savanyodott a kifacsart lé,
mert nem találta ki, hogy miáltal lesz kristálylyá?

Állított üveghutát is, s készpénzen vette hozzá a fát és nem birt
egyebet előállítani zöld üvegnél, a mit senki sem vesz.

Fenyőerdőt ültetett a futóhomokba, még pedig tavaszkor; őszre híre hamva
sem volt.

Posztógyárt állított, Szakolczáról hozatott bele egy megbukott takácsot
főfelügyelőnek, a ki aztán olyan kék szöveteket állított elő, hogy ha
három hétig viselte valaki, szanaszét mállott rajta, hanem ha megázott
egyszer, akkor meg úgy összement, hogy a könyökéig ért az embernek a
ködmen újja, s megfesté kékre az alatta levő inget úgy, hogy nem volt
többé szüksége ködmenre.

Egyszóval sokkal több volt a költség, mint a nyereség az egész
gazdaságból, ez a resultatum.

– Íme így van az, mikor tudósok kezdenek gazdálkodni, monda Jancsi úr,
miután jól kikaczagta magát az egyes tételeken.

– Megkövetem alázatossággal, szólt Péter úr, így van az, mikor
féltudósok gazdálkodnak; a tudomány oly méreg, a miből a sok meggyógyít,
a kevés megöl.

– No de lássuk a többieket, mi az a vékony köteg ottan?

Már ekkor a vékonyát kezdte válogatni.

– Ez az opálbányák árendásának a jelentése. A négyezer forint haszonbér
fejében elküldé a drágaköveket, miket ugyan készpénzen ezer forintért
meg lehetett volna tőle kapni.

– Hát mit csináljon szegény ember? Csak élni is kell neki. Hat gyermeke
van, a mint hallom.

– De Galicziából volt itt egy kereskedő s az megnézte a bányát és
húszezer forintot igért haszonbérbe első szóval.

– Mit? én galicziai embernek, idegennek adjam a bányákat? Hát ha
csillagokkal fizetne! Maradjunk a réginél. Mi az a másik csomó?

– Ez a talpadi erdősz számadása.

– Tisztelem azt az erdőt! Már tizenkét esztendő óta látok itt
számadásokat a talpadi erdőről; a minap agarászaton vagyok többed
magammal s utólér az eső. Se baj, mondám én; itt kell lenni közel az én
talpadi erdőmnek, vágtassunk oda, ott bevárhatjuk, míg a zápor átmegy.
Oda nyargalunk nagy sietve, hát erdőnek se híre, se hamva. Kérdem
utoljára egy ázott kukoriczacsősztől, hol itt a talpadi erdő? Ahol ni!
szól ez, egy helyre mutatva, a hol vagy ötven girbe-gurba nyírfa
sínylett a homokban, mintha seprűket ültettek volna szépen sorba. Hát ez
az én nagy költséggel ültetett talpadi erdőm! Meg kell mondani annak az
embernek, hogy ültessen oda még egynehány seprűnyelet, ha azt akarja,
hogy erdősznek nevezzem.

– Emez pedig itt a tarcsai molnár számadása. Ez is mindig korpával
számol be.

– Hagyja el kegyelmed, szép felesége van.

– Szép, de rossz.

E morális észrevételre jónak látta Jancsi úr philosophus válaszszal
felelni.

– Barátom, a rossz asszonyok szükségesek a világon. Mert miután vannak
kicsapongó férfiak, kell, hogy legyenek kicsapongó asszonyok is, mert ha
ezek nem volnának, akkor amazok a tisztességes asszonyokra vetnék
szemeiket. Csak bízza kegyelmed azt rám.

– Csak bízza kegyelmed a tarcsai molnárnét a nagyságos úrra, szólt közbe
a hátul álló Palkó.

– Megint beszél kend?

– Én? egy szót sem szóltam.

– No. Ez az ember itt mindig a fülembe beszél; hát lehet ilyen lárma
mellett számadásokat átvizsgálni? Menjünk gyorsan a végére Péter. Mi van
még hátra?

– A kegyes hagyományok és alapítványok.

– Ne is bontsuk fel, elég azt tudni, hogy ki vannak fizetve; van-e
valakinek még valami várnivalója tőlünk?

– Igenis. A** collegium nem kapta még meg az évi díját.

– Nem is kapja, mert tavaly névnapomra nem küldték el a supplikánst!

– De ha az idén elküldik, akkor kiadjuk nekik?

– A tavalyit is.

– Azonkívül egy csomó folyamodvány és körív van még hátra.

– Mik azok?

– Ez itt felszólítás egy magyar tudós társaság alapítására.

– De már arra egy batkát sem adok. Addig volt boldog az ország, a míg
tudósok nem voltak benne. Elég az, a mit a collegiumban tanulnak.

– Itt egy előfizetési ív egy keletkező ujságra.

– Ujság: hazugság. Azzal biz a véremet nem rontom.

– Ez itt indítvány egy állandó magyar szinház építésére Pesten.

– A ki játszani akar, jőjjön hozzám, itt szinház is van, enni is kap, el
lehet nálam holtig.

– Ez felszólítás a nemzeti muzeum gyarapítására.

– Fogadom, hogy nekem külömb gyűjteményem van, mint annak a nemzeti
muzeumnak, s ha a kuruczjáráskor el nem pusztult volna, kitenne magán a
bécsin.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ilyenforma volt a magyar főúr évi számadása.

Jövedelmét megrövidíté a czélszerűtlen gazdálkodás, hűtlen, kényükre
hagyott tisztviselők; nagy része szétmállott üres léhaságok, hiú
fitogtatás s ízetlen mulatságokban; közügyekre csak ott áldozott, hol
neve dicsőítteték, hol patronusi szerepet viselhetett, s oly
vállalatoknál, hol az áldozatot csupán hazafiság, ügyszeretet kérte,
zárva voltak markai s daczára annyi pazarlás-, oktalanságnak, év végével
mégis kétszáz és néhány ezer forint készpénze volt még a pénztárban,
melyet nem birt elkölteni.

A többi számadást át sem tekinté Jancsi úr. Minek? Bosszantsa magát
azzal, hogy észrevegye, miszerint csalják? Hát nincs-e annyi pénze, hogy
el sem birja költeni? vagy tán épen perlekedjék azok ellen, a kiken
követelése van? Már akkor csak inkább maradjon annál, a ki eltette. Vagy
utána járjon, mint a serény gazdasszony a piaczra küldött szakácsnénak,
hogy nem számol-e be drágábban, mint a hogy vesz? Ez mind nem volna
nemes emberhez méltó fáradság.

– Kösse össze Varga Péter uram az actáit!

A tiltúl átlapozott számadások azután betétettek a családi archivum
rácsai mögé, soha többé napfényt és kalamárist nem látandók.

Mennyi nemzeti intézet, mennyi emberbaráti vállalat, mennyi közhasznú
indítvány jöhetett volna létre csak azon hulladékokból, melyek a Nábob
terített asztaláról lehullottak és a miket később egy nemzedék
hangyaszorgalma ismét morzsánkint alig győz össze hordogatni, hogy
felépítse apródonkint mindazt, a mit az elődök építetlen hagytak!

– No azután holnap nevem estéjére elvárom kegyelmedet Péter, szólt
Jancsi úr, mint negyven év óta mindig szokta, meghíva a hű tisztviselőt
asztalához, hová csak előkelő vendég vagy szolgálattevő bohócz képében
volt bejuthatása akárki fiának.

A jámbor tisztviselő, mint negyven év óta mindig, most is mély
főhajtással válaszolt nagy alázatosan:

– Nem vagyok én méltó ezen úri kegyre, lehetetlenség énnekem annyi
előkelő vendég társaságában megjelennem, majd én csak holnapután reggel
fogom tenni tiszteletemet a többi szolgálatban levő tisztségekkel
egyben.

Azzal meghajtá magát és lábával hátra seperve elkotródott, nem tévesztve
szem elől, hogy eltávozása közben háttal ne találjon fordulni a
méltóságos úr felé.

Jancsi úr nevetett, a mint Varga Péter eltávozott. A hű tisztviselő
becsületessége fölötti elégültségből nevetett tán? Nem. Neki ez is csak
olyan bolond volt, mint Vidra czigány, a ki mórióskodik, mint Gyárfás
poéta, a ki verseket köpköd maga körül, mint Lokodi szinész-direktor, a
ki Hamletet játsza, vagy mint Matyi agár, ki a levegőbe hajigálja a
nyulat és úgy kapja el; csakhogy neki az a kiváló bolondság jutott, hogy
az urát megbecsüli és nem lopja meg, holott az ellenkezőre elég alkalma
volna. – Ez is bolond, mint a többi, s csak arra van rendeltetve, hogy
az urát mulattassa. És épen azért őt is oly kiválólag szereti Jancsi úr,
mint a többi kedvencz bolondjait: Vidra czigányt, Gyárfás poétát, Lokodi
direktort és Matyi agarat s ha meghalna, époly keservesen megsiratná
mint azokat, époly fényes sírkövet állíttatna neki, mint azoknak: a
czigánynak, a poétának, a szinésznek, az agárnak.

– No mit tátja kend a száját? kiálta Jancsi úr a háta mögött álló
Palkóra, miért nem megy a fiskálisért, hogy ide híja?

– Jól van na. Azért nem kell olyan nagyon kiabálni, felelt vissza a vén
hajdú. Csak nem ugorhatok egyszerre, mikor még most is tele van a fejem
a sok menykőhordta számadással.

– Úgy: jó hogy eszembe juttatod. Hát te mikor adsz számot arról a száz
forintról, a mit a multkor kaptál, a mikor Debreczenbe küldtelek? No
most tessék előállni, most tessék hetvenkedni, Pál uram. Lássuk, hogyan
tanult meg számadást csinálni.

– Az könnyű, felelé Pál huszáros rövidséggel, s megfelelő actióképen
kettőt sodorított a bajuszán, a mentéjét megrántotta elől kétszer, a
hajába mélyebben vágta a görbe fésüt és állát beleegyengette
nyakravalójába, nadrágszíján egyet húzott, s csizmáját letörülte a
kezével, hármat köhentett, és mondja:

– Kaptam a méltóságos úrtól száz forintot bankóczédulában. Ebből vagyon
még a zsebemben egy peták, a többi megevődött és megivódott; summa
summarum: itt van a száz forint.

Jancsi úr az oldalait tartotta nevettében.

– Kend is olyan számadást csinál, mint az egyszeri deputatió; «jöttünk,
mentünk: száz forint; ettünk, ittunk: száz forint; összesen háromszáz
forint.»

– No hát. Volt rá a felelet.

– Most lóduljon kend a fiskálisért. Mondja meg neki, hogy jó tollat is
hozzon magával, mert irni fog, s a mi itt van, az nem okos embernek
való.

Egy negyed múlva hozta Pál a fiskálist.

Nem tudatik, hol fogá ki a vízből ezt a jeles egyéniséget Jancsi úr;
hanem annyit mondhatni, hogy szörnyen a többi közé illett.

Épen csak akkora képe volt ez emberséges embernek, mint egy született
mókusnak, s mosdási ellenszenv miatt hallatlanul kormos. Ezzel
egybehangzó, boglyas, tüskés hajától elkezdve, félregázolt csizmasarkáig
minden, a mi rajta avagy körülötte vagyon; gallérja elhízva sok évi
piszoktól, a kabát eleje is csillog valamitől, ki tudná, hogy mitől?
Kétséges színű mellénye egy gomblyukkal feljebb gombolva az egyik
oldalán mint kellene, minélfogva a másik oldalon üresen maradt lyuk igen
czélszerűen rá van fogantatva a pantalló legfelső gombjára, ilyenformán
a hevedert is pótolja. Nyakravalója, mely lehetett valaha fehér is,
hátul van megkötve, a hogy ez egy időben divat volt, de nem párisi.
Mindkét zsebje tele van dugva egész térdig egygyel-mással, zsebkendővel,
spárgával és téli keztyűkkel; ujjai pediglen oly tentásak, mintha nem is
tollal szokna irni, hanem csak azokat mártogatná a kalamárisba.

Ez is Jancsi úr bolondja. Mert neki nem kell másforma ember; ő különös
gonddal gyűjti az ilyen embereket, hanem ez nagyon is sordidus bolond,
csak olyankor veszik elő mulatság kedvéért, mikor valakivel meg kell
itatni az olajat szilvórium helyett, egyébkor csak prózai dolgokra
használtatik: leveleket irni, inventariumokat készíteni s urbarialis
gyűléseken parasztokat megcsapatni.

Ezt per «hallja az úr!» szokta czímezni a Nábob, a mi nála még a
kendezésnél is alábbvaló megtiszteltetés.

– Hallja az úr! No jőjjön ide az úr. Jaj be mennykő foghagymaszagú az
úr! Tartsa be a száját; nem megmondtam már, hogy ne egyék foghagymát,
mert elcsapom. De hol juthat hozzá, mikor az egész uradalomban nem
szabad termeszteni? – Hát: azért hivattam az urat, hogy irjon azonnal
leveleket, de ide füleljen, mert kétszer nem mondom el; irjon leveleket
mindazoknak az úri barátimnak, a kikkel némi-nemű összekoczczanásban
voltam az idén, tudósítván őket a felől, miszerint adandó születésem
napjának ünnepén óhajtanék velök kibékülni. Névszerint: irja meg Horhi
Miskának (intra parenthesim azt mondom, hogy Mihálynak irja az úr, mert
ő nem minden bolond embernek Miska), hogy nem bánom: a határvillongási
pert condescendáltatom s neki engedem a burjányosi halmot. Csenkő
Laczinak irja meg azt (el ne felejtse, hogy ez perillustris ac generosus
titulust kap a levélen, de belül diákul ne irja neki, mert nem érti meg,
csak syntaxist végzett), irja meg neki, hogy a mi ménlovat kért tőlem,
de akkor nem adtam neki, ha eljön érte, elvitetheti. Berki Lőrinczet
tudósítsa, hogy mindent elhiszek már neki, még ha azt megigéri is, hogy
soha sem hazudik többet, még azt is elhiszem. Ezt ezen szavakkal irja a
levélbe. Kalotai Friczinek – nem, ennek ne írjon semmit, – mert képes
volna adóslevelet csinálni a meghívó levelemből, ez úgyis eljön, ámbátor
ebrudon dobattam ki ezelőtt félesztendővel. Utoljára pedig tudósítsa
Kutyfalvy Bandit, hogy felejtse el már azt a kis elpáholtatást, a mit
Kis Miska öcsém követett el rajta mindnyájunk nevében, béküljön ki vele,
majd szerzek neki valakit, a kin bosszúját töltse, ha egyebet nem, a
fiskálisomat. Megértette az úr?

A fiskális intett a fejével.

– Az úrral is kezet fognék immár, miután benne vagyok a nemszeretem
dolgokkal való kibékülésben, ha olyan ménkű tintás nem volna az öt ujja.
Menjen ki, mosdjék meg, azután jőjjön be megint.

A fiskális szót fogadott, kiment, szappant kért s félóráig mívelte a
kezein elévült mindenféle hagyományos szutykot; mire visszatért, Jancsi
urat az ablakban találta, a mint kinézett az udvarra, hátratéve kezeit
és meg sem mozdult.

A fiskális megállt és várta, míg meg fog fordulni. Várt egy jó félórát,
akkor visszafordult a Nábob, s mint a ki jól tudja, hogy várakozik rá
valaki, inte az ügyésznek.

– Üljön le az úr és irjon.

A nagy úr hangjában valami szokatlan elfogultság volt észrevehető, mely
a fiskálison kívül bizonyosan más akárkit meglepett volna.

«Édes öcsém uram!» kezde az öreg Kárpáthy dictálni.

«Miután öcsém uram jelenleg az országban lakik, én pedig nem akarom,
hogy a Kárpáthy név kisebbítve legyen, e mai napon, melyben minden
haragosaimmal kibékülék, atyafiságosan nyújtom kezemet öcsémuramnak is,
s remélve, hogy nem utasítja azt vissza, ezennel felajánlok öcsém
uramnak kétszázezer forintot, melyet, a míg én élek, évről-évre meg fog
tőlem kapni. S reménylem, hogy ezentúl jó atyafiak maradunk.

Az öreg szemei megnedvesedtek e sorok mondolása alatt, s ha egy
komolyabb ember lett volna közelében, igen érzékeny jelenetet idézhetett
volna elő.

– Csináljon neki borítékot, és irja rá: Nagyságos Kárpáti Kárpáthy Béla
úrnak, ő méltóságának Pozsonyban. Egy lovas-legény vigye el neki
személyesen e levelet.

Azzal, mintha kétszáz ezer követ vetett volna le szivéről, abban a
kétszáz ezer forintban, oly könnyülten sóhajta fel. Soha sem érzé magát
boldogabb embernek, mint e pillanatban.

Mivel fogja e nemes, bocsánatkész indulatot viszonzani Abellinó, azt
majd meglátjuk azonnal.

* * *

Jancsi úr alig birta bevárni a János fővétele reggelét, úgy örült előre,
mint egy gyermek, kit valami régóhajtott mulatságba visznek; korán
reggel még virradat előtt felébreszték a kopók vihogási s az udvarra
bedöczögő társzekerek zaja. A vadászok érkeztek meg az erdőről, frissen
lőtt vadakkal, a hosszú szekerek oldalán kilógott a szarvas feje
czímeres ágabogával, ketten póznára vetett fáczánokat hoztak, s hízott
császármadarakat vállaikon emelve, a szakács kijött eléjök fehér
kantusában, s elégült orczával tapogatta sorra a kövér vadakat. Jancsi
úr az ablakredőnyök közől nézett ki az udvarra; még csak akkor
hajnalodott, az ég keleti kárpitja bíbor és rózsa, karmazsin és sáfrán
színeiben égett, körül még csendes volt a vidék, a mezőkön ezüst köd
lapult meg, mintha tündér tenger támadt volna itt-ott.

Jól hallá az udvaron, mint jönnek-mennek az emberek, kiki készületeket
tesz, a minők csak esztendőben egyszer szoktak előfordulni; a kertben, a
parkban erősen kopácsolnak, mind ünnepélyes előkészület az. Nem sokára
jönni fognak az üdvözlő jobbágyok, tisztviselők, azután a várva várt
ismerősök, távol és közel rokonok, talán maga Béla is. – Ez volt
legutolsó gondolata mindig. Egy szerelmes ifju nem várja oly vak hittel
kedvesét, mint ő unokaöcscsét. Úgy örült, hogy békülő kezet nyújta neki,
s bár alig volt hihető, hogy ő a hozzá küldött levelet ez ideig kaphatta
volna, de mintha valami mégis azt mondaná belül, hogy öcscse, egyetlen
vérrokona, vagyonainak leendő örököse, ide s tova a Kárpáthi név
egyedüli fentartója, még ma este ő nála fog lenni. Hogy találkoznak?
hogy békülnek ki? mit fognak egymásnak mondani?

Még egy kicsinyt lefeküdt aludni, a hajnali álom a legédesebb; akkor is
azzal álmodott, hogy Bélával beszélt, mellette ült, vele barátságos
poharat ivott, s már jól fenn volt a nap az égen, midőn Pál felrángatá
álmából, fülébe kiabálva:

– No keljen fel, itt a csizma!

Jancsi úr virgoncz erővel ugrott ki ágyából, mint a kinek rögtön eszébe
jut a jövő nap öröme vagy terhe. Ilyenkor, midőn úgy vár az ember
valamire, a kitűzött óra ütésére is felébred.

– Van itt már valaki? Ez volt első kérdése a szolgához.

– Annyi, mint a szemét; szólt ez, ugyancsak megbecsülve az illetőket.

Itt van-e Kis Miska? tudakozódék csizmáit felhúzva Jancsi úr.

– Ő volt a legelső. Az apja sem volt annak nemes ember, mert már két
órakor talpon van.

– Hát még ki van itt?

– Itt van a Horhi Miska. A kapuban jutott eszébe, hogy a dohányzacskóját
Szabadkán felejtette a vendéglőben, ha a kocsiról erővel le nem húzom,
visszamegy.

A bolondos! Hát még kik érkeztek?

– Az úri renden lévő jó madarak mind compareáltak. Kalotai Friczi is itt
van, tulajdon szekerén jött. – Vajjon hol lophatta?

– De nagy bolond vagy te, Palkó. Hát más senki sincs itt?

– Más? Más? Hogy ne volna más? De nem káptalan a fejem, hogy
valamennyinek a nevét a fejemben tartsam; majd meglátja őket, még meg is
unhatja.

E közben fölöltözteté urát a bizalmas hajdú, szépen lesimogatva,
körültörülgetve, ha mi ránczot talált öltözetén.

– Hát valaki, valami különös, nem igen szokott vendég nincs jelen,
valami olyan ember, a ki nem igen szokott engem látogatni. Mi?

Palkó egy ideig eltátotta a szemét-száját, nem tudva, mit feleljen?

– De bizony itt van a pataki supplikáns; az még soha sem volt itt.

– Ejnye Pál, be simplex ember kend!

– Hát mit tudom én, kit vár a nagyságos úr! felelt Pál durczásan, s úgy
feladta urára a dolmányt, hogy majd kitörte vele a kezét.

– Azt akarom megtudni, mondá Kárpáthy komoly hangon, ha nincs-e még itt
Béla öcsém?

Pál csunya képet meresztett erre a szóra, s letette kezéből a bársony
kefét, melylyel épen a mentegallért készült végig simítani.

– Kicsoda? Az a szélkergető…

– Nos! Mi az? Tanulja meg kend, hogy egy Kárpáthyról mindig tisztelettel
kell beszélni.

– Mit? szólt Pál, hátratéve kezeit, tán épen ki akar vele békülni a
nagyságos úr? A ki a nagyságos urat úgy megbántotta.

– S mi gondja arra kendnek?

– Oh nekem egy csepp gondom sincs rá; dehogy van egy szikra is, hisz én
csak egy kótyomfitty hajdú vagyok, mi dolgom nekem a nagy urak ügyeibe
beleavatkozni. Csak tessék kibékülni vele! Mit bánom én. Ölelgessék
egymást! ha egymásnak móringolnak, sem bánom én. Engemet nem bántott a
jámbor, a nagyságos urat bántotta, s ha a nagyságos úrnak az kedvére
van, hát csak tessék.

– No, ne bolondulj te Palkó, szólt tréfásabb accordból Jancsi úr. Mondd
csak, ki van még itt?

– A csőcselékből itt van a pukkancsi tiszttartó, hozott egy nagy ménkű
sajtot, aztán a dudai esperes, az, a kit én ki nem állhatok.

– No ugyan sokat is törődik az vele.

– Hát iszen ne is törődjék vele; elég az hozzá, hogy én ki nem állhatom.

– Hát miért nem állhatod ki, te vén golyhó?

– Mert valahányszor találkozom vele, mindig a nagyságos úr egészsége
felől tudakozódik. Hát mi gondja neki a nagyságos úr egészségére? hisz
nem doktor ő.

– De rossz kedvedben vagy ma te Palkó, hát az aprószentek itt vannak-e?

– Ohohohühühü? mosolyga Pál, itt ám; az egész debreczeni kántus a
kontrával együtt, négy banda czigány jött, Bihari is itt van, a rektor
is felállította a paraszt fattyúkat az udvaron, meg ne ijedjen a
nagyságos úr, mert nagyot fognak kiáltani, a mikor meglátják; itt van a
tűzi mester is. Ott fúr, farag a fák között, azt mondja, hogy valami
meglepetést készít este felé, csak aztán megint fel ne gyújtsa az
asztagot, mint tavaly.

– Hát komédiások nem jöttek?

– Dehogy nem jöttek, hiszen épen azon nevettem. Megint itt van az a
Lokodi ötöd magával: ő maga, a ki vitézeket játszik, egy vékony
borbélylegény, a ki játszik öreg apákat, és egy éltes asszonyság, a ki a
fiatal kisasszonyokat játsza. Már ki is csinálták, hogy estére mit
fognak előadni? mikor a nagyságos urak a nagy teremben ebédelnek, ők az
alatt az előszobában Dobozyt játszák el feleségestül, tizenkét képes
ábrázolatban, – görög-tűz mellett.

– Hát miért az előszobámban és nem a szinházamban?

– Kicsiny az nekik.

– Hiszen csak öten vannak.

– Igen, de valamennyi hajdú mind ott lesz ám, ki töröknek, ki magyarnak;
a régiségtárból elő is hordtunk már minden hozzá való fegyvert és
öltözetet, a diákok meg az alatt énekelni fogják Dobozy történetet,
Gyárfás most készíti hozzá a verset, a kántus prézes meg a nótát. Be
derék lesz.

A vén golyhó úgy örült a komédiának, mint egy gyerek.

Ez alatt felöltözteté Jancsi urat, megfésülé, megmosdatta, levagdalta a
körmeit, megborotválá, felköté nyakravalóját és begombolá, a mint
illett.

– No már most kimehet emberek elejbe.

– Merre a pipám?

– Csitt! Micsoda pipa? Nem tudja, hogy elébb templomba kell menni,
imádkozni, addig nem pipázik senki.

– Úgy! Biz igazad van. Hát miért nem harangoznak még?

– Várjon! Elébb meg kell izenni a papnak, hogy felkelt a nagyságos úr.

– Még egyet kell neki megizenni, hogy: «hosszú kolbász, rövid
prédikáczió!»

– Tudom. Monda Pál és lódult a paphoz, kinél tulajdonképen nem az volt a
fő baj, hogy hosszú prédikácziókat tartott, mint inkább az, hogy
esztendőben egyszer színe elé kaphatván Jancsi urat, az Isten nevében
úgy megdorgálá mindannyiszor, hogy az összegyűlt vendégeknek volt miről
tréfálni egész ebéd idejéig. Ez alkalommal azonban a különös véletlen
felmenté Jancsi urat e keserves mulatság alól, mert a tisztelendő úr
hirtelen megbetegedett, nem végezhette kötelességét.

– Hisz itt van az esperes, mondá a gyászhírrel érkező Palkó.

– Ki ne ereszd a szádon többet! kiálta rá Jancsi úr; ha az befog
bennünket, vacsora lesz az ebédből, s úgy össze-vissza talál dicsérni
Isten fülei hallatára, hogy magam is elszégyenlem magamat. Végezze az
istentiszteletet a supplikáns.

A supplikáns öt esztendős (nem születését, hanem a tanfolyamot számítva)
tógátus diák volt, ki a mióta a kollegiumba zárták, soha sem látott
ennyi urat egy rakáson; képzelhetni a jámbor ijedelmét, midőn tudtára
adták, hogy egy negyed óra múlva ő fog prédikálni ennyi Istentől
elvetemült ember lelki épületére.

Jó lett volna elszökni valamerre, de szemmel tartották, s látva
félelmeit és szorongattatásait, mindenféle dévajságot elkövetett vele a
csintalan sereg: a zsebkendőjét hozzá varrták a togája zsebéhez, hogy ki
ne húzhassa, mikor az orrával lesz baja; elhitették vele, hogy Vidra
czigány a kántor, ezt azután körülfogta, hogy ha bele talál maradni
valami mondásba, kezdje rá az orgonát; utoljára pedig kicserélték az
imádságos könyvét egy nagy baromorvoslási könyvvel.

A jámbor diák nem birt azzal a lélekjelenléttel, mivel Csokonai Vitéz
Mihály, kinek hasonló esetben dévaj úrfiak szakácskönyvvel
helyettesítvén az imakönyvét, a mint azt a jegyzéken kinyitá, elkezdé
olvasni: «az eczetes…» itt vevé észre, hogy eczetes ugorkáról van szó és
rögtön folytatá: «… vízzel megitatott Jézus monda, fejét lehajtván:
elvégeztetett.» S olyan szónoklatot hevenyészett ez alapigékről, hogy
mindenki elbámult bele.

A szegény supplikáns e helyett, a mint észrevette, hogy barmoknak való
könyvet vitt fel a katedrába, úgy belesült mindenbe, hogy azt sem tudta,
micsoda szavakon kezdődik a «Miatyánk». Azon módon visszament a
szószékből és egy szót sem szólt. Csakugyan az esperes urat kellett
felkérni, megigértetvén elébb vele, hogy prédikálni nem fog, csupán
imádkozik. Az is eltartott másfél óra hosszat. Az érdemes úr úgy ellátá
jó kivánságokkal a Kárpáthy-családot, annak minden fi- és leányágon lévő
ivadékit in ascendenti et descendenti, mind ezen, mind pedig a másik
világon, hogy azokat, akár élnek, akár meghalnak, semmi nemű malheur nem
érheti.

E kegyes szertartáson mind jelen valának az érkezett vendégek, Jancsi úr
addig senkivel sem szólott, a míg Istenhez nem emelé lelkét, s arczán ez
alkalommal nem mindennapi érzelmek kifejezéseit lehete látni. Midőn
leborult imádkozni, valódi mély áhitat ült minden vonásán s lesüté
szemeit, midőn érdemeit hallá emlegetni, mintha mindazt, a mit életében
jót tett, ahoz képest, a mit tennie lehetett, a mit tennie kellett
volna, oly csekélynek látná!… Csak még egy esztendőt adjon a többiekhez
Isten, sóhajta fel magában, és ki lesz pótolva, a mit a többi
elmulasztott. De van-e igérve onnan felülről ilyen év? Jön-e csak egy új
hold, csak egy új nap is még a mai után?

Egészen elérzékenyülve hagyá el a templomot s csak vendégei
gratulatióira kezde ismét szokott eszmekörébe térni.

Jancsi úr szokatlan megilletődése egy cseppet sem akadályozta a dévaj
társaságot megkezdett jó kedvében: tréfáltak, nevetgéltek, míg a
templomtól a kastélyig hajtattak, ki kocsin, ki lovon; Kalotai Friczi
nyolcz fiút felszedett a szekerére, s midőn legjavában hajtatott,
kiesett mind a négy kereke, feldűlt a szekér, kinek keze, kinek lába
marjult; mert ama furfangos Horhi Miska, a míg a templomban ültek mások,
azalatt kiszedte a szekerekből a kerékszegeket, s Kalotai Friczin
kellett a szomorú példának megesni. Kassay Lőrincz most az egyszer jött
a maga lován, annak meg égő taplót dugott a fülébe a tréfás ifjú, mely
elmésség következtében a dühödt paripa úgy vágta a földhöz ráülő
gazdáját, hogy menten elájult.

Jancsi urat máskor az ilyen dolgok nagyon mulattaták, most azonban fejet
csóvált rájok. Horhi Miska mindenféle tréfát kigondolt, a min majd
nevetni lehet nagyokat; ő cserélte el a legátus könyvét, ő tett szurkot
a kántor ülésébe, hogy majd ott fenekeljen meg; kiment a konyhába, a
mákot kicserélte puskaporral, a hajdúk puskaportartóit pedig teletölté
mákkal, hogy mikor salvékat kellett volna adni az érkező uraság elé, egy
puska sem sült el, a mákoskalácsok pedig szétvetették a sütőkemenczét. A
harasztosi birkás, ki egy pusztát birt olcsó haszonbérben Jancsi úrtól,
óriási sajtot hozott magával tisztelet jeléül s annak belsejébe egy pár
galamb volt rejtve. Horhi Miska kilopta belőle a galambokat, s két szép
darab patkányt alkalmazott helyökbe, mikor aztán a birkás átnyújtá a
sajtot s levette a tetejét, galamb helyett ime körmös állatok ugrottak a
vendégsereg közé.

Jancsi úr most mindezen dolgokon nem tudott kaczagni, sőt még
figyelmezteté Horhi Miskát, hogy ezuttal ne kövessen el annyi
ostobaságot, mint máskor szokott, hanem mulassunk szépen. A poétának meg
kellett elébb mutatni a verset, a mit el akar mondani asztal felett, ha
nincs-e benne valami trivialis, útféli kifejezés; a czigányra
ráparancsoltatott, hogy ha leiszsza magát, a vendégeket sorba ne
csókolja, az agarakat kikergették a tornáczba, s nem volt nekik szabad
az étterembe menni s a vendégek tányérjáról elszedni a konczot, mint
máskor; czigányok, szinészek és diákok utasítva voltak, hogy a
legillendőbben viseljék magukat, s a pőre népnek tudtára adatott,
miszerint ökör fog sülni és bor fog csurogni az ereszről, de verekedni
ne próbáljanak, mert az most az egyszer nem szabad.

Mindenki csodálkozva kérdezé egymástól a tünemény okát.

– Tán vesztit érzi az öreg, hogy oly kegyes indulatokra tért egyszerre?
mondá Horhi Miska.

– Vagy tán most tisztul az esze. A svábnak azt mondják, hogy negyven
esztendős korára jön meg a sütnivalója; az övé hetvenre érett meg.

– Ne bántsátok, szólt egy harmadik, az emberi természet minden hét
esztendőben egyszer megváltozik; ő már Isten kegyelméből a tizedik
hetest tölti: ideje, hogy rákerüljön a sor.

– De biz azt hiszem, hogy a mióta az országgyűlésen van, kezdi átlátni,
hogy fontos ember, tán aranykulcsot is kapott s most azért nem hagy
magával komázni.

Az igaz, hogy minden öröm mellett, a mivel Jancsi úr megtisztelőit
fogadta, nem lehete észre nem venni bizonyos visszatartózkodást, a mi
neki azelőtt legkevésbbé volt sajátja.

Pedig mind e változást egyetlen gondolat okozta: azt hivé, hogy öcscse
Béla okvetlenül el fog jönni az ő névnapjára, lehet, hogy késni fog, de
jelen fog lenni. Maga sem tudta volna okát adni e hitnek, de mégis várt,
számított reá, s ha czimborái valami felötlő ostobasághoz kezdtek,
rögtön az jutott eszébe: ha most ezt a Kárpáthy-család legifjabb ivadéka
látná, mit mondana hozzá? Nem! Egyszer látta már nagybátyját hozzá
illetlen mulatság közepett, most lássa tisztesebb vigalomban.

Az ünnepélyes hálálkodások után leszálltak az úri vendégek a kertbe, hol
az egybegyűlt parasztság vár földesurára.

Máskor Jancsi urat, mikor a lépcsőn ment le vagy fel, kétfelől tartani
kellett, mert ő is, mint a locomotiv, csak a síkon tudott haladni; most
félretolta Palkó kezét, könnyedén lépdelt le a harminczkét
márványkő-fokon, mely a kertbe vezetett.

Bizonyosan az országgyűlésen töltött félévi józan életmód szerzé vissza
idegei rugékonyságát.

Odalenn a sorba állított iskolásgyermekek éljen-rikoltása fogadá. – Az
iskolamester már akkor magyarán mondva nyakban volt, szegénynek nem
kellett több egy pohár bornál, hogy tökéletesen leigya magát, s ezt a
pohár bort már anticipálta valahol, minek is következtében az az ötlete
jött, hogy neki kell legelőször felköszönteni a nagyságos urat s ezt meg
is cselekedte volna, ha Horhi Miska hóna alatt nem kapja s el nem hiteti
vele, hogy nem János úr, hanem Kalotai Friczi nevenapja van most.

Az érdemes népegyengető azután annak esett neki; Friczi futott volna, ha
lehete hová, de a háromszáz parasztkölyök is mind neki uszult s
akármerre fordult, mindenütt őt vivátozták, pofozni sem igen merte őket,
mert voltak köztük nagy gyerekek, félt, hogy megverik, hanem segítségért
kiabált.

Ez alatt Jancsi úr leszállt a csomóba gyűlt nép közé; nagy
trombitaszóval háromszor tust fúttak megjelenésére minden jelenlevő
czigányok, s két őszhajú jobbágy járula eléje, egy nagy kövér tulkot
vezetve szarvánál, melyet csak épen e napra hizlaltak s a bátrabb
közülök előállt, levette kalapját, egyet köhentett s lenézett a csizmája
orrára s elmondá nagy bizton a köszöntő versét, melyet kilencz
évfordulóban ugyanő szokott elmondani. De tudta is könyv nélkül, sehol
sem akadt meg.

  «Az Isten éltesse nagyságod sokáig,
  A mihez hozzá nyúl, mind aranynyá váljík,
  Csűstűl[4] szálljon reá az Isten áldása
      Kinek nincsen mása.

  A hány harapást tett e tulok a fűben,
  Járván ez ideig épen ötödfűben,
  Annyi esztendeig terjedjen élete;
      Ne legyen fekete.

  Bor, búza, pecsenye mindig elég legyen,
  Apetitusa is hozzá elég legyen,
  Soh’se költsön annyi pénzt a patikára,
      Mint a Katikára.

  Ő dicső hirének ne legyen csorbája,
  Mindennap új meg új örömét találja,
  Nemzetségének nagy legyen dicsősége,
      Soh’se legyen vége.

  Ha pediglen meghal, angyali karokban
  Üljön fel az égbe, ott sem a sarokban,
  S ha mi is itt hagyjuk e földön fogunkat,
      Fogja ott pártunkat.»

«Az Isten éltesse a nagyságos urat, kivánom tiszta szívből», mondá utána
a jámbor ember, mintha maga sem hinné, hogy a fentebbi verseknek valami
foganatja lehessen az égben.

Jancsi úr, mint rendesen szoká, készen tartva ötven aranyat, azt a
tulkot átadó öregeknek nyujtá, magát a kövér barmot pedig parancsolá az
egybegyűlt parasztság számára megsüttetni.

Ezekután jött a városbeli fiatalság, egy tízakós hordót hengerítve elő,
tele hegyaljai borral; ott a Nábob előtt talpra állíták a hordót s
felállíták reá Marczit, a hajdani levetett pünkösdi királyt, mint a
kinek legjobban fel volt vágva a nyelve. Ez aztán fogá a poharat s
megtöltvén, elköszönté a nagyságos úrra, elmondván a körmönfont czifra
mondókát, a mit szerteszét hallani az országban, a hol akad valaki, a ki
könyv nélkül be tudja tanulni, s kiki told, fold hozzá, a mit illendőnek
talál.

– «Isten jóvoltából kívánom én kegyelmednek, a nagyságos úrnak, hogy
minekutána e mai aranynyal foldozott, bársonynyal behúzott, ezüst
patkószegekkel kivert napra épkézláb fel hagyta kegyelmedet virradni a
menyei felség, tegye azt, hogy ne számlálgassa a kegyelmed hajszálait,
hanem annyi áldással öntse kegyelmedet nyakon, a mennyi szál már
lehullott fejéről; a hányan csak vannak a menyei cselédségből, egyéb
dolguk ne legyen, mint hogy a kegyelmed útjából sepergessék a földi
gondokat, hogy boldogságának aranysarkantyús csizmái a bajok
pocsétájában be nem sározódván, jókedvének kulacsa mindig tele legyen
piros egri borral, s valahányszor egyet iszik belőle, mindannyiszor
prószitot kiáltson valamennyi selyem bocskorban járó angyali nemzetség,
s ha netalán tán csúz vagy hideglelés, köszvény, guta és más nemszeretem
vendég kerülgetné úri személye táját, két-két paradicsombeli hajdú
álljon ott kétfelül mogyorófa-pálczával s kergesse azokat, a honnan
eljöttek, magát pedig úgy mártogassa minden boldogságban, mint Faraó
népét a Veres-tengerben, s ha pedig végtére eljön az a kegyetlen kaszás,
a ki minden embert szénának néz, s lekaszálja a nagyságos urat, ne
hagyják ama menyei szekeresek sokáig forspont után járni a nagyságos úr
lelkét, hanem jőjjenek hamar érte hat másvilági lóval, s úgy vigyék be
nagy trombitaszóval ama menyei pitvarba, a hol Ábrahám, Izsák és a többi
zsidó pátriarchák, harminczháromezer vörös nadrágos czigány égberepült
hegedűszója mellett járják bársony bugyogóban a kállai kettőst. – Az
Isten éltesse! Kivánom tiszta szívből.»

Jancsi úr megajándékozta a legényt, ki egy szó vétség nélkül elmondá a
furcsa megköszöntést. Ezuttal mindazt nem találta ő olyan mulatságosnak,
mint egyébkor.

Most szép fiatal leányka közeledék, a legszebb hajadon, a kit hét falu
határában találni lehetett. Ez fehér báránykát hozott névnapi ajándékba,
mondott is hozza valami beszédet, de abból egy szót sem hallott senki,
olyan halkan mondta. Hiában mondták neki, hogy ne tartsa a kötényét a
szája elé, mert nem értik a szót.

Az a jó szokás volt Jancsi úr névnapján, hogy a köszöntő leánykát fel
szokták vinni a vendégségbe, ott ült Jancsi úr mellett az asztalnál, s
más nő nem volt jelen a lakomán. Még gonoszabbakat is beszélnek, midőn a
vendégség vége felé a bor a fejekbe szállt, s az ismeretlen mámor
megzavará a leányka agyát; hanem azért mindig férjhez ment az, mert
Jancsi úr gazdagon kiházasítá, s az apjából hatökrös gazda lett; a miért
is a jámbor parasztok nem igen ijedtek vissza azon gondolattól, hogy
leányaikat ide hozzák.

A leány elvégezte beszédét, a mit abból lehete megtudni, hogy hirtelen
lekuporodott a báránykához s annak nyakát átölelte.

– Ni, hogy bújik egymáshoz; monda egyik eredeti fiu.

– Fél a vágóhídtól, felelt rá kétértelműen Horhi Miska.

Jancsi úr atyai leereszkedéssel lépett a leánykához, megveregeté
pofácskáját, megsimogatá fejét, s nyájasan kérdezé:

– Mi a neved leánykám?

– Zsuzsi, mondá alig hallhatólag.

– Van-e már szeretőd?

– Nincs nekem, mondá a leány, lesütve szemeit.

– No hát válaszsz magadnak ezek közül a hozzádvaló legények közül, mert
ebben az órában férjhez adlak.

(Jancsi úrnak az esze tisztul; mondának itt-amott, máskor el szokta ezt
halasztani másnap délutánig.)

– No legények, kinek van kedve mindjárt hazavinni feleségül ezt a
hajadon leányzót?

Tizen is ugrottak, Marczi is köztük volt, tréfából Horhi Miska is oda
vegyíté magát, de Jancsi úr félrehajtá őt botjával.

– Ki innen kecske a bárányok közül. Nem a te fogadra szántam. No
leányom, válaszsz izibe ennyi derék legény közül.

– Az édes apám… rebegé a lyányka, fel sem pislantva.

– Hogy az édes apád válaszszon közülök számodra? kérdé magyarázó hangon
Jancsi úr. Hol van ennek a leánynak az apja?

Egy félig őszült ember kullogott elé, levett kalappal.

– No válaszszon kend a leányának férjet, szaporán.

A paraszt gondolkozni akart.

– Egy, kettő, három! Ne sokat hányjavesse kend.

Végre talált a paraszt kedvére való vőt, egy kurta suhanczot, de kinek
jómódú gazda volt az apja.

– No hát megelégszel vele? kérdé Jancsi úr a leánykától.

Zsuzsi fülig pirult, s eléggé érthető hangon válaszolá:

– Már akkor csak mégis inkább a Marczihoz állok.

Az egész társaság hangosan felkaczagott rá.

– Minek hívtad hát ide az apádat?

Marczinak sem kellett gondolkodási határidő, menten odaszökött, kezén
fogá a leányt; Jancsi úr adott nekik áldást és ötven aranyat, s rábízta
Marczira, hogy jó gondját viselje a feleségének.

– De már én megőrzöm! mondá Marczi hetykén s szemeivel az úrfiak felé
vágott.

(– Mi lelhette az öreg urat? dörmögé a jó társaság, hogy olyan erkölcsös
kezd lenni egyszerre?)

Erre ismét megharsantak a trombiták, az úri vendégek fölmentek a
palotába, a parasztok láttak a maguk vigalmai után, ifjak, leányok
játszották a Lengyel László révészeit, a gyűrűhajtást s más ártatlan
mulatságot, az öregek számára volt bor és égett szesz: s az aszonyoknak
volt mit megszólani ifjakon és öregeken.

Feljutva a palotába, újabb öröm várt Jancsi úrra. Kutyfalvi Bandi, kiről
azt hivé, hogy már el sem fog jönni, épen akkor ugrott le a lováról.
Nemsokára agybafőbe ölelgeték egymást.

– No, csak hogy te is itt vagy! mondá a jámbor öreg, önkénytelen könyet
törölve szét szemében.

– Pedig ugyan kicsinyben mult, hogy még más valaki is el nem jött, a kit
legkevésbbé vártál.

– Ki az? kérdé Jancsi úr örömtől ragyogó arczczal.

– Nos? találd ki.

– Béla öcsém! szólt egyszerre az öreg.

– Ördögöd van, mondá Kutyfalvi Bandi, egészen meglepetve a Nábob
örömétől. Boszantani vélte őt e hírrel.

– Hol van ő? Hol maradt? Miért hagytad el? kérdé Jancsi úr sürgető
örömmel a mindinkább elbámuló Bandit.

– Itt van nálam a szomszéd faluban, hozzád indult névnapot köszönteni,
csak azért jött le Pozsonyból, de az útban megbetegedett s kénytelen
volt nálam megállapodni; azonban hozott magával születésnapodra
ajándékot, a mit még ma este el fog küldeni; én is elhoztam volna, de
lovon jöttem, s az egész szekérrel van.

Jancsi úr reszketett az örömtől. Annyira magába disputálta már
unokaöcscse megérkezését, miszerint azt mint valami elmulhatlan
örvendetes eseményt tekinté.

– Gyorsan, Palkó, gyorsan! hintót kell küldeni érte, négy ló menjen
előre, hogy a rukadi csárdánál felválthassák; menjen kend! azaz hogy ne
kend menjen, küldjön magánál alázatosabb embert, küldje a fiskálist,
mondja Béla úrnak, hogy tisztelem, csókolom, hozza el őt minden erővel,
menjen, szaladjon kend!

– Üm. Szaladjak? dünnyögé magában Palkó, szép kényelmesen elballagva;
nem szaladtam én az insurrectió óta; még jó, hogy azt nem mondta, hogy
repüljek.

Jancsi úr addig senkihez sem szólt, míg nem látta, hogy a fiskális
elindult a legdíszesebb hintóban unokaöcscse elé.

Számítgatni kezdé magában: odáig négy óra, vissza négy, az nyolcz, most
két óra van délután, tízre itt lesz. Bizonyosan nincs semmi baja,
csakhogy nem mert egyszerre idejönni, azt hitte, hogy haragszom rá s
Kutyfalvit küldte előre; mégis szép tőle, hogy úgy tisztel. Most már
sietni fog, megbánja heveskedését, bocsánatot fog kérni, s azután jó
rokonok leszünk s én nyugalommal térhetek Istenhez.

– Látjátok barátim, szólt végre kitörő nyiltsággal a körülállókhoz, ez
ünnepély kettős ünneppé fog az által válni, hogy a Kárpáthy-család két
utolsó férfi-tagja oly hosszas elszakadás után e napon fog barátságos
kézszorítással egymással egyesülni.

– Ez valóban Istennek tetsző vigasság lészen, erősíté az esperes úr és a
jelenlevők mind egyhangú helybenhagyással zúgtak reá, csupán Kutyfalvi
árult el valami kényelmetlen feszengést e szavak hallatára, mintha nem
tetszenék neki e nagyon kegyes szándék.

E közben a hajdúk szilvóriumot s tízesztendős őszibaraczk-szeszt
hurczoltak körül czipószeletekkel a vendégek között, a mi azt jelenté,
hogy közel az ebéd s széltére kelt az appetitórium, egy sem volt
eretnek, egy sem volt vízissza. Félóra mulva hangzott a csengetyű, mely
az ebédet jelenté, háromszor újra kezdve, ha netán valaki a vendégek
közül szerte ácsorogna, s azzal a hajdúk széttárták a nagy
szárnyajtókat, mik az ebédlőbe vezettek.

A pompás nagy terem végig volt terítve hosszú asztalokkal, miken
rendesen kétannyi teríték szokott lenni, mint a hány vendég volt, hogy
necsak elférjenek a tisztelgők, hanem ha később jön valaki, az is helyet
találjon.

Tortától, süteménytől görnyedt minden asztal, a legpompásabb gyümölcs,
aranybélű dinnye, pikkelyes ananász egész kazalokban illatozott rajta,
pástétomok ijesztő alakú nagyságban emelkedtek az átellenben ülők
között, s czetnagyságú halak rengő kocsonya közepett ejték kétségbe a
belőlük enni kívánókat. Minden étel között koszorúk, virágbokréták
porczellán-vedrekben.

Arany és ezüst edényekben egy egész muzeum kincse volt felrakva az
asztalokra. Még az éneklő diákoknak is ezüst poharak jutottak. A terem
közepén ezüst medencze állt, melyből furfangos szökőkút lövelte magasra
a tiszta tokaji bort, topáz-sárga nedvsugárban.

Kiki helyéhez sietett; Jancsi úr az asztalfőhöz indult. Midőn odaért,
megpillantá, hogy mellette egy másik teríték is áll. Az más névnapokon
is ott szokott lenni; ott ültek a bárányt hozó parasztleányok évről
évre. Most megbotránkozva kiáltá Jancsi úr a széke mögött álló Palkóra:

– Mi ez? Minek itt a teríték?

– Ugyan ne kiabáljon olyan nagyon már no! Hát nem látja, hogy a családi
billikom van oda téve? Hát gondoltam, hogy ha az a másik eljön, legyen
neki hova ülni…

Jancsi úr ábrázatja szépen kigömbölyödött e szóra, tetszett neki ez a
figyelem, megveregeté Palkó vállát, s azután minden vendégnek elmondá,
hogy az az üres hely ott Béla öcscse számára van fenhagyva, Palkót pedig
újra megdicséré:

– Látja kend, hogy mégis jó szíve van kendnek.

– Biz én nekem nincs, mormogá ez durczásan.

A leves elhallgattatá egy perczre a vendégsereget, kiki jó appetitust
kivánt a szomszédjának s azután hozzálátott, hogy a magáétól meneküljön.
Jobb felől ült Jancsi úr mellett az esperes, az asztal tulsó végén
Kutyfalvi Bandi, mellette Kis Miska. Horhi Miska mellé senki sem mert
ülni, mert istentelenségeket szokott mívelni, tüzes békákat ereget el az
asztal alatt s eczetet önt a szomszédja poharába, ha oda nem néz. Az
alsóbb rendű nép más asztalt foglalt el. A háttérben állt egy
oszlopzatos peristyl, közepét foglalva el a feldiszített szinpad,
melyről az ebéd ideje alatt Lokody uram elébb ködfátyol-képeket fog
mutogatni, azután a diákok közremunkálása mellett egy víg komédiát fog
produkálni, melynek czíme Doktor Faust. Göthéből fordította Lokody. Erre
Göthe aligha ismert volna; végtére pedig Dobozy futása fog előadatni
görögtűz mellett 12 képletben; az utolsónál aztán, mikor mindenki
meghalt, szétnyittatnak a háttérben levő szárnyajtók s pompás tűzijáték
fejezi be az egész mulatságot. Az időközöket Bihari bandája fogja
kitölteni válogatott nótákkal, mik részint saját, részint Lavotta
legkedvenczebb szerzeményei.

Javában folyt már a vígság; dal, zene, pohárcsörgés és vidám beszédek
vegyültek mulatságos zajjá, alig vala ember, ki a míg nyelvét birta,
valami czifra áldást ne mondott volna a házi gazdára. Jó kedvű volt ő
is, orczája ragyogott, bár kevesebb bort ivott most, mint másszor. Este
is lett, a hajdúk nagy karos tartókban gyertyákat hoztak elé, a pohár
csengett egyre. Hátul a függönyös peristylben harczias ének mellett
fehér és rózsaszín fényben meredtek, változtak Lokody uram eleven
képletei, s egyszerre széttárulván a hátulsó ajtók, az elcsendesült éj
sötétjéből fénylő tűzoszlopok, szikrázó kerekek, emelkedő napok kezdenek
kigyuladni, a tűzijátékos mesterművei, a futó röppentyűk kékre,
rózsaszínre váló csillagokat szórtak a sötétkék éjben, s a tüzes
cseresnyefa aranyesőben hullatta alá szikrázó gyümölcseit…

E perczben hallatszék az udvarra gördülő hintó robogása.

Az elküldött fiskális érkezék meg – azonban egyedül.

Jancsi úr leveretten ült vissza helyére, megtudva a küldött szájából,
hogy Abellino csakugyan nem jöhet, mert beteg; hanem a mit óhajtott, a
névnapi ajándékot ezennel átküldi kedves nagybátyjának azon őszinte
kivánással, hogy találja abban legnagyobb örömét.

Hat erős legénynek dolgot adott felhozni a hosszú ládát, melybe a
születésnapi ajándék volt eltéve, s elhozva, feltevék azt az asztalra,
hogy minden vendég megláthassa.

A láda minden szegletén erős vaskapcsokkal volt összefoglalva; elébb
azokat kell harapófogakkal lefeszegetni.

Vajjon mi lehet e ládában? A vendégek összedugták fejeiket, hogy
meglássák, mi lesz benne? találgatták és senki sem találta ki.

Egyszerre széttágult mind a négy kapocs, a láda négy oldala négyfelé
esett, s az asztalon állt – egy befedett koporsó…

Az elszörnyedés hangja hallatszott mindenfelé!

Szép ajándék a hetvenedik születésnapra: fekete koporsó, bársony
szemfödővel letakarva, tetején a Kárpáthi-család ősi czímerei, oldalán
ezüst szegekkel kiverve Kárpáthi János neve…

Az iszonyat lezárt minden ajkat, csak egy fájdalomkiáltás volt hallható,
nehéz, fuldokló, mint a szíven talált vadállaté. A vén Kárpáthy János
feljajdulása volt az: az iszonyúan megbántott öreg, a mint a koporsót
meglátta, a mint azon saját nevét olvasá, felugrott székéből,
kiterjeszté kezeit, arcza valami irtózatos mosolyra torzult el, s
lassankint félelmesen elkékülni kezde; rebegő ajkain látszott, hogy
akarna még valamit mondani, de az csak egy hosszú, kínos hörgés vala,
azzal fölemelé az égre kezeit, s egyszerre homlokára csapva velök,
nyitott szemekkel esett hanyatt karszékébe.

A vér fagyott meg azok ereiben, a kik látták. Senki sem mozdult helyéről
néhány perczig. Akkor egyszerre zsibongó zajjal kezdett bomlani a
társaság, néhányan a főúrhoz futottak, hogy ágyába vitessék, mások orvos
után kiáltoztak, többen a koporsót vették le az asztalról; csak ketten
ültek némán az asztal mellett, Kiss és Kutyfalvi.

A hajdani pünkösdi király azon pillanat óta, hogy egykori jóltevője
összerogyott, le nem vevé szemeit szomszédja arczáról, s az, mintha le
volna bűvölve helyére, fel nem birt előle kelni.

Kiss, mintegy öntudatlanul szorítá öklébe a nehéz arany serleget, mely
előtte állt s midőn az elősiető hajdúk elvivék magukkal Kárpáthy Jánost,
egyszerre felugrott helyéről s csattanó szózattal ordítá Kutyfalvira:

– Kend, czimborájával együtt, egy nyomorult orgyilkos!

S azzal, a mi bor a serlegben volt, a megtámadott szeme közé önté.

A többiek egyik rémületből a másikba estek, kiki kereste az ajtót, mert
itt szörnyű dolgok fognak még történni.

A megcsúfolt verekedő a megbántás után lassan fölemelkedett székéről,
kendőjével letörlé halavány arczáról a bort, s közbámulatra a helyett,
hogy megbántójára rohanna, elkezde kifelé hátrálni. Senkisem foghatta
meg ezt: máskor egy sértő tekintet elég volt arra, hogy valakit
vérben-fagyban hagyjon. Mi lelte most?

Meg volt rémülve ő is. Midőn az ifjabb Kárpáthival kicsinálták, hogy az
öregnek születésnapi ajándékul koporsót küldjenek, Kutyfalvi azt hivé,
hogy abból csak egy gonosz tréfa lesz, mely legfeljebb ütlegeken fog
végződni, s e végett lovászának előre meghagyta, hogy paripáját
fölnyergelve ott tartsa az ablak alatt, hogy könnyen megugorhassék; de
azt nem gondolá, hogy ily szomorú véget érjen a tréfa, s midőn Kiss
szemébe vágta az orgyilkos nevezetet, elzsibbadt bele minden tagja, nem
érzé a megbántást s megcsúfolást, csak a rémületet, mely e szavakra
szívében gerjedt, s nem gondolt egyébre, mint hogy mentül előbb nyergébe
ülhessen s futhasson el innen, s kezde az ajtó felé hátrálni.

– De nem megyünk el innen, uram! ordítá rá Kiss, s mint a veszett vad
keresztül szökve az asztalon, rárohant a szökni készülőre, s megragadá
annak mellén az öltönyt. Nem megyünk mi innen, uram, hanem ha elejtettük
a vadat, megüljük a torát!

Kutyfalvi szemeit elfutotta a vér, kezével megtámadója kezét iparkodott
letépni melléről s az ajtó felé törekedett; de amaz útját állta, s
aczélkézzel tartá fogva. Senki sem merte magát közbevetni, hogy őket
elválaszsza. Fegyver egyikhez sem volt közel, annál irtózatosabb volt a
tusa; nincs rémítőbb a puszta kézzel való harcznál. Kutyfalvi kisujján
egy diónagyságú antik gyűrűt viselt. Lehete észrevenni, mint fordítja
kövével kifelé. Kiss kezében tartá az arany serleget, melyet az
asztalról fölkapott.

Ez alatt szinte az ajtóig értek tusakodva; itt Kutyfalvi egyszerre
dühösen emelé fel öklét, s gyűrűjével egy veszett csapást intézett
ellenfele halántékának. Az egyszerre félrekapta fejét s a másik perczben
Kutyfalvi bezúzott homlokkal terült el a küszöbben.

A vendégsereg rémülten futott szerteszéllyel, késő éjszakán nyargaló
kocsik hagyták el minden irányban a Kárpáthi-kastélyt. Iszony és rémület
szállt vendégül abba, csak a tűzijáték röppentyűi szálltak még a
magasba, s óriási égő betükkel kiirva ragyogott a távolba a «Kárpáthi»
név.

* * *

Kutyfalvi Bandit vérben-fagyban szállíták haza cselédei, négy óra
járásnyira eső lakásába.

Mi volt természetesebb, mint hogy a kárpátfalvi kastélyból lélekszakadva
menekülő vendégek útba ejtsék a szomszéd lakot; már ha csupa keresztényi
kötelességből is, hogy a betört fejű uraság felüdültének örvendő tanúi
lehessenek s részvétöket tudtul adhassák. És a ki már egyszer ott volt,
hogyan mulaszthatta volna el, hogy a jelenlevő Kárpáthi Abellino, most
már a Kárpáthi-család roppant birtokai præsumptiv örököse iránt
viseltetett tiszteletét és hódolatát nyilvánítsa?

Mindnyájan látták Kárpáthi Jánost hanyatt dűlni karszékében, azt
megütötte a guta; ha rögtön meg nem halt is, de bizonyosan elvész bele,
s voltak többen, kik a barátságos részvét önkényt támadó ösztönével
unszolák a nagyrabecsült ifjut, hogy rögtön, még azon éjjel siessen
átutazni Kárpátfalvára, lefoglalni, lepecsételni a holmikat, nehogy
valaki félretakaríthasson belőlök; azonban Béla úrfi már egyszer járt
úgy, hogy elsietett tudósítások miatt útja végéről kellett
visszafordulnia, s jónak találta ezuttal biztosabb híreket várni be s
csak a temetés hírére jelenni meg. Másnap reggel csakugyan meg is
érkezék az esperes úr, ki azért maradt legutoljára Kárpátfalván, hogy
megtudja, vajjon aláirta-e Jancsi úr a ** collegiumot érdeklő
codicillust? s ez azon szomorú hírt hozá, hogy biz az öreg úr, ámbátor
még ki nem adá lelkét, de az utolsó halálküzdelmek között van, úgy hogy
már egy okos szót sem lehet vele szólni. Értette alatta azt, hogy nem
lehet vele aláiratni a codicillust. Követték még aznap az esperes urat
több főtisztviselői a Kárpáthi-család uradalmainak, kik siettek magukat
megismertetni ő excellentiájával az örökös úrral, leendő patronusukkal.
Ezek még bővebb részleteket is tudtak a haldokló testi állapota felől.
Egy falusi borbély eret vágott rajta, minek következtében kissé magához
tért; ezután orvosért akartak küldeni, de azzal fenyegetődzött, hogy azt
agyonlövi, csak hagyják nála a borbélyt, ahhoz több bizalma van, mert az
nem meri megölni. Semmi gyógyszert sem akar használni, és senkit sem
akar látni, csupán Kiss Miskának van hozzá bejárása. Azonban aligha
fogja már holnap reggelnél tovább vihetni.

Abellino jó előjelenségnek vevé a tiszttartók megjelenését, ez arra
mutatott, hogy benne már leendő urokat tisztelik meg hódolataikkal.
Másnap ismét egész seregszámra jöttek Kutyfalvi udvarára az ispánok,
kasznárok, irnokok, birkások, árendások s más afféle apróbb emberek,
magukat Abellino úri kegyeibe felkoldulni. Valójában a régi gazdának meg
voltak számlálva pillanatai. Senki sem merte neki igérni a holnapi
napot.

Harmadnap még a hajdúk és kulcsárok is átvándoroltak Abellinohoz; már
ekkor bosszantani kezdé a sok hálálkodás; ezekkel nagy kurtán beszélt s
megértve tőlök, hogy ezentúl ő fogja a földi gondviselés dolgait végezni
közöttük, mert már nagybátyja az utolsó lélekzetet nyögi, egyszerre
kiadá parancsban, hogy ő a Kárpáthi-uradalmak tiszti személyzete közt
gyökeres reformokat kiván létrehozni, melyek közül legelső is az, hogy
minden férfirenden levő hivatalnok tartozik a bajuszát, mint dísztelen
kinövést, menten kiirtani! A tiszttartók, kasznárok haladéktalanul
engedelmeskedtek; csupán a hajdúk között akadt egy-kettő, a ki
vonakodott magát csúffá tenni; de miután az alsóbb cselédségnek
fejenkint négy darab császárarany igértetett, ha kötelességöket
teljesítik, lefaragák azok is a sok esztendeig ápolt, s annyi viaszkot
és faggyút fölemésztett férfias díszét arczaiknak s megköszönték szépen
a gombos frakkot, bársony bugyogót, harisnyát és csattos czipőt,
melylyel otromba skarlát gunyájokat fel fogják cserélni.

Negyednap nem maradt a halál révén álló Kárpáthi János mellett annyi jó
barát, hivatalnok, cseléd és bohóczból más, mint Kiss Miska, az egykori
pünkösdi király, Varga uram, a jószágigazgató, Palkó, a vén hajdú és
Vidra, a czigány. Még a goéta is megszökött. Gyárfásnak csak «János»
helyett «Bélát» kellett mindenüvé irni a köszöntő versbe, hogy az új
patronusnak is elmondhassa ugyanazt. Ő is átment és gratulált. Hiába,
még a bolondok között is van qualificatio.

Mindazon vendégek, jó barátok, alattvalók, kik János fővétele napján
együtt imádkoztak a templomban, együtt ittak az asztalnál Jancsi úrral,
most együtt mulattak Abellinoval s ha három nap összeragadt volna is,
még sem fogytak volna ki azon bohó és nevetséges kalandok meséiből,
miket a jámbor öregre tudtak, kinél ez órában nevetségesebb, esztelenebb
és balgatagabb ember nem lehetett. Szólta, szidta, rágalmazta a jámbort,
a ki csak beszélhetett, a teremben az urak, a konyhában a kukták, a
tornáczon a hajdúk s aligha volt valaki annyi nép között, kinek eszébe
jutott volna, hogy már ha elkövetkezik szomorú halála, lelkeért egy imát
bocsásson az égbe.

Ötödnap már nem volt, a ki hírt hozzon Kárpáthiról. Talán azóta el is
temették a boldogtalant.

Hatodnap aztán egy lovas legény vágtatott be az udvarra, kiben Marczit
fogjuk megismerni.

A mint lováról leugrott, meglátta a pukkancsi tiszttartó a tornáczból, s
nevetve rá kiálta:

– No, te is eljöttél, Marczi fiam? Te ugyan jól jártál, hogy nem esett
egy héttel később a lakodalmad, új földesurad ususba hozhatná a jus
primæ noctist. Hát mi ujság Kárpátfalván?

Bizonyosan temetésre hívja az urakat. Ez volt a legtermészetesebb
vélemény.

– Egy levelet hoztam a tiszttartó úrnak, szólt hidegvérrel Marczi; a
tiszttartó nagy megbotránkozására meg sem billentve kalapját az erkélyen
álló Abellino előtt.

– Hát a kalapod, pimasz? Ki küldi azt a levelet?

Az első kérdésre vállat vont Marczi, a másodikra azt felelte, hogy neki
a jószágigazgató adta.

A tiszttartó felszakítá a levelet, s zöld karikát hánytak a szemei, a
hogy bele tekintett.

Az öreg Kárpáthi János saját kézirása volt az, melyben tudatja a
Kutyfalvi-kastélyba gyülekezett tisztviselőivel, hajdúival és
cselédjeivel, hogy méltóztatott annyira magához térni, miszerint ágyából
fölkelhet és nekik levelet irhat, értésökre adván, miszerint nagyon
örül, hogy nálánál jobb urat találtak, már most annál csak maradjanak
meg és ő hozzá többet képpel se forduljanak.

A tiszttartó olyan képet csinált, mint a kit jóltartottak vadkörtével s
hogy ne csak magát érje ez örvendetes hír, kézről-kézre adá a levelet a
többi tisztitársaknak is, az ispánoknak, kasznároknak, birkásoknak és
irnokoknak, utoljára a hajdúk és cselédek közt is megtevé a veszélyes
irat a leverő körútat. Az embereknek hasonló esetekben vajmi nagy
vigasztalás egyet sodoríthatni a bajuszán, s ahol van ni! most már se
hivatal, se bajusz. Ki a fejét vakarta, ki ríva fakadt, ki káromkodott.
Az ember hevenyében nem is tudta, hogy kit szidjon? Abellinot-e, hogy
miért nem örökölt valóban? vagy Jancsi urat, hogy ha már meg akart
halni, miért nem halt meg igazán? Most imhol ennyi ártatlan embert
bolonddá tesznek!

Abellino volt az utolsó, kinek ez örömhírt síró arczczal tudtul adák. A
nagy philosophusi férfiu hidegvérrel szürcsölé tojásos theáját:

– Enfin, örökké még sem fog élni.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ezt a szót egy nevezetes irónőtül sajátítottam el, a ki a
tyúkot «kakasnő» névvel jelzi.]

[Footnote 2: 1853: a regény keltének éve.]

[Footnote 3: Pozsony külvárosa.]

[Footnote 4: Ellentéte a «szemenkint» kifejezésnek.]




TARTALOM.

I. kötet.

  Előszó: A magyar nábob megköltése  1
  I.  Egy különcz 1822-ből  7
  II.  Alku egy élő ember bőrére  36
  III.  Rousseau sírjánál  54
  IV.  Az ifju óriások  65
  V.  Egy híres művésznő pályája  81
  VI.  A szinházi csata  93
  VII.  Chataquéla  108
  VIII.  A pünkösdi király  142
  IX.  Ezernyolczszázhuszonöt  173
  X.  Egy család átka  185
  XI.  A kisértő a templomban  210
  XII.  Saldirt. (Ki van fizetve.)  225
  XIII.  A nábob névnapja  245






End of the Project Gutenberg EBook of Egy magyar nábob (1. rész), by Mór Jókai

*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY MAGYAR NÁBOB (1. RÉSZ) ***

***** This file should be named 56377-0.txt or 56377-0.zip *****
This and all associated files of various formats will be found in:
        http://www.gutenberg.org/5/6/3/7/56377/

Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project

Updated editions will replace the previous one--the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive
specific permission. If you do not charge anything for copies of this
eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook
for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports,
performances and research. They may be modified and printed and given
away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks
not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the
trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase "Project
Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
Gutenberg-tm electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
1.E.8.

1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country outside the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
  most other parts of the world at no cost and with almost no
  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
  United States, you'll have to check the laws of the country where you
  are located before using this ebook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg-tm License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg-tm web site
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
provided that

* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
  within 60 days following each date on which you prepare (or are
  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
  Literary Archive Foundation."

* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
  License. You must require such a user to return or destroy all
  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
  works.

* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
  receipt of the work.

* You comply with all other terms of this agreement for free
  distribution of Project Gutenberg-tm works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The
Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm
trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
www.gutenberg.org



Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the
mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its
volunteers and employees are scattered throughout numerous
locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt
Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to
date contact information can be found at the Foundation's web site and
official page at www.gutenberg.org/contact

For additional contact information:

    Dr. Gregory B. Newby
    Chief Executive and Director
    gbnewby@pglaf.org

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
spread public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
state visit www.gutenberg.org/donate

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works.

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our Web site which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org

This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.